Repülnek az évek.

Gyorsan véget ér az élet.

Ami, ma a jelen, az holnap,

már csak a múlt.

Maradnak az emlékek, és

talán egy- két barát, akik,

úgy szeretnek, ahogyan vagy, és

nem akarnak megváltoztatni téged.

Hálás lehetsz a sorsnak, ha

megadja ezt neked.

Minden évvel bölcsebb leszel / remélem/ és

talán megérted, hogy a legszebb érték a szeretet,

ami lassan feledésbe merül,

mert sok a gáncs a gyűlölet.

Miért van ez így? – kérdezem napjában ezerszer.

Miért dobjuk el azt, ami a legszebb, és

miért okoz boldogságot az, ha bánthatunk valakit?

Olyan erőket hagyunk futni,

amitől szárnyra tudnánk kapni.

Erőt tudnánk adni, annak, aki beteg, és

reményekkel töltenénk fel minden magányos szívet.

Oly kevés kéne a boldogsághoz, én mondom, mert

egy csipetnyi szeretet is megváltoztatná a világot.

Sírnak a fák, és zokogva kérik,

NE VÁGJ KI! Kérlek!

Tűzre, ne dobj engem!

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!

Egyszer dobsz tűzre, és

meleget is csak egyszer adok, de

ha maradhatok,

még sok-sok örömet adhatok, és

az élhetőbb bolygóért én is tehetek.

Nélkülem sivárabb lesz a világ, és

egy idő után, fűteni sem kell már,

de nem leszel boldog,

mert sivatagban bolyongsz majd.

Mondd, megéri elvenni életem,

mikor én hűen szolgállak téged?

Feltöltöm lelked nyugalommal.

Kényeztetem szemed szépségemmel.

Megpihenhetsz lombjaim alatt, ha elfáradnál.

Ugye, milyen sok kedves pillanatot adhatok?

Miért nem értékeled, mondd?

Még, mindig ki akarsz vágni?

Ha, nem érintettem meg szíved,

akkor hallgass az eszedre,

és mielőtt kivágsz,

gondolj a következőkre:

Ha, kivágod a fákat, elpusztulnak az erdei állatok, és

a madarak sem dalolnak többet már.

Ugye, nem akarod?

Azért, hogy friss oxigén kerüljön a légkörbe, a fák a felelősek.

Nem kell az oxigén?

Felelj már, mielőtt meglendíted kezedben a baltát!

Kietlen, sivár pusztaságot akarsz?

Unokáidnak milyen életet szánsz?

Kérlek, gondolkozz már!

Dobd tűzre a baltát, és ültess inkább fát, és

kérlek, ne vágj ki több fát!

Ugye hallod a fák zokogását és megérted, hogy

fák nélkül nincs élet?

Ezért, ültess inkább minél több fát!

Meglátod, hasznodra válnak.

Fájdalmas sóhajom, halld meg! Kérlek!

Nyüstöl a párom, hogy írjak verset.

De, minek?

Annyi már a vers, mint égen a csillag,

majd pont az enyémre vágynak.

Írjál szép, szerelmes gondolatokat,

kedves, szívhez szóló sorokat.

Szerelmes vers?

Ugyan, kinek kell?

Mindenki rohan,

az érzelmekben nem mélyül el.

Csalj boldogságkönnyeket annak a szemébe, aki olvassa,

majd homlokomat megcsókolja.

Olyan Ő, mint egy múzsa, mert egyből megértem,

hogy szerelmes gondolatokat vár tőlem.

Nem jut semmi az eszembe, mert Neki, csak a

legszebb gondolatokat írhatnám le,

de reggel van még nagyon.

Ezért, az írást inkább hagyom, de

hogy kedvét ne szegjem,

és tudja, hogy mit érzek,

ezért egy papírra szívet rajzolok, és alá azt írom,

Szeretlek örökre.

Tudom, ilyen rajz is van ezer,de

szerelmem őszinte, és ezt Ő is tudja.

Így, szerény kis rajzom boldogság számára.

Csókot kapok rajzomért cserébe,

és nem nyüstöl már, hogy írjak verset,

de én fogok, mert tudom, hogy sok a vers,

annyi, mint égen a csillag, de amit én írok,

azzal örömet okozok annak, akit szeretek, és

ezért érdemes törni a fejemet,

még akkor is, ha nincs ihlet,

mert korán van még és aludnék még,

de szerelmes szívem nem hagy már,

mert érzem, el kell mondanom amit, érzek.

Így, lassan születik majd egy vers, Neked Kedves.

Nehéz, de kimondod végre, hogy vége, mert

tudod ez- az egyetlen, amit tehetsz, mert

lelked után, már a tested marja szét a fájdalom.

Menj, mondod halkan, és nem várod többé már,

hisz mi értelme volna, csak szavakat adna, és

tudod semmi nem változna.

Sírva idézed fel az elmúlt éveket, de te

nevetni szeretnél, és boldog akarsz lenni, de

tudod, hogy vele, már soha nem leszel boldog,

mert elmúlt a szerelme, amit irántad érzett.

Ezért, a hónapok gyötrő napjai után,

tudod, nincs más választás.

Nem kérheted, hogy szeressen,

nem kérheted, hogy legyen veled,

hisz, oly sokszor kérted már, és válaszként,

bizonytalan ígéreteket kaptál csupán, de, te vártál,

mert, ő volt az életed, de, ma már tudod, az

a holnap, soha nem jön el.

Így, engeded, had járja útját nélküled tovább.

Könnyes szemmel, de reményekkel tele,

álmokat szősz, hogy egyszer, majd jön valaki,

akinek, te leszel a mindene, és boldogan élsz vele.

Majd beszélünk, majd hívlak, majd találkozunk,

majd ölellek még, majd veled leszek örökre.

Majd, majd, és majd, hallod és csak, ez a

kis szócska a vendéged, mert tudod,

soha nem jön el az a pillanat, mikor

valósággá válnak az ígért szavak.

Bánatod nem enyhül, dideregsz egyedül,

mert tudod,ha rá vársz, társad a magány lesz csupán,

és fejedben egyetlen szó zakatol szüntelen, hogy majd,

mert ezt adja ő neked.

Nem vagy olyan fontos számára, tudod,

hisz, ha szeretne, az a majd szócska nem is lenne.

Egy hűvös reggelen, mikor lelked már fájdalommal tele,

halkan te is üzensz neki.

Majd hívnál még, majd jönnél még, majd ölelnél még,

majd velem szeretnél még lenni örökre, de az idő kegyetlen,

mert rohan ám, és mikor felednéd a majd szócskát, és

Te szeretnéd, hogy valósággá váljanak a kimondott szavak,

akkor, majd észreveszed, hogy késő már, mert senki nem vár,

és lehet, hogy nem is élek már, mikor ajtómon kopogtatnál.

• Szerbusz, Palikám! Oly rég láttalak. MI van veled? Látod-látod, majdnem szomszédok vagyunk, és mégsem beszélgetünk soha.
• Ó, Sanyikám, a mai világban megvan mindenkinek a saját gondja és nincs idő másokra. Én, is megvettem már a füzeteket a gyerekeknek, hisz lassan kezdődik az iskola. Tudod, a Lacika most megy negyedikbe, Pancsika meg most lesz hatodikos már.
• Nem irigyellek! Biztosan nehéz velük egyedül. Na, és idős anyukád hogy van?
• Imádom a gyerekeket, de hidd el, nekik nehezebb, mint nekem. Pancsika gyakran felriad éjszaka és annyira sír, hogy nem tudom megvigasztalni. Nagyon hiányzik neki az édesanyja és a testvére. Anyám, szegény, meg 88 éves már. Nehezen jár, és szinte mindent elfelejt. Nincs olyan nap, hogy ne keresnénk valamit. Mindent elpakol és fogalma sincs, hová tette. Engem nem zavar, mert az anyám és szeretem, de a gyerekeket ez is megzavarja.
• Jó lenne, ha külön lakásban élnetek.
• Esélyem sincs rá. Miből, Sanyikám? Mos,t mondd meg. Igaz, a telek ott van, de miből építsek rá? A romeltakarításra is ráment mindenem. Meg, aztán a gyerekeknek is szeretnék megadni mindent, amit csak lehet. Szeretném, ha boldog életük lenne, ha már gyerekkorukat beárnyékolta ez a tragédia. Én, soha nem fogom feldolgozni, az biztos.
• Nem is lehet. Tudod, még az én hátamon is végig fut a hideg, mikor elmegyek a telek előtt. Látom magam előtt a tűzoltókat, a mentőket és hallom a feleségem sikolyát, mikor a robbanástól még nálunk is a földre zuhant a csillár. Jaj, és Palikám, látlak téged, ahogy ömlik arcodon a könny és összefüggéstelenül beszélsz, miközben a mentősök mindenféle tűket szúrnak beléd. Sokkot kaptál, amit nem is csodálok. Már, ne haragudj, hogy felhozom a témát, de felfoghatatlan az egész. Látom, a temetőben azért szépen gondozod a sírt. Hogy van erőd hozzá? Hogy tudsz annak a nőnek a sírjára virágot vinni, aki ezt tette veled, aki boldogtalanná tette a családját.
• Nem haragszom én semmiért. Rád sem neheztelek, mert felhoztad és Panninak is viszek a sírjára virágot, bár megbocsájtani nem tudok neki soha, mert az, hogy rám nem gondolt, nem érdekel, de, hogy a gyerekekre sem gondolt, és elvitte a fiamat is magával, az pedig nagyon fáj.
• Már, ne vedd tolakodásnak, de mi miatt volt ez az egész? Tudom, hogy csalt a feleséged, hisz ezt az egész falu tudta, de valaminek csak kellett történnie, hogy ide jutottatok.
• Úgy fáj, mikor arra gondolok, hogy más ölelte az én feleségemet és tudtam, rajtam röhög az egész falu. Mindenki azt hitte, nem tudok róla, pedig tudtam, de mit tehettem volna? Nem akartam elválni, mert az a gyerekeknek sem lett volna jó. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem való, amit tesz, de csak legyintett. Az utolsó időkben sokat veszekedtünk már, az biztos. Mindig emlékeztettem arra, hogy milyen boldogok voltunk, mikor jegyben jártunk és mennyire örültünk, mikor hosszú próbálkozás után megszületett első gyerekünk.

„Nekem, csak egy gyerekem van, a Zsoltika, a másik kettő olyan, mint Te.”- mondta. Nem értettem, mi történt vele, mert mindig szerette a gyerekeket, de valami nagyon megváltozott benne, miután a Zsoltika apja elutasította őt, és azt mondta neki, többet nem akarja látni. Úgy hiszem, szerelmes volt és a csalódásra nem számított. Ezt, is véletlenül tudtam meg, mikor dühében egyszer elmondta, hozzátéve, minden férfi disznó.

• Te figyelj már! A Zsoltika nem a te fiad volt?
• Nem.
• De, sajátodként nevelted.
• Igen. A gyerek nem tehet semmiről és olyan ragaszkodó gyerek volt, hogy nem is lehetett nem szeretni. Olyan, melegség öntötte el lelkem, mikor azt mondta, apa szeretlek. Két és fél évet kapott csupán az anyjától.
• Mikor tudtad meg, hogy nem a tied a gyerek?
• Szinte a kezdetektől tudtam. Nem csinált titkot belőle a Panni. Közölte, hogy terhes, de ne örüljek, mert nem én vagyok az apa. Igaz, megkérdezte, hogy akarom-e őt úgy is szeretni, hogy mástól terhes. A válaszomat tudta kérdés nélkül is, hisz én őrülten szerelmes voltam balé mindig. Később, még a papírt is elém dobta, amin feketén, fehéren ott állt, hogy nem az enyém a gyerek. Most, így visszagondolva tudatosul bennem az, hogy az utolsó két hétben mennyire más volt. Nem törődött semmivel és csak veszekedtünk és veszekedtünk. A vita végén mindig azt mondta: „majd meglátod, elmegyek és a fiamat is magammal viszem”. Nem igazán gondolkodtam rajta, mit akar ezzel mondani. Mikor először hallottam ezt a mondatot, úgy véltem, szeretne válni, de majd meggondolja magát, zártam le magamban a dolgot. Hiba volt, nem odafigyelni szavára, mert, ha figyelek, akkor nem történik meg a baj.
• Ne kínozd magad! Szerintem úgy sem tudtad volna megakadályozni. Csoda kellett volna ahhoz, hogy megváltozzon nálatok minden. Én pedig, tudod, nem hiszek a csodákban.
• Nem tudom magamnak megbocsájtani soha. Azon a reggelen még jól összevesztünk, mert kértem, hogy ő kísérje el a gyerekeket az iskolába, hisz én késésben voltam. „A Te kölkeid, vidd te!”-  volt a válasza, és a falhoz vágta a teáskannát. Szegény Pancsikám úgy megijedt, hogy sírni kezdett. Vigasztaltam, míg testvérével az iskola felé tartottunk. Nem igazén nyugodott meg, mert az iskola kapuban, mikor elköszöntünk egymástól és puszit adott, azt mondta, ugye apa, Te szeretsz, mert anya nem szeret engem. Biztosan, rossz voltam és azért nem szeret. Anya nagyon szeret téged, csak most gondja van, és kicsit ideges, válaszoltam neki. Szokásos forgatókönyv szerint folytatódott a nap. Én, rohantam a munkahelyemre és elmerültem a munkában, miközben arra gondoltam, hogy feleségem biztosan a konyhát takarítja, miközben Zsoltika ott ugrál körülötte, és arra kéri, anya, játsszál velem. Szép is lett volna, ha az történt volna odahaza, amit elképzeltem, de ott más zajlott. Fél tizenkettőkor kaptam a telefont, hogy menjek haza, mert már nincs otthonom. Nem tudom, hogy vezettem haza, de, mikor megláttam a házunkat, úgy, ahogy te mondtad, sokkot kaptam. Három gázpalackot nyitott ki, az én Pannim, hogy a levegőbe repítse egy élet munkáját, egy család otthonát. Először, abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán túlélte, de nem, elment és magával vitte legkisebb gyermekemet is. Mutass nekem olyan embert, aki ezt fel tudja dolgozni. Ez lehetetlen. Kapaszkodom a gyermekeimbe és ők belém, így talán halványul az emlék.
• Ne szégyelld könnyeidet, és gyere át, ha van egy kis időd. Köszönöm, hogy elmondtad.
• Én köszönöm, hogy meghallgattál. Nézd, kisütött a nap. Ott, mosolyog az én Zsoltikám fent! Látod? Szeretlek fiam és hiányzol nagyon!

Géza, minden este 18.10.- kor lépett be a lakásba. Órát lehetett volna állítani hozzá. Kati a felesége, nem is nagyon értette, hogy hogyan sikerül ezt a mutatványt minden este ismételnie, hisz a közlekedés eléggé kiszámíthatatlan. Volt idő mikor sokat gondolkodott ezen, de egy idő után ezt is elengedte, mint oly sok mindent az évek során. Harminc közös év, sok mindenre megtanítja az embert. Egy idő után megszokunk dolgokat, még akkor is, ha fenébe kívánnánk, mondván, jobb a béke. Ilyen volt Géza, azon szokása is, hogy miután belépett esténként a lakásba, hangos, megjöttem édesemmel, üdvözölte feleségét. Majd, két puszit adott az arcára / A csókok szép lassan feledésbe merültek. Már három éve, volt csók, nincs csók./ miközben, mint aki ellenőrizni akarja, hogy a helyén vannak e még, Kati mindkét mellét harciasan elkapja. Két, aprócska cuppantással jelezve, hogy minden ok. Ezután, finoman a felesége fenekére csap, na, menj a dolgodra, mondattal kisérve. Házi, kis papucsába varázsolja lábait, miközben nézi, hogy neje a konyha felé tart. Őt, várja a dolgozószoba, ahol a számítógép elé ül és válaszol még néhány levélre. Közben a közösségi oldalra is bekukkant. Fontos számára, hogy hozzászólhasson dolgokhoz, mert meggyőződése, hogy ő, egy zseni. Szereti, ha dicsérik. Nem volt sok barátja, ha volt egyáltalán, de próbált jó fej benyomást kelteni, legalábbis virtuálisan. Személyes találkozásokat, beszélgetéseket, kerülte. Mikor, kikerülhetetlen volt, hogy valakivel váltania kellett néhány szót, azt is mindig rövidre fogta és gyors bocsánatkérés után, már rohant is. Ezzel, sok emberben, azt az érzést erősítette, hogy ő fontos ember, aki örökké rohan. A vacsora hétkor került az asztalra. Gyorsan megvacsoráztak. Közben, ha volt valami fontos, azt megbeszélték és ismét mindenki ment a dolgára. Géza, visszaült a gép elé, és pont a Tamásnak akart írni, mikor egy érdekes cikkre bukkant és elmélyült az olvasásában. El is felejtette, hogy a szomszéd Tamásnak akart írni. A közösségi oldal viszont okos, mert mintha tudta volna, Tamás bejegyzéseit dobta elé. Gyorsan a fejéhez kapott, majd legyintett, ó, már késő van! Már, nem írhatok rá. Ez van. Legyen az ő dolga, de azért megnyitotta a csetet. Zöld volt a kis pont. Ó, még itt van! Írok!

-          Helló szomszéd! / Ó, milyen jó fej, laza vagyok, nyugtázta elégedetten. /

-          Igazgató úr, jó estét! / Tamás, mindig így köszöntötte. Először humornak szánta, de Géza nem tiltakozott. Így, ez már örökké így is marad / Jó, hogy összefutottunk, mert szeretném kérdezni, hogy nincs e esetleg felvétel nálatok? Az unokahúgomnak keresek valami adminisztratív munkát.

-          Tamáskám! Mi, kvalifikált munkaerőt keresünk.

-          A Zsófi ügyes! Igaz, nincs felsőfokú végzetsége, de fiatal és gyorsan tanul.

-          Értem én, de mi kvalifikált munkaerőt keresünk.

-          Ok! / Ó, hogy kakifikálódj meg! /

-          Jó lábtörlőtök van. Bár, kicsit nagy. Szerintem balesetveszélyes. Talán, ha levágnál belőle.

-          Majd megnézem, vagy kicserélem. / Levágok én belőled egy darabot, hogy miért nem költözöl már el. A lábad bezzeg beletörölted, mikor elmentél előttem. így, már neked felesleges is ilyet vásárolnod, mert az enyémet használod. /

-          Így, rendben lesz. Tudod, csak akkor tudunk eredményeket elérni, ha megbeszéljük a dolgokat. A jó szomszédi viszony pedig mindennél fontosabb.

-          Így igaz! / Ó, ha én mindent elmondanék, amit gondolok rólad, akkor össze is csinálnád magad a meglepetéstől. Jó szomszédi viszony! Ja, én rohanok, ha segíteni kell. Te, pedig csak örökké cseszegetsz. Ó, ha csak egyszer elmondhatnám, de vigyázok a jó szomszédi viszonyra. /

-          Nyugodalmas jó éjszakát! Majd beszélünk.

-          Jó éjt! / Álmodj arról, amire én gondolok. /

-          Jaj, Tamás! Azért írtam rád, mert rajta hagytad a világítást a kocsin. / Kilépett. Már, nem olvasta el. Majd, holnap elolvassa. Én, szóltam! /

Nem számít, hogy

szemed színe, kék vagy zöld.

A hajad, fekete vagy ősz, mert

úgy szeretlek, hogy nem fontos a külsőd.

Lelkemmel nézlek, és számomra

Te vagy a legszebb.

Te vagy a ragyogó nap az életemben.

Te adsz hitet és erőt, hogy

nem történhet semmi rossz velünk,

hisz szerelmünk legyőz minden akadályt.

Elvehetnek tőlünk mindent, de addig, amíg

őszinte szerelemmel tudjuk ölelni egymást,

addig miénk a világ összes kincse, mert az

életben a legszebb dolog, valakiben bízni, és

két embernek egymást őszintén szeretni.

Elengedtem a múltat,

a lelkemet nyomasztó dolgokat.

Elmúlt, a mindenáron akarás.

Aki menni akar, engedem.

Aki jönni akar, fogadom.

Nem nézek vissza.

Nem kísér a múlt fájdalma már.

Amit tudtam, álmaimért megtettem.

Értük, elég sokat küzdöttem.

Oly görcsösen szerettem volna, azt, amit,

álmaimban megformáltam.

De, ma már tudom,

ezekhez görcsösen ragaszkodni,

buta dolog volna.

Akinek fontos vagyok, az majd keres.

Aki, igazán szeret, az majd ölel.

Aki engem keres, az majd rám talál.

Aki kerülni akar, hagyom, hogy fusson.

Kergessen álmokat, vagy madarakat.

Nincs már görcsös akarás,

mert  hiába akartam, ha

mást szánt nekem az élet, és

hiába szeretem azt, aki engem nem szeret.

Hiányom, ha mégis érezné, majd visszatér.

De, ha nem így lenne, akkor 

vigye útján a szerencse.

Nem kérem már senkitől, hogy

életem része legyen,mert, ha

az szeretne lenni, úgy is fog kopogtatni, és akkor, ott,

abban a pillanatban, majd eldöntöm, hogy

van e még értelme a dolognak,

vagy borítsunk fátylat a múltra, és

menjünk külön utakra.

Az elengedéssel, az izzó vágy is tovatűnt, és

ki tudja, újra éled a tűz.

Majd, a sors eldönti, hogy mi legyen.

Most, csupán hagyom, hogy a dolgok törtjének velem.