Volt egyszer egy nénike ki egyedül éldegélt a nagyváros közepén. Gyereke nem született, mert férjnél nem volt soha. Miért élte le életét társ nélkül? Senki nem tudta, de hogy magányos nem volt soha az tény. Gyerekek vették Őt körbe és ettől boldog volt. Közel hatvan évig tanította a betűvetést és a számtant a kicsi iskolásoknak. Szívből és szeretettel adta át tudását. Nehéz lenne felsorolni milyen sokan, emlékeznek rá szeretettel. Van, aki orvos lett, van, aki tanár, de aki nem szerzett diplomát az is értékes emberré vált, mert többet kaptak Ők a z írás és olvasás tudományánál. Mikor nyugdíjba ment kicsit szomorú lett, mert hiányoztak a gyerekek. Gyakran álldogált az ablakban és nézte a játszóteret, hol sok gyerek töltötte a szabadidejét, főleg nyáron. A kicsik homokoztak vagy csúszdáztak, de a nagyobbak gyakran csak üldögéltek a padon. Még ez volt a legjobb, de gyakran előfordult, hogy verekedtek. Csóválta a fejét Éva néni, mert így hívták Őt, hogy milyen tartalmatlanul töltik el napjaikat az ifjak. Valamit kéne tenni gondolta. Egyik szép napsütéses délelőttön odalépett a könyvespolc elé és leemelt néhány könyvet, majd lement a térre. Odalépett az unatkozó fiatalok csapatához.

- Szép napot kívánok. Lenne kedvük olvasni? Hoztam néhány könyvet és szívesen kölcsön adnám. Nincs is annál jobb, mint ilyen gyönyörű időben olvasni egy padon ülve.

- Nyanya, magának elment az esze?- szólt a csoport főnöknek hallgatólagosan kinevezett srác, miközben kulcsait pörgette.- Ki a fenének van kedve olvasni? Vigye a könyveket a pisiseknek oda a homokozóba,és hogy mondandójának nyomatékot is adjon a homokozó felé mutatott.

- Rendben. Semmi gond csak gondoltam megkérdezem.

- Csak ne gondolkozzon! Lépjen!

Nem keseredett el a fogadtatáson hisz tudta a kamaszokkal nem könnyű szót érteni. Így letelepedett egy padra és mesekönyvet kezdett lapozgatni. Nem maradt sokáig egyedül, mert egy kis cserfes barna hajú három éves előtte termett.

- Szia! Mit olvasol? Ó, de szép ez a gomba!- mutatott a mesekönyvre.- Mesélsz nekem?-és már a padra is ugrott, majd jó szorosan Éva nénihez simult és kezdheted szólt. Éva néni megsimogatta a fejét és elkezdte olvasni a mesét, és aztán a következőt, és a következőt, mert a kis cserfes többet és többet akart. Az ötödik mese végére szinte az egész játszótér apraja ott volt. Elhagyatottan pihentek a vödrök és a lapátok a homokozó szélén, hisz valami szokatlan, valami furcsa történt azon a délelőttön. A gyerekek tapsoltak a mese végén és Éva néni szíve boldog volt. Minden délelőtt lement a térre és vitte a könyveket meg egy pokrócot is hisz azon mégis csak kényelmesebb ülni és a mesét hallgatni. Volt is hallgató közönsége napról, napra egyre nagyobb. A gyerekek már várták és mikor meglátták rohantak hozzá és kérdezték, ma milyen mesét hoztál? A nagyobbacska fiuk furcsán nézték, mert nem igazán értették mitől olyan jó hallgatni azt a sok sületlenséget, amit mesének neveznek, de nem csak meséket hallgattak, hanem beszélgettek is. Száz és száz kérdéssel bombázták Éva nénit, aki válasz nélkül nem hagyott egyetlen kérdést sem soha. Egyik napon pont akkor ért oda a fiuk csapata mikor az egyik kisfiú pont azt kérdezte

- Éva néni, Te miért szereted a meséket?

- Na, ez jó kérdés!- röhögött fel a fiú csapat vezetője, de kíváncsiak voltak a válaszra, így megálltak és várták mi lesz a válasz.

- Én azért szeretem a meséket és a könyveket, mert sokat lehet tanulni belőlük és bármelyik mesehős életébe beleélheted magad, vagy tovább szőheted a mesét, úgy ahogyan Te szeretnéd, sőt a mesékből tanulva saját meséd is lehet, amit Te szősz magadnak, úgy hogy jól érezd magad benne. A mese elvisz olyan tájakra ahol soha nem jártál, de a mese szárnyán bejárhatod a világot és mindennek csak a képzeleted szab határt. Aki, szereti a mesét és a könyveket az sokkal boldogabb, mint az, aki nem olvasott soha.

Csendesen vonultak el a fiuk. Nem tettek megjegyzést. Inkább úgy néztek ki, mint akik gondolkodnak. Másnap reggel nem csak a kicsik fogadták Éva nénit, hanem a fiuk is. Könyvet kértek tőle, hogy olvassanak.

-Talán boldogabbak leszünk- mosolygott az egyik kis vagány miután kapott egy könyvet. Azon a délelőttön kis olvasó szigetté vált a játszótér. A fiuk a könyveket lapozgatták, a kicsik Éva nénit hallgatták, és ez a nap ismétlődött újra és újra nap, nap után. Már, nem csak a három, négy évesek kérdeztek, hanem a kamaszok is, és Éva néni válaszolt. Egyre gyakrabban tárták fel előtte problémáikat. Szép nyári és őszi napok következtek, de közeledett a tél és Ők ragaszkodtak ezekhez a pillanatokhoz. Ezért Éva néni nagyra tárta lakása ajtaját, ahová beengedte a gyerekeket. Hol olvastak, hol társasoztak, de volt, hogy apró süteményeket sütöttek és sokat nevettek. Boldogok voltak. A télnek még egy nagy előnye volt. Összehozta a felnőtteket is. Barátságok szövődtek és a kis csapat segített mindenben egymásnak. Nyolc boldog év telt el így. Közben a kicsik nagyok lettek, a nagyok még nagyobbra nőttek, de visszajártak oda hol boldogság volt. Újak is csatlakoztak a kis csapathoz és télen szinte már kicsi volt a lakás, de nem volt vita, mert akinek nem jutott szék az letelepedett a szőnyegre.

Véget értek a szép napok, mert Éva néni tegnap olvasta el az utolsó meséjét itt a földön. Miután mindenkitől elköszönt este, puszit adva a gyerek arcokra, lefeküdt aludni és arcán mosollyal elaludt örökre.