Kicsiny falu, piciny házában éldegélt Irma és Gyurka. Miután egymásra találtak, nem sokat tétováztak, mert gyorsan kimondták a boldogító igent. Gyurka azt vallotta, az asszonynak otthon a helye. Neki meg az a dolga, hogy feleségét és majd a kis csemetét eltartsa.  Sokan mondták, régimódi felfogás ez, de őt nem nagyon zavarta. Úgy is munkanélküli lenne, mert errefelé olyan kevés a munka, mint almafán a szilva. Így nevezhetjük bárminek a helyzetet, egy a lényeg, hogy az asszony otthon legyen. Mosson, takarítson és főzzön. Igaz, a főzést még tanulnia kell Irmának, de majd csak belejön, hisz más is így kezdte és sikerre vitte, nyugtatta magát napról-napra.

Gyurka nagyon szerette a finom falatokat. Reménykedett hónapokon, éveken át, de Irma nem nagyon tudott a fakanállal barátságot kötni. Igaz, igyekezett, de öt év is kevés volt arra, hogy sikerüljön legalább a rántás. Hét hónapból hétszer sikerült leégetnie az ételt. A háztartást szépen ellátta. Csillogott, villogott is a porta. Szerette is a Gyurka, csak a finom falatokat hiányolta. Minden este fáradtan tért haza, mert a földeken dolgozott kora reggeltől késő estig. Szántott, kapált, vetett és aratott. Tavaly még napraforgót is ültetett, na meg tököt, sütőtököt, amitől téli estéken nyögött is rendesen, mert, ha elkezdte enni, nem tudta abbahagyni.

Szó, ami szó, a sült tököt nagyon szerette, főleg a régi hagyományos fajtáját. Az újabb, nemesített változatot már nem annyira kedvelte, de keresték az emberek, így termesztette. Ezeken az estéken nem is hiányzott neki más, ilyenkor nem kért vacsorát. Ilyenkor csupán egy kérése volt, az, hogy gyorsan bújjanak ágyba.

Sokszor reggelig melengette ilyenkor az asszonyt, ami jó volt mindkettőjüknek. Más estéken viszont, mikor hazatért:

- Mondd, édes, kaja is van, vagy csak méreg? – dünnyögte halkan, mikor leült a hokedlire. Aztán csak várt valami csodára, de az nem akart bekövetkezni. Mindig valami lekozmált étel került az asztalra, aminek minden nap azonos volt az íze, csak minden nap valami más íz bolondította meg. Hol sajt, hol túró, hol valami hús féle, de az intenzív kozmás íz elmaradhatatlan volt. Ebben az volt a csodálatos, hogy az egész lakás magába szívta ezt az illatot és így még ízesebb volt minden falat.

Gyurka hideget vitt magával minden reggel, mert ahhoz nem kellett nagy művészet, hogy a szalonnát és kenyeret becsomagolja. Minden délben sóvárogva nézte, milyen finomat eszik Jóska koma. Annak az asszonya tudott főzni, de ott meg az volt a baj, hogy hűtlenkedett az asszonyka, amíg a Jóska dolgozott. Így, Gyurka sokszor elgondolkodott azon, hogy most mi a fontosabb? Egy főzni nem tudó, hű feleség, ki minden zsigerével szeret, vagy egy főzni tudó, hűtlen asszony? A válasz nem lehetett kétséges számára, mert nincs az a kaja, amiért Ő az Irmáját oda adná, de azért minden délben sóvárgott a finom falatok után. Sokszor összefutott szájában a nyál, mikor a finom falatokra pillantott. A pörköltnek olyan színe volt, hogy még nézni is jó volt, de még a káposztás tésztán is dalolt a bors. Na, és a töltött káposzta illata az egész pusztát betöltötte. Olyan formásan dudorodtak a töltelékek, mint Irma áttetsző otthonkájában a mellek. Kis formás, szeretni való. Jaj és milyen szép volt, mikor a mosogató vizet véletlenül magára öntötte, merengett Gyurka. Rátapadt testére az anyag és egyből vad táncot jártak bennem a hormonok, sóhajtott nagyot. A hosszú évek alatt megszokta Irma főztjét és már olyan természetes volt számára, hogy a pörköltet nem is kívánta. Szépen éldegéltek, mert sok-sok év után is tombolt köztük a szerelem.

Egy napon viszont csoda történt, mert sikerült a rántás, és nem kozmált oda az étel, és a piskóta is oly szépen feljött, hogy még Irma szeme is kikerekedett. Csoda! Csoda történt, mondta egész nap magának és fülig ért a szája. Alig várta, hogy eljöjjön az este, és e sok finomságot az asztalra tegye. Boldogsága dupla volt, mert azon a napon Gyurka születésnapja volt. Szépen kicsinosította magát és úgy várta az urát. Mikor betoppant végre, csókkal köszöntötte, majd boldog születésnapot kívánt és feltálalta a vacsorát.

Csillogott Gyurka szeme is a sok finomság láttán és alig várta, hogy megkóstolja sorban mindet. Irma fürkészte szemeivel és várta, hogy majdcsak mond valamit a párja, de az csak némán evett, vagy inkább csipegetett.

- Nem vagy éhes?

- De. Miért kérded?

 Csak azért, mert úgy látom, nem ízlik.

- Ízlik.

- Akkor egyél, ne turkáld! – szólt Irma és közben bevágta a durcát, mert a várt dicséret elmaradt.

- Nem kérek többet.

- Most mondd meg, miért nem ízlett?

- Én nem tudom. Finom, finom, de valami hiányzik belőle. Nem olyan, mint szokott lenni, de nem baj, majd legközelebb. Ne keseredj el, én így is szeretlek.

- Ezért dolgoztam vele? Pedig ma volt az első nap, hogy nem kozmált oda semmi. Gondoltam, örülni fogsz, de az ellenkezőjét látom.

- Tudod, mit mondok? Maradj Te a régi, megszokott íznél, azt jobban szeretem. Sütünk tököt?

Már semmi nem a régi, mert tova tűnt a szeretet.

Átvette helyét a közömbösség és a gyűlölet.

Mi lesz ennek a vége?

Már nem nézünk egymás szemébe.

Idegen a másik, pedig vele élünk.

Ütünk, marunk, szavainkkal döfünk,

keblünkre már senkit nem ölelünk.

A régi ismerőst nem ismerjük meg, mert talán

Neki kicsit jobb az élete, és sikereinek örülni

nem akarunk, mert úgy érezzük ezzel magunknak

fájdalmat okozunk.

Akinek meg rosszabbul megy sora, arra időt

vesztegetni kár volna.

Házon belül és kívül idegen minden.

A szeretetnek már morzsája sincsen.

Akkor szeretünk manapság, ha céljaink úgy kívánják, de

akkor nagyon, hogy Ő segítsen nekünk vágyaink útján.

A célt elérve viszont másnap már idegenként kezeljük,

hisz nincs már dolgunk vele, és hogy szerettünk

az nem volt más, mint egy játék csupán

az érvényesülés útján.

Mindeközben boldogtalanul bolyongunk, és sírunk, hogy

milyen rossz nekünk.

Szeretet nélküli rideg világban nem nőnek a fák, mert

gyökerei belefagynak a földbe, és meleg nélkül a

lombkoronák sem borulnak zöldbe.

Szeretet nélkül soha nem lesz béke, és nem költözik

boldogság az emberi lélekbe.

Az utóbbi időben, azt vettem észre, hogy egyre kisebbek a betűk és ezért gyorsan el is fárad a szemem. Mivel is szembesültem naponta? Alig-alig tudom a csomagoláson található információt elolvasni. Nem derített nagy örömre ez a tény, de gondoltam, ez sem véletlen. Hisz, manapság minden kevesebb, mint ahogyan megszoktuk. Ami rég egy kiló volt, az most nyolcvan deka, ami fél liter volt, az most négy deci és sorolhatnám még. Na, persze az ára az nem lett kevesebb, sőt. Így, nem volt meglepetés, hogy a betűk kisebbek lettek, hisz változó világunkban semmi sem lehetetlen. Az viszont, hogy a tű foka is kisebb lett, és nem tudom már a cérnát befűzni, na, az már dühített. Megáll az ember esze, hogy még ezen a vacakon is spórolnak. Ezek után, nem volt meglepő, hogy gyakran fájt a szemem és könnyezett is. Aki gyakran lát, még azt fogja hinni, hogy örökké sírok, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy e miatt nem kell aggódnom, mert a járványnak köszönhetően az én szememre, nem igen kíváncsi senki. Volt azért olyan pillanat is, amikor mindent rendben találtam. Ilyen volt mikor a tükörbe néztem és elég karcsúnak találtam magam. Na, ugye, hogy nem is híztam, győzködtem magam. A nadrág anyagával lehet gond, éreztem én, mert mosás után, szépen összement. A lakást is szépen, rendben valónak találtam. Igaz, kicsit furcsa volt, mert régebben naponta törölgettem a port, de ez a csoda bútorfény. Na, ez jó! Veszek még!  Kevés elégedettség, sok bosszúság. Ez volt az életem. A helyzet akkor kezdett dühíteni, mikor a közértben láttam egy szép kis dobozt. Olyan gusztán volt csomagolva. Gondoltam, ez kell nekem, de mi lehet benne? Jó lenne azért tudni, hogy mit is veszek. Forgattam a dobozt és meg is találtam rajta az aprócska cetlit, aprócska betűkkel, de, hogy mi a bánat lehet benne, bizony elolvasni nem tudtam. Így fájó szívvel, de ott hagytam, mert azért nem mindegy, hogy teát veszek, vagy valami gyógyhatású készítményt, vagy ne adj ég valami rovarirtót. Szomorúan és csalódottan sétáltam, mikor a belsőhangom szólt hozzám.

•  Te! Figyelj már! Esetleg egy szemüveg? Ki tudja. Talán. Lehet, hogy sokat segítene. //határozott volt ez a belsőhang./
• Soha! Érted! Soha! Hogy gondolod? Én, meg a szemüveg! Ó, nem! Isten őrizz! Olyan lennék, mint egy kis okos tojás. Na, haladjunk tovább!

Jól elbeszélgettem magammal, míg azon kaptam magam, hogy már veszem is le a szemüveget az egyik üzlet polcáról. Na, ez is megvan! Hazaérve, gyorsan fel is próbáltam az új szerzeményt, és láss csodát! Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet? Elém tárult egy új világ. Bizony, a polcon ott pihentek a porszemek, és jót röhögtek rajtam. A szőnyeg színe is elég fakult már. Ezt is észrevettem, és az ablak sem csillogó tiszta, de láss csodát befűztem a tűbe a cérnát. Csodás! Milyen nagy találmány! Minden rendben is volt addig, amíg a tükörbe nem néztem, mert amit ott láttam, azt nagyon nem akartam látni. Bizony, bizony láthatóvá váltak azok a kilók, amik észrevétlenül rakódtak ide, oda a tavaszi bezártság alatt. Szomorú is lettem, mert kitisztult látásom által, karcsú alakom is elvesztettem. Nagy csalódás ez nekem. De, mivel minden kristálytiszta lett így ezt a csalódást is csak túlélem, mert szemüveggel még a borsószem is nagyobb a tányéron. Így, nem lesz nehéz kevesebbet ennem, mert az adagokat is reálisabban mérhetem fel és egyszer talán a tükör is azt mutatja majd, amit a lelkem szeretne. Egy biztos. Szemüvegen keresztül minden más.

Volt egyszer egy nénike ki egyedül éldegélt a nagyváros közepén. Gyereke nem született, mert férjnél nem volt soha. Miért élte le életét társ nélkül? Senki nem tudta, de hogy magányos nem volt soha az tény. Gyerekek vették Őt körbe és ettől boldog volt. Közel hatvan évig tanította a betűvetést és a számtant a kicsi iskolásoknak. Szívből és szeretettel adta át tudását. Nehéz lenne felsorolni milyen sokan, emlékeznek rá szeretettel. Van, aki orvos lett, van, aki tanár, de aki nem szerzett diplomát az is értékes emberré vált, mert többet kaptak Ők a z írás és olvasás tudományánál. Mikor nyugdíjba ment kicsit szomorú lett, mert hiányoztak a gyerekek. Gyakran álldogált az ablakban és nézte a játszóteret, hol sok gyerek töltötte a szabadidejét, főleg nyáron. A kicsik homokoztak vagy csúszdáztak, de a nagyobbak gyakran csak üldögéltek a padon. Még ez volt a legjobb, de gyakran előfordult, hogy verekedtek. Csóválta a fejét Éva néni, mert így hívták Őt, hogy milyen tartalmatlanul töltik el napjaikat az ifjak. Valamit kéne tenni gondolta. Egyik szép napsütéses délelőttön odalépett a könyvespolc elé és leemelt néhány könyvet, majd lement a térre. Odalépett az unatkozó fiatalok csapatához.

- Szép napot kívánok. Lenne kedvük olvasni? Hoztam néhány könyvet és szívesen kölcsön adnám. Nincs is annál jobb, mint ilyen gyönyörű időben olvasni egy padon ülve.

- Nyanya, magának elment az esze?- szólt a csoport főnöknek hallgatólagosan kinevezett srác, miközben kulcsait pörgette.- Ki a fenének van kedve olvasni? Vigye a könyveket a pisiseknek oda a homokozóba,és hogy mondandójának nyomatékot is adjon a homokozó felé mutatott.

- Rendben. Semmi gond csak gondoltam megkérdezem.

- Csak ne gondolkozzon! Lépjen!

Nem keseredett el a fogadtatáson hisz tudta a kamaszokkal nem könnyű szót érteni. Így letelepedett egy padra és mesekönyvet kezdett lapozgatni. Nem maradt sokáig egyedül, mert egy kis cserfes barna hajú három éves előtte termett.

- Szia! Mit olvasol? Ó, de szép ez a gomba!- mutatott a mesekönyvre.- Mesélsz nekem?-és már a padra is ugrott, majd jó szorosan Éva nénihez simult és kezdheted szólt. Éva néni megsimogatta a fejét és elkezdte olvasni a mesét, és aztán a következőt, és a következőt, mert a kis cserfes többet és többet akart. Az ötödik mese végére szinte az egész játszótér apraja ott volt. Elhagyatottan pihentek a vödrök és a lapátok a homokozó szélén, hisz valami szokatlan, valami furcsa történt azon a délelőttön. A gyerekek tapsoltak a mese végén és Éva néni szíve boldog volt. Minden délelőtt lement a térre és vitte a könyveket meg egy pokrócot is hisz azon mégis csak kényelmesebb ülni és a mesét hallgatni. Volt is hallgató közönsége napról, napra egyre nagyobb. A gyerekek már várták és mikor meglátták rohantak hozzá és kérdezték, ma milyen mesét hoztál? A nagyobbacska fiuk furcsán nézték, mert nem igazán értették mitől olyan jó hallgatni azt a sok sületlenséget, amit mesének neveznek, de nem csak meséket hallgattak, hanem beszélgettek is. Száz és száz kérdéssel bombázták Éva nénit, aki válasz nélkül nem hagyott egyetlen kérdést sem soha. Egyik napon pont akkor ért oda a fiuk csapata mikor az egyik kisfiú pont azt kérdezte

- Éva néni, Te miért szereted a meséket?

- Na, ez jó kérdés!- röhögött fel a fiú csapat vezetője, de kíváncsiak voltak a válaszra, így megálltak és várták mi lesz a válasz.

- Én azért szeretem a meséket és a könyveket, mert sokat lehet tanulni belőlük és bármelyik mesehős életébe beleélheted magad, vagy tovább szőheted a mesét, úgy ahogyan Te szeretnéd, sőt a mesékből tanulva saját meséd is lehet, amit Te szősz magadnak, úgy hogy jól érezd magad benne. A mese elvisz olyan tájakra ahol soha nem jártál, de a mese szárnyán bejárhatod a világot és mindennek csak a képzeleted szab határt. Aki, szereti a mesét és a könyveket az sokkal boldogabb, mint az, aki nem olvasott soha.

Csendesen vonultak el a fiuk. Nem tettek megjegyzést. Inkább úgy néztek ki, mint akik gondolkodnak. Másnap reggel nem csak a kicsik fogadták Éva nénit, hanem a fiuk is. Könyvet kértek tőle, hogy olvassanak.

-Talán boldogabbak leszünk- mosolygott az egyik kis vagány miután kapott egy könyvet. Azon a délelőttön kis olvasó szigetté vált a játszótér. A fiuk a könyveket lapozgatták, a kicsik Éva nénit hallgatták, és ez a nap ismétlődött újra és újra nap, nap után. Már, nem csak a három, négy évesek kérdeztek, hanem a kamaszok is, és Éva néni válaszolt. Egyre gyakrabban tárták fel előtte problémáikat. Szép nyári és őszi napok következtek, de közeledett a tél és Ők ragaszkodtak ezekhez a pillanatokhoz. Ezért Éva néni nagyra tárta lakása ajtaját, ahová beengedte a gyerekeket. Hol olvastak, hol társasoztak, de volt, hogy apró süteményeket sütöttek és sokat nevettek. Boldogok voltak. A télnek még egy nagy előnye volt. Összehozta a felnőtteket is. Barátságok szövődtek és a kis csapat segített mindenben egymásnak. Nyolc boldog év telt el így. Közben a kicsik nagyok lettek, a nagyok még nagyobbra nőttek, de visszajártak oda hol boldogság volt. Újak is csatlakoztak a kis csapathoz és télen szinte már kicsi volt a lakás, de nem volt vita, mert akinek nem jutott szék az letelepedett a szőnyegre.

Véget értek a szép napok, mert Éva néni tegnap olvasta el az utolsó meséjét itt a földön. Miután mindenkitől elköszönt este, puszit adva a gyerek arcokra, lefeküdt aludni és arcán mosollyal elaludt örökre.

Vega volt a Sára már jó pár éve. Na, nem volt mindig ez így, mert régen sok húst evett, amit nagyon szeretett, de egyszer olyan dolog történt életében, hogy búcsút mondott a disznó, marha és csirkefalatoknak és rászokott a friss zöldségre. Sára ugyan is hosszú-hosszú évekig magányosan élt, míg életébe betoppant egy férfi, kiben a királyfit látta, pedig cseppet sem hasonlított egy királyra. Arrogáns és durva volt, olyan, mint egy rossz pokróc, de Sárát senki nem győzte meg arról, hogy ez távol van egy királytól és a Trabantjában is fehér paripát látott, pedig csak a színben volt hasonlóság.

Mikor Sára beült a fehér Trabantba, úgy érezte, vele száguld a fehér paripa. Agyát akkoriban teljesen beborította a köd és szerelmes volt nagyon. Egyszer a „királyfi” kitett magáért és Sárát vacsorázni hívta. Nagy szó volt ez ám, mert addig csak az utcán találkozgattak és a randi abból állt, hogy sétáltak utcákon át. Ki is csípte magát rendesen a nagy alkalomra. Jaj, ma finomat eszek és sokat, keringtek a fejében a gondolatok és sorban jöttek elő a képek a csodálatos kétszemélyes találkáról. Kicsit csalódott volt, mikor nem puccos étterembe mentek, csak egy eldugott kis füstös étkezdébe. Itt biztosan háziasabbak az ízek, vigasztalta magát és mosolygott, mert fülig szerelmes volt már. Mielőtt rendeltek volna, így szólt szíve választottja:

-Tudod, kedves, el kell mondanom, hogy én húst nem eszek, mert nem tartom egészségesnek. én vega vagyok és Tőled is azt várom, hogy tarts velem.

-De, én nagyon szeretem a húst!

-Elég helytelen és mindamellett még egy őszinte vallomással is tartozom Neked! Nem mondom, hogy nincs jó alakod, de nekem kicsit sok. Tudod, én nem nagyon szeretem a töltött galambot. Nekem az ideálom a fitt, sovány alkat, de mivel ilyen aranyos és kedves vagy, ha akarod, megtartalak.

Kikerekedett Sára szeme, de úgy érezte, ezért a férfiért bármit megtenne. Másnap a barátnőjének elmesélte, hogy miért nem kér sültkolbász reggelire, pedig nagyon kívánta.

-Te, nem vagy normális! – mondták neki.  - Láss már reálisan! Most nem látja, egyél nyugodtan!

-Nem! Én, ebben is hű akarok maradni. Tegnap este megfogadtam neki, hogy az idén már húsvétkor nem lesz sonka.

-Akkor, mi lesz?

-Répatorta.

-Répatorta? – és sok döbbent tekintet

- Neked teljesen elment az eszed! – mondta Jutka, ki a kapcsolatban nem sok jót látott – Egész életedben répát akarsz rágni, mint egy nyuszi, vagy salátát legelni, esetleg, ha jó napod van, ehetsz uborkát!

De Sára nem hallgatott senkire és nagy nehézségek árán lekűzdötte a hús iránti vágyát és kavarta nap, mint nap a répatortát. Fél évig éltek együtt, de az elég volt, hogy Sára leadjon vagy húsz kilót és szervezetében felhalmozódjon a karotin, mert répatorta nélkül már nem volt nap. Már a tepsi is elpirult, ha a massza belekerült, mert már az is szégyellte, hogy nem sül benne más. De Sára csak reszelte tovább a répát, keverte hozzá a margarint, meg a tejet és lisztet, na és a szeretetet.

Egy téli reggelen arra ébredt, hogy üres mellette az ágy, így elindult megkeresni a kedvesét, de a konyhában csak egy levelet talált.

A kapcsolatunkat bontom, mert nem olyan, mint gondoltam. Unom már a sok répát és zöldséget. Alakod olyan lett, mióta Veled vagyok, mint amilyet szeretek, de ez már kevés nekem. Tudod, arra gondoltam, hogy miután hozzád költözök, Te majd meggyőzöl arról, hogy a húsfogyasztásra szükség van, de nem így történt. Egész életemben imádtam a húst, de soha nem volt rá pénzem. Gondoltam, két jövedelemből majd jut arra, de tévedtem. Így tovább állok édes és hagyom, hogy éld az életed.

Összetört Sára világa, de ő már maradt továbbra is vega. Sokáig nem találkozott senkivel, míg tegnap este vacsorázni ment a Pistivel. Neki nem volt fehér paripája, csak fekete BMW-je és a várba mentek puccos étterembe vacsorázni.

Mikor megkérdezte a Pista, mit rendelhet neki, Sára nem nézett az étlapra, mert pontosan tudta, mit akar enni, így répatortát kért. Pista furcsán nézett rá és mondta:

-Egyél húst is édes, hisz a szervezetnek szüksége van rá és, hogy őszinte legyek, rád férne néhány kiló.

-Nem! Én maradok vega és, ha nem tetszik, mehetsz tova! – Válaszolta keményen, mert elege volt a férfiakból és miután a levelet elolvasta, megfogadta, ezután úgy él és azt eszik, ami neki jólesik. Most pedig nem kíván mást, csak répatortát.

Gyere, hű társam, itt pihenj meg az ölemben. Nem a lábamnál van a helyed, Te attól többet érdemelsz. Gyere, rázd meg kis, vizes bundádat, aztán nézzünk fel szépen ketten a csillagos égre. Látod azt a sok csillagot, Maxi? Nem sokára én is ott leszek. Ne légy szomorú, elég, ha én az vagyok. Na! A mancsoddal megint letörlöd a könnyem. Mondd, miért kell Neked észrevenni mindent? Hiányoztál! Már azt hittem, nem látlak soha. Tehetetlen voltam, mikor elvittek. Nem tudtam mást, csak sírni és összetörni. Ó, négylábútársam, mondd, mit szeretsz rajtam? Van még szeretni való bennem? Bennem, egy hajléktalan lélekben, kit már emberszámba sem vesznek. Nem gyötör már e gondolat, tudod, hogy lenéznek, most, hogy tudom, napjaim vannak már csak e földi életemből. Elhatalmasodott rajtam a rák. Visszafordítani már nem tudják. Megbarátkoztam a gondolattal, mert másként úgy sem tehetek. Szeretnék még élni. Igaz, nem királyi a sorsom, de azért az élet szépsége elvarázsol. Gyönyörködöm a gyönyörű nyárban és tudod, nem vagyok dühös, mint sokan, mert melegem van. Fázni többet már úgy sem fogok, mert a téli napokat már az égieknél élem meg. Szép minden, tudod? Szép a fű. Szép ez a gyönyörű fa, mi árnyékot ad nekünk, hogy legyen jobb kedvünk. Jó kedvem van, tudod? Pedig fél éve minden nap fájdalom. Lépni is sokszor sikítva kéne, de erősen tűröm. Te, tudsz rólam mindent, hisz évek óta hű társam vagy. Sokaknak bántotta a szemét, hogy velem vagy. Nem akarták elhinni, hogy egy hajléktalan a gazdád, mert oly szép a bundád és súlyod is meg van. Nem vagy gebe, mint én, kit már csak a csontjai tartanak össze és a nadrágszíj. Szép vagy, érted? Nagyon szép.

Azon a vasárnapon jött két ember. Mondták nekem, elviszik a kutyát. Nem azt mondták, e kedves állatot, ó nem. A kutyát. Elviszik, mert nem viselem gondját. Hajléktalannak nem való a kutya, mert nincs otthona.  Na, csak nem potyognak Neked is a könnyeid? Látod, én is észreveszem ám! Igen, kocsiba tettek és elvittek. olyan bánatosan néztél ki az ablakon, hogy majd megszakadt a szívem. Úgy éreztem, hogy a fél évvel ezelőtti infarktusom, amit sikeresen túléltem, most bevégeztetik. Nem találtam helyem, mikor nélküled sétáltam azon a vasárnap délutánon. Kerestelek volna, de tudtam, minden hiába. A szalámi rudat forgattam a táskámban, amit Neked vettem akkor reggel. Nem voltam éhes. Igaz, nem is lett volna mit ennem. Néztem a szalámi rudat és csak az arcodat láttam magam előtt, ahogyan jóízűen harapod. Nem tudtam én aludni sem. Másnap kérdezték, mi történt, de válaszolni csak annyit tudtam, elvitték. Hogy valójában kit vittek el és hova, már nem is fontos. Mondd, Maxi! Hogy csináltad, hogy hétfő este remegő testtel ott álltál előttem és majd feldöntöttél örömödben, de olyan gyenge voltál, hogy alig bírtál hozzám bújni? Fogytál néhány kilót e rövid idő alatt. Mondd, hol voltál? Merre jártál? Szegény társam, még álmodban is remegett a tested, mikor riadva felnéztél és láttad, ott vagyok Veled, visszatetted fejed a kis takaródra és aludtál tovább. Néztelek akkor is és nézlek az óta is, mert mit értem tettél, az oly emberi, mondanám, de Te tetted, hű négylábú társam. Olyan nagy a szeretet benned irányomba, hogy ez tart életben még. Éhes vagy? Nincs gond, ne ijedj meg, csak pici fájdalmat érzek a testemben. Mondd, Neked mindent észre kell venned? Gondoskodom Rólad, Maxi. Nem lehetek már sokat Veled, ezt meg kell értened. Sorsomról nem én döntök, de a Te sorsodról én már gondoskodtam. Azon a reggelen, vagy estén, mikor útra kell majd indulnom és lecsukom a szemem, azután Mártika vigyáz majd Rád. Rendes, aranyos. Tudod, Ő hoz Neked mindég túrórudit. Jól van, tudom, hogy engem szeretsz, de sajnos, nekem lassan mennem kell. Szóval, szeresd Őt, mert ő is szeret Téged. Jó gazdád lesz, meglátod. Te legyél hű társa, arra kérlek. Én köszönöm azt a szeretetet, amit Tőled kaptam. Általad még e nehéz világban is boldog voltam. Nem fázol? Tudom, hogy meleg van. Kánikulai meleg. Csak kényeztetni és ölelni szeretnélek még e kis idő alatt, míg velem vagy.

Szépek a csillagok! Sírsz, látom. Én is sírok. Mi, férfiak, sírjunk együtt.

Néha csodálkozunk, ha látunk, vagy hallunk valamit, mert eltér a megszokottól. Néha el hisszük azt, amit látni és hallani akarunk, még akkor is, ha az, amit gondolunk, távol van a valóságtól. Ma, Márti történetét, fogadjátok szeretettel.

Öreg fejem sok mindent megélt már, de ami a múlt héten történt velem, azon még ma is jót mosolygok. Hatvanhat éves vagyok, ezt azért említem, mert történetemben nagy jelentősége van. Azt sem tagadom, hogy látszik rajtam a korom. Engem soha senki nem nézett fiatalabbnak, sőt. Aprócska, telt nő vagyok. A hajam fehér, mint a hó, és szeretem a lezser, kényelmes ruhákat. Előzménynek talán elég ennyi.

Szerdán felugrott hozzám a lányom. Ő, huszonhat éves és három éve boldog házasságban él. Egy valami viszont hiányzik az életükből, az pedig a baba. Nem mondom, hogy nem próbálkoznak, csak hát eddig kevés siker koronázta a testmozgást. Azon a reggelen, mikor feljött, szokatlanul sápadt volt és még kávét sem kért. Ez, már okot adott arra, hogy aggódni kezdjek, mert nagy kávés és nem emlékszem olyanra, hogy valaha is visszautasította volna. Nem kívánom anya, mondta. Én, azért öntöttem magamnak egy csészével és leültünk beszélgetni, de, mikor megcsapta orrát a kávé illat, furcsa arcot vágott, majd a mosdóba sietett. Aggodalmam egyre nőtt.

Miután visszajött, megkérdeztem, hogy fáj-e valamije, de azzal a válasszal próbált megnyugtatni, hogy talán elrontotta a gyomrát, vagy valami vírus féle. Miután elmesélte, hogy körülbelül két hete tart ez az émelygés, kisebb rosszullétek, akkor kaptam a fejemhez.

- Zita, Te terhes vagy!

- Nem hiszem, szerintem már soha nem leszek az.

- Csináltál már tesztet?

- Még nem.

- Tudod mit? Pihenj csak nyugodtan, én meg leugrok ide a drogériába és veszek egy tesztet.

Gyorsan felkaptam a kabátomat és már futottam is. Először a gyógyszertárba akartam menni, de az kicsit messze volt. Gondoltam, elsőre megfelelő lesz az is, amit a drogériában árusítanak, hisz, ha terhes, tuti, kimutatja az is. Az üzletben hamar megtaláltam, amit kerestem, de nem igazán tudtam választani, mert volt nyolc féle. Egyenként emeltem le őket a polcról és olvastam, mit is mondanak róla. Elég sok időt vett igénybe, míg átbogarásztam, mert még a szemüvegem is kétszer leesett az orromról. A végén maradt kettő, melyek közül nehéz volt választani. Egyik kezemben az egyiket tartottam, a másikban a másikat, próbáltam dönteni, mikor a hátam mögött az eladók társalgására lettem figyelmes.

- Nézd már azt a nyanyát!

- Melyiket?

- Azt ott, a teszteknél. Nagyon kétségbe esett arca van. Lehet, hogy terhes.

- Hogy a fenébe lehetne terhes, hisz vén már, mint az országút. Ki a fene csinálna neki gyereket?

- Öreg az tuti, és csúnya is.

- Mekkorát fog koppanni, ha megcsinálja a tesztet. Szerintem megsimogatta valaki kicsit és azt hitte, már jön is a gyerek.

- Ilyen buta azért nem lehet. Vagy, szűz volt eddig.

Hahotázva nevettek. Szerettem volna én is nevetni, de nem igazán tudtam. Úgy csináltam, mint aki nem hallott semmit. Közben megszólalt a telefonom. A lányom volt. Érte jött a férje és azért hívott, hogy menjek majd át hozzájuk, ha végeztem a vásárlással. Az eladók még mindig nevettek. Abból, amit a lányom mondott, ugye, nem hallottak semmit, csak az én válaszaimat hallhatták, amik a következők voltak.

- Szia, édesem. Rendben van drágám. Akkor hozzád menjek? Sietek. Szeretlek, kicsim. Jól van drága, rohanok.

Elcsendesedett a hahotázás és a két eladó ismét összesúgott.

- Te hallottad?

- Hallottam. Ennek van pasija és a végén még az is kiderül, hogy szerelmes.

- Hallottad, hogy mondta, szeretlek, meg édesem, meg drágám.

Ekkor viszont már nekem támadt kedvem mosolyogni, sőt, nevetni. Tetszett a visszavágó, ami véletlen ajándék volt a sorstól. Megfogtam az egyik tesztet és a pénztárhoz mentem. Pénztáros köszönt, majd döbbenten nézett rám, mert én annyira nevettem, meg sem tudtam szólalni. Fizettem, majd, mielőtt elhagytam volna az üzletet, hallottam, hogy a pénztáros odaszólt a két eladónak.

- Láttátok, a mamának milyen jókedve volt?

- Láttuk, és azt is tudjuk, minek örül.

- Minek?

- Terhes

- Pista! Már vörösek a szemeid. Túl sokat vállalsz magadra. Igazán nem értem, miért vállaltad, hogy Tamás munkáját is átveszed. Természetesen örülök neki, mert a cégnek nagyon fontos, hogy ezt a munkát időben befejezzük. Ezért is furcsa számomra, hogy Tamás most kért szabadságot. Nem akartam elengedni. Ecseteltem, milyen fontos határidős munkánk van, és nem tudom nélkülözni. Ő meghallgatott és egyetértett velem, de azt mondta, neki ez a két hét szabadság nagyon fontos és, ha nem tudom elengedni, akkor kilép, mert mást nem tehet. Nem értem őt, tudod. Mi a fene olyan fontos, amiért feladná a karrierjét s mindent? Megzavarodott ez az ember?

- Elengedted és jól döntöttél, én pedig bírom a munkát, nyugodj meg.

- Nagyon fontos lett volna, hogy itt legyen!

- Az is fontos, ami miatt távol van.

- Te tudod, mi az ok?

- Igen és hidd el, én még jobban csodálkozok, mint Te! Elmondom a történetét és meglátod, más lesz a véleményed. Tamással már az általánosba is együtt jártunk. Főiskolásként sokat buliztunk együtt majd megnősültünk mind a ketten és ritkultak a találkozások. Élte mindenki a saját életét. Tamás pályája szépen ívelt fölfelé. Gyönyörű felesége volt, akit imádott. Szép lakást vásároltak, amit Zsuzsa nevére írattak. Vakon bízott a nejében és olyan szerelmes volt mindig Zsuzsába, hogy még a csillagokat is le akarta hozni az égről neki. Született egy lányuk, de ő húsz évesen Amerikába ment férjhez.  Szépen éldegéltek ők ketten, míg egy napon a KFT, ahol Tamás dolgozott csődöt jelentett. Összeomlott minden felépített terv és vágy. Sokáig nem is volt gond, mert szépen élték fel a tartalékot és Zsuzsa is dolgozott. Kis szépségszalonja volt. Igaz, nem ment valami jól, de azért hozott keveset a konyhára. A tartalék pénz meg azért csak fogyott. Tamás őrült módon szeretett volna dolgozni, de nem talált munkát. Először úgy érezte, hogy pillanatok alatt másik munkahelyen találja magát, de rá kellett jönnie, hogy még takarítónak sem kell sehova. Két éve, karácsony előtt nem sokkal robbant a bomba. Zsuzsa az asztalra csapott és azt mondta, vége. Nem foglak eltartani! Szedheted a cuccod és élheted az életed. Akkor lehetett volna vitatkozni azon, hogy mi kié és kinek kéne mennie, de a papírforma szerint Tamásnak nem volt semmije.  Abban a pillanatban, egyik percről a másikra hajléktalanná vált. Végső elkeseredésében hívta fel apját, akiről tudta, ha nem is milliomos, de azért van mit aprítania a tejbe. Régen nem beszéltek már. Nem igazán volt jó a kapcsolatuk. Még gyerek volt, mikor szülei elváltak és anyjával együtt őt is dobta az apja. Próbált többször közeledni az öreghez, de az nem igazán hajlott arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Utolsó szalmaszálként emelte fel a kagylót, hogy felhívja apját és segítséget kérjen tőle. Elmesélte, hogy élete kicsit megváltozott és kis anyagi segítségre lenne szüksége, hogy visszabillentse. Nem tagadta, hogy annyi pénze sincs, hogy ennivalót vegyen és, ha apja nem segít neki, akkor a hajléktalanok életét kell élnie. Apja végig hallgatta, majd közölte, nem tud segíteni és letette a telefont. Karácsonyeste volt. Tamás egész nap a várost járta és nézte a rohanó embereket, a karácsonyfát cipelőket. A színes ajándékdobozokat, amiket cipeltek az emberek. Lassan besötétedett. Sorban gyúltak az ünnepi fények a lakásokban. A város lecsendesedett. Ő, is meleg szobára és ölelésre vágyott, de csak a szél karolta át, ami egyre erősebben libbentette meg kabátját. Merre menjek, tétovázott. Muszáj mozognom, mert megfagyok és elindult céltalanul a városban. Ment, amerre a lábai vitték és azok egyszer csak megálltak és szemei azt látták, amit már rég nem látott. Ott állt apja háza előtt. Szép kertes családi ház volt, a város egyik külső kerületében. Hirtelen eszébe jutott gyerekkora, mikor az óriási udvaron rúgta a labdát, a karácsonyok, mikor bontotta az ajándékokat és sok-sok év apró pillanata.

Hirtelen látta azt a pillanatot, mikor apja újra nősült és három gyereket nevelt sajátjaként. Sok emlék feltört benne, míg szeme érzékelte, hogy a nappaliban felgyúltak az ünnepi fények és füléhez elért a mennyből az angyal dallama, amit a népes család énekelt az óriási fenyőt körbeállva. Ott voltak már az unokák is. Megszámlálhatatlanul sokan voltak. A szeme mindent látott, mert a függönyt nem húzták be, a rolót nem engedték le.  Majd a roskadásig telt asztalhoz ültek. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere. Látta, ahogy egy öt év körüli fiúcska turkál a tányérban fintorogva és szinte hallotta, ahogyan mondja, nem kívánom. Ő, közben a száját néhányszor megtörölte és nagyokat nyelt, mert olyan éhes volt, hogy a csontnak is örült volna. A vacsora végén az apja felesége felállt és egy tányérra kezdett finomabbnál finomabb falatokat rakni. Majd kilépett a teraszra és Morzsit hívta. Hosszas hívás után, egy fekete gombóc közeledett a kitett tányérhoz.

- Egyél, kiskutyám, egyél! – szólt a nő, miközben megsimogatta a kutya fejét. Nem sokat változott a nő, állapította meg Tamás. Talán csak az a változás, hogy jó húsz kilóval több súly volt rajta, mint akkor, amikor utoljára látta. Még egy ideig nézte a házat, majd lábai elindultak vissza, a város felé. Én a két ünnep között találkoztam vele. Feltűnt, hogy a havas padon üldögél valaki. Kíváncsi voltam, hogy ki az, aki ilyenkor kiül egy padra, így elindultam felé és mikor fejét felemelte, nem akartam hinni a szememnek.

Nálunk talált otthonra, és sikerült sínre rakni az életét. Ekkor ajánlottam Neked, mint remek munkaerőt és jó szakembert és nem bántam meg, mert folyamatosan munkájával bizonyít.

- De most mi történt vele?

- Telefonhívást kapott, hogy apja beteg és gondoskodjon róla. Most, arra kell a szabadság, hogy megoldást találjon a problémára. Apja választott családja, akik a marhahúst csirkével keverték szenteste, azt mondták, a Te apád, gondoskodj róla! Én, mondtam neki, hogy mégiscsak azoknak a dolga lenne gondoskodni az öregről, akikre a vagyonát hagyja, és akik mindig merítettek a zsíros fazékból. Ő, azt válaszolta: Nekem kötelességem gondoskodni róla, mert az apám és szeretem.

Kezemben megremeg a boríték, min fekete szalag van. Tudom, a levélben csak fájdalom van. Nincs feladó, mert erre nem szokás ráírni, elég, ha felbontva megtudja az ember, ki az, ki itt hagyott örökre. Nem igazán akarom olvasni, mert, míg ismeretlenek a sorok, addig legalább még itt van és ráér menni. Önbecsapás, tudom, de nehéz szembesülni azzal, hogy temetésre hívnak.

Felbontom, mert úgy sem tudnék megnyugodni, ha félre raknám. Gondolataim a körül járnak, hogy vajon ki ő? Nehéz, mert csak tragédia híre lehet, hisz a családban, ismeretségi körben senki nem volt beteg. Erős férfikezem remeg egy papírdarabtól, de kinyitom, mert tudnom kell.

- Lilla! - Kiáltok fel és szédülök, mert elfogadni nem tudom.

Mi történt? Mikor és miért? Sok kérdés és nincs válasz. Kitől kérdezzek, nem tudom. Mint ahogy azt sem, kinek jutottam eszébe, hisz családja pokolba kívánt és ezt meg is értem. Ott lenne a helyem, azért küldték, hogy tudjam, vagy talán a szertartáson is szeretnék, hogy ott legyek? Lilla örülne vajon, ha utolsó útjára elkísérném?

Jó lenn tudni, mit tegyek, és tetteimmel ne szakítsak még több sebet.

Két dátum, 1975 – 2013 összesen harmincnyolc év, ennyi jutott neki és ebben benne voltam én is két évig.

Meleg nyári nap volt. Álltam a buszmegállóban, de furcsa volt ez nekem, mert ritkán járok busszal és ez a számomra idegen világ egész magával ragadott. Óriási forgalom. Szomorú és vidám arcok, de mégis oly nagy a szürkeség. Beleolvad a kép az aszfalt színébe és a buszok kékjébe. Lassan, lomhán áll be a busz a megállóba. Nem siet, ráér, hosszú még az útja. Feltekintek és bájos női arcot látok, ki kitekint az ablakon és találkozik tekintetünk. Mosolygunk egymásra, mint régi ismerősök és én egy pillanat alatt döntök, ezzel a busszal utazok. Bár nem tudom, merre tart. Jó ez, vagy rossz nekem? Nem számít, merre visz az útja, mert az én utam – érzem – a nő felé visz.

Sodor a tömeg és egyre távolabb vagyok tőle. Te jó ég! Ha leszáll, nem veszem észre. Vadul zakatol a szívem és kérem a sorsot, segítsen, és mintha hallaná, a következő megállónál már ott vagyok mellette.

Lenézek rá, de nem látom arcát, csak két gyönyörű mellét, amit blúza emel ki. Szeretném megérinteni, mert olyan, mint egy piros alma. Egészséges és formás. Némán kiállt utána ajkam. Lassan mocorogni kezd, érzem, leszálláshoz készülődik. Megemelkedik teste a plüssülésből és férfiasságom is ennek arányában nő.

Követem őt.

Leszállunk, és én mellé lépek. Meghívom egy kávéra, amit nem utasít vissza. Így kezdődött minden és, ó de szép is volt. A karomban tartottam oly sok napon át és Ő olyan világba vitt el, ahol addig nem jártam soha. Maga volt a csoda. Terveket szőttünk és a jövőt láttam, amiben nem volt más, csak Ő és én, na és legalább két gyerek.

Kihúztam büszkén magam, mikor vele sétáltam. Nem zavart, ha valaki megnézte, mert az csak erősítette bennem a választásomat. November 10 – e volt, soha nem felejtem a dátumot, mikor arra ébredtem, nincs mellettem. Riadtan ugrottam ki az ágyból, mert mindig arra ébredetem, hogy teste testemre van fonódva.

- Lilla! Lilla! - Suttogtam – Merre vagy?

Ő nem szólt. A fürdőszobában a kád szélén ült és olyan volt, mint akit nem érdekel semmi.

- Mi van édes? Megbántottalak valamivel?

Butának éreztem ez utóbbi kérdést, mert nem úgy aludtunk el, mint aki haragszik, de nem tudtam, hogyan és miről kérdezzem. Szokatlan helyzetbe csöppentem és ostobán próbálkoztam kideríteni, mi történt.

- Nem érzem jól magam.

- Gyere, bemegyünk a szobába és lefektetlek! Pihenj édes, én majd csinálok reggelit és Veled maradok.

Nem szólt semmit. Óvatosan megemeltem és próbáltam a szobába kísérni, de nem igazán akart mozdulni. Gondoltam, gyorsan ölbe kapom, és úgy viszem be, de ő gyorsabb volt, mint a gondolatom és a pillanat tört része alatt, a kezemből kicsúszva ott feküdt a fürdőszoba hideg kövén. Ösztönösen hívtam a mentőt és a szirénázó kocsival száguldottunk a kórházba.

Peregtek az események és csak akkor tudatosult bennem, hogy mi történt, mikor hazaértem és ő nem volt sehol. Vizsgálatok sora következett és én idegesen vártam az eredményeket. Egyszerűen nem tudtam elfogadni a betegséget. Fiatal nő, nem lehet semmi gond vele.

Egy hét után, mikor bementem hozzá, nagyon szomorú volt arca. Sokáig forgatta kezében a narancsot, mit vittem neki. Nem bontotta meg, ami nagyon furcsa volt, mert mindig oly gyorsan csapott le a gyümölcsre, de most csak forgatta, majd körmeit belemélyesztette a héjba és csendesen így szólt:

- Meg kell beszélnünk valamit!

Na, ez már kezdett nem tetszeni. Addig, ilyen beszélgetésünk soha nem volt.

- Nagy baj van. Tudod, én már nem leszek az, aki voltam, mert el kell távolítani a méhemet.

- Na, nem! - Üvöltöttem fel. Kicsit hangos voltam, mert ő a hangomra összerezzent és zokogni kezdett.

- Biztos vagy ebben?

- Igen!

- Nem! Nem, érted? Én, ezt nem akarom! Nekem tökéletes nő kell, érted?! - üvöltöttem és gyorsan becsaptam a kórterem ajtaját. Nagyon szerettem, de nem tudtam elfogadni, hogy nem lesz tökéletes többé és úgy voltam vele, egy életem van, így megérdemlem a legtökéletesebbet.

Másfél éve történt ez.

Múlt héten döntöttem el, hogy megkeresem, mert nem tudok nélküle élni és belenyugodtam abba is, hogy az élet ezt hozta. Már, nem tudok elmenni hozzá. Nem lehet visszafordítani semmit. Most, itt ez a papírlap.

Lillám! Nem ezt érdemelted!

Nem tudom, ki küldte, de, hogy a temetésre elmegyek, az most már biztos. Bocsánatot kell kérnem és el kell mondanom, hogy Ő volt a nagy Ő számomra.

Szerdán elkísérem Lillám és elsírom fájdalom könnyeimet.

Ma is egy órát késtél, soha nem vagy pontos, mert számodra nem vagyok fontos. Magamnak mondom érzéseimet csupán, mert nincs értelme megosztani veled, mert tudom a választ és nem akarom újra hallani. Gőzölög a kávé, Te kortyolgatod és hol rám, hol a kávéra nézel. Csendes vagy. Nem szólsz, mert nehéz hazudnod, az igazságot meg, ha kimondod, akkor tudod, hogy soha nem innál kávét az én asztalomnál. Miért hiszed, hogy nem hallom a kimondatlan szavakat? Talán azért, mert nem szóltam? Elég volt, úgy érzem. Szemedbe nézek és némán mondom azt, amit már úgy is tudok. Szerelmet hazudtál testi boldogságodért. Azt hiszed, nem tudom? Ó, dehogy nem! Szólnod sem kell, olvasok a szemeidből. Azt hiszed, gyerek vagy és a végtelenségig játszhatsz, azt teheted, amit kisfiúként nem tehettél, babázhatsz. Mert nagy rajtad a teher, mondanád és kell egy kis játék, egy kis lazítás, miben boldognak érezheted magad, mert mi az életed. Kérdeznem sem kell, mert tudom a válaszod. Keserű minden napod és én vagyok a vigaszod, mert otthon halálra nyüstöl az asszony, hogy kevés a pénz. A gyerek nyaggat, hogy játssz vele kicsit, mert már oly rég látott.

A főnököd egy hajcsár, bár nincs kezében ostor, de érzed csapását, mert még pisilni sem hagy, csak folyamatosan azt mondja, dolgozni, dolgozni. A szívedben olyan szúrást érzel néha, hogy úgy gondolod, nem éred meg a reggelt. A villamoson is bliccelsz, mert nem veszel bérletet, hisz abban reménykedsz, hogy csak le tudsz csípni egy kis pénzt benzinre. Meg miért is vennél jegyet, hisz akkora a tömeg, hogy tapossák a lábad, szidják az anyádat és ülőhelyed úgy sem akad, a kezed meg a kapaszkodóhoz odaragad.

Röviden úgy összegeznéd, hogy tele van a törpöd és erre azt várod, hogy meglágyuljon a női szív és jó szorosan karjába zárjon. De nem! Mozdulatlan az a női kéz, miközben már ruhátlanul ül előtted, Ő, a nő, mert gondolatban már levetkőztetted és azt várod, hogy Tiéd legyen végre, mert vágyad is hajt, meg sietni is kéne, mert az asszony megint kiakad, hogy későn érsz haza és a zsebed is üres. Így az asszonyról eszedbe jutva elkezdenéd szidni azt, ki odahaza mos, főz rád és várja, hogy egy kis kényeztetést kapjon esténként. Elhidegültünk már egymástól rég, csak a gyerek tart össze minket, de téged szeretlek, folytatnád, mert eddigi szavaid nem értek célba, látod. Te vagy a mindenem édesem és meglátod, hamarosan együtt leszünk, csak adj egy kis időt. Kapsz, válaszolom halkan, majd hozzád lépek és adok egy puszit. Nem is tudom, miért, majd megfogom a kezed, mire felcsillan a szemed és nagyot sóhajtasz, hogy na, végre! De, nem a hálószoba felé megyünk. A bejárati ajtó felé húzlak és kinyitom az ajtót, és Isten Veled, mondom. Te rám nézel csodálkozva, és a, de szócska hagyja el ajkad. Semmi de, felelem, és már csukom is az ajtót, mert bármennyire is fáj, nekem ez így nem megy.

Az ajtó két oldalán, két ember vágya marad kielégítetlenül. Az egyiknek a teste, míg a másiknak a lelke fáj, mert nem kapta meg azt, amit kívánt.