Kezemben megremeg a boríték, min fekete szalag van. Tudom, a levélben csak fájdalom van. Nincs feladó, mert erre nem szokás ráírni, elég, ha felbontva megtudja az ember, ki az, ki itt hagyott örökre. Nem igazán akarom olvasni, mert, míg ismeretlenek a sorok, addig legalább még itt van és ráér menni. Önbecsapás, tudom, de nehéz szembesülni azzal, hogy temetésre hívnak.

Felbontom, mert úgy sem tudnék megnyugodni, ha félre raknám. Gondolataim a körül járnak, hogy vajon ki ő? Nehéz, mert csak tragédia híre lehet, hisz a családban, ismeretségi körben senki nem volt beteg. Erős férfikezem remeg egy papírdarabtól, de kinyitom, mert tudnom kell.

- Lilla! - Kiáltok fel és szédülök, mert elfogadni nem tudom.

Mi történt? Mikor és miért? Sok kérdés és nincs válasz. Kitől kérdezzek, nem tudom. Mint ahogy azt sem, kinek jutottam eszébe, hisz családja pokolba kívánt és ezt meg is értem. Ott lenne a helyem, azért küldték, hogy tudjam, vagy talán a szertartáson is szeretnék, hogy ott legyek? Lilla örülne vajon, ha utolsó útjára elkísérném?

Jó lenn tudni, mit tegyek, és tetteimmel ne szakítsak még több sebet.

Két dátum, 1975 – 2013 összesen harmincnyolc év, ennyi jutott neki és ebben benne voltam én is két évig.

Meleg nyári nap volt. Álltam a buszmegállóban, de furcsa volt ez nekem, mert ritkán járok busszal és ez a számomra idegen világ egész magával ragadott. Óriási forgalom. Szomorú és vidám arcok, de mégis oly nagy a szürkeség. Beleolvad a kép az aszfalt színébe és a buszok kékjébe. Lassan, lomhán áll be a busz a megállóba. Nem siet, ráér, hosszú még az útja. Feltekintek és bájos női arcot látok, ki kitekint az ablakon és találkozik tekintetünk. Mosolygunk egymásra, mint régi ismerősök és én egy pillanat alatt döntök, ezzel a busszal utazok. Bár nem tudom, merre tart. Jó ez, vagy rossz nekem? Nem számít, merre visz az útja, mert az én utam – érzem – a nő felé visz.

Sodor a tömeg és egyre távolabb vagyok tőle. Te jó ég! Ha leszáll, nem veszem észre. Vadul zakatol a szívem és kérem a sorsot, segítsen, és mintha hallaná, a következő megállónál már ott vagyok mellette.

Lenézek rá, de nem látom arcát, csak két gyönyörű mellét, amit blúza emel ki. Szeretném megérinteni, mert olyan, mint egy piros alma. Egészséges és formás. Némán kiállt utána ajkam. Lassan mocorogni kezd, érzem, leszálláshoz készülődik. Megemelkedik teste a plüssülésből és férfiasságom is ennek arányában nő.

Követem őt.

Leszállunk, és én mellé lépek. Meghívom egy kávéra, amit nem utasít vissza. Így kezdődött minden és, ó de szép is volt. A karomban tartottam oly sok napon át és Ő olyan világba vitt el, ahol addig nem jártam soha. Maga volt a csoda. Terveket szőttünk és a jövőt láttam, amiben nem volt más, csak Ő és én, na és legalább két gyerek.

Kihúztam büszkén magam, mikor vele sétáltam. Nem zavart, ha valaki megnézte, mert az csak erősítette bennem a választásomat. November 10 – e volt, soha nem felejtem a dátumot, mikor arra ébredtem, nincs mellettem. Riadtan ugrottam ki az ágyból, mert mindig arra ébredetem, hogy teste testemre van fonódva.

- Lilla! Lilla! - Suttogtam – Merre vagy?

Ő nem szólt. A fürdőszobában a kád szélén ült és olyan volt, mint akit nem érdekel semmi.

- Mi van édes? Megbántottalak valamivel?

Butának éreztem ez utóbbi kérdést, mert nem úgy aludtunk el, mint aki haragszik, de nem tudtam, hogyan és miről kérdezzem. Szokatlan helyzetbe csöppentem és ostobán próbálkoztam kideríteni, mi történt.

- Nem érzem jól magam.

- Gyere, bemegyünk a szobába és lefektetlek! Pihenj édes, én majd csinálok reggelit és Veled maradok.

Nem szólt semmit. Óvatosan megemeltem és próbáltam a szobába kísérni, de nem igazán akart mozdulni. Gondoltam, gyorsan ölbe kapom, és úgy viszem be, de ő gyorsabb volt, mint a gondolatom és a pillanat tört része alatt, a kezemből kicsúszva ott feküdt a fürdőszoba hideg kövén. Ösztönösen hívtam a mentőt és a szirénázó kocsival száguldottunk a kórházba.

Peregtek az események és csak akkor tudatosult bennem, hogy mi történt, mikor hazaértem és ő nem volt sehol. Vizsgálatok sora következett és én idegesen vártam az eredményeket. Egyszerűen nem tudtam elfogadni a betegséget. Fiatal nő, nem lehet semmi gond vele.

Egy hét után, mikor bementem hozzá, nagyon szomorú volt arca. Sokáig forgatta kezében a narancsot, mit vittem neki. Nem bontotta meg, ami nagyon furcsa volt, mert mindig oly gyorsan csapott le a gyümölcsre, de most csak forgatta, majd körmeit belemélyesztette a héjba és csendesen így szólt:

- Meg kell beszélnünk valamit!

Na, ez már kezdett nem tetszeni. Addig, ilyen beszélgetésünk soha nem volt.

- Nagy baj van. Tudod, én már nem leszek az, aki voltam, mert el kell távolítani a méhemet.

- Na, nem! - Üvöltöttem fel. Kicsit hangos voltam, mert ő a hangomra összerezzent és zokogni kezdett.

- Biztos vagy ebben?

- Igen!

- Nem! Nem, érted? Én, ezt nem akarom! Nekem tökéletes nő kell, érted?! - üvöltöttem és gyorsan becsaptam a kórterem ajtaját. Nagyon szerettem, de nem tudtam elfogadni, hogy nem lesz tökéletes többé és úgy voltam vele, egy életem van, így megérdemlem a legtökéletesebbet.

Másfél éve történt ez.

Múlt héten döntöttem el, hogy megkeresem, mert nem tudok nélküle élni és belenyugodtam abba is, hogy az élet ezt hozta. Már, nem tudok elmenni hozzá. Nem lehet visszafordítani semmit. Most, itt ez a papírlap.

Lillám! Nem ezt érdemelted!

Nem tudom, ki küldte, de, hogy a temetésre elmegyek, az most már biztos. Bocsánatot kell kérnem és el kell mondanom, hogy Ő volt a nagy Ő számomra.

Szerdán elkísérem Lillám és elsírom fájdalom könnyeimet.