• Szerbusz, Palikám! Oly rég láttalak. MI van veled? Látod-látod, majdnem szomszédok vagyunk, és mégsem beszélgetünk soha.
• Ó, Sanyikám, a mai világban megvan mindenkinek a saját gondja és nincs idő másokra. Én, is megvettem már a füzeteket a gyerekeknek, hisz lassan kezdődik az iskola. Tudod, a Lacika most megy negyedikbe, Pancsika meg most lesz hatodikos már.
• Nem irigyellek! Biztosan nehéz velük egyedül. Na, és idős anyukád hogy van?
• Imádom a gyerekeket, de hidd el, nekik nehezebb, mint nekem. Pancsika gyakran felriad éjszaka és annyira sír, hogy nem tudom megvigasztalni. Nagyon hiányzik neki az édesanyja és a testvére. Anyám, szegény, meg 88 éves már. Nehezen jár, és szinte mindent elfelejt. Nincs olyan nap, hogy ne keresnénk valamit. Mindent elpakol és fogalma sincs, hová tette. Engem nem zavar, mert az anyám és szeretem, de a gyerekeket ez is megzavarja.
• Jó lenne, ha külön lakásban élnetek.
• Esélyem sincs rá. Miből, Sanyikám? Mos,t mondd meg. Igaz, a telek ott van, de miből építsek rá? A romeltakarításra is ráment mindenem. Meg, aztán a gyerekeknek is szeretnék megadni mindent, amit csak lehet. Szeretném, ha boldog életük lenne, ha már gyerekkorukat beárnyékolta ez a tragédia. Én, soha nem fogom feldolgozni, az biztos.
• Nem is lehet. Tudod, még az én hátamon is végig fut a hideg, mikor elmegyek a telek előtt. Látom magam előtt a tűzoltókat, a mentőket és hallom a feleségem sikolyát, mikor a robbanástól még nálunk is a földre zuhant a csillár. Jaj, és Palikám, látlak téged, ahogy ömlik arcodon a könny és összefüggéstelenül beszélsz, miközben a mentősök mindenféle tűket szúrnak beléd. Sokkot kaptál, amit nem is csodálok. Már, ne haragudj, hogy felhozom a témát, de felfoghatatlan az egész. Látom, a temetőben azért szépen gondozod a sírt. Hogy van erőd hozzá? Hogy tudsz annak a nőnek a sírjára virágot vinni, aki ezt tette veled, aki boldogtalanná tette a családját.
• Nem haragszom én semmiért. Rád sem neheztelek, mert felhoztad és Panninak is viszek a sírjára virágot, bár megbocsájtani nem tudok neki soha, mert az, hogy rám nem gondolt, nem érdekel, de, hogy a gyerekekre sem gondolt, és elvitte a fiamat is magával, az pedig nagyon fáj.
• Már, ne vedd tolakodásnak, de mi miatt volt ez az egész? Tudom, hogy csalt a feleséged, hisz ezt az egész falu tudta, de valaminek csak kellett történnie, hogy ide jutottatok.
• Úgy fáj, mikor arra gondolok, hogy más ölelte az én feleségemet és tudtam, rajtam röhög az egész falu. Mindenki azt hitte, nem tudok róla, pedig tudtam, de mit tehettem volna? Nem akartam elválni, mert az a gyerekeknek sem lett volna jó. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem való, amit tesz, de csak legyintett. Az utolsó időkben sokat veszekedtünk már, az biztos. Mindig emlékeztettem arra, hogy milyen boldogok voltunk, mikor jegyben jártunk és mennyire örültünk, mikor hosszú próbálkozás után megszületett első gyerekünk.

„Nekem, csak egy gyerekem van, a Zsoltika, a másik kettő olyan, mint Te.”- mondta. Nem értettem, mi történt vele, mert mindig szerette a gyerekeket, de valami nagyon megváltozott benne, miután a Zsoltika apja elutasította őt, és azt mondta neki, többet nem akarja látni. Úgy hiszem, szerelmes volt és a csalódásra nem számított. Ezt, is véletlenül tudtam meg, mikor dühében egyszer elmondta, hozzátéve, minden férfi disznó.

• Te figyelj már! A Zsoltika nem a te fiad volt?
• Nem.
• De, sajátodként nevelted.
• Igen. A gyerek nem tehet semmiről és olyan ragaszkodó gyerek volt, hogy nem is lehetett nem szeretni. Olyan, melegség öntötte el lelkem, mikor azt mondta, apa szeretlek. Két és fél évet kapott csupán az anyjától.
• Mikor tudtad meg, hogy nem a tied a gyerek?
• Szinte a kezdetektől tudtam. Nem csinált titkot belőle a Panni. Közölte, hogy terhes, de ne örüljek, mert nem én vagyok az apa. Igaz, megkérdezte, hogy akarom-e őt úgy is szeretni, hogy mástól terhes. A válaszomat tudta kérdés nélkül is, hisz én őrülten szerelmes voltam balé mindig. Később, még a papírt is elém dobta, amin feketén, fehéren ott állt, hogy nem az enyém a gyerek. Most, így visszagondolva tudatosul bennem az, hogy az utolsó két hétben mennyire más volt. Nem törődött semmivel és csak veszekedtünk és veszekedtünk. A vita végén mindig azt mondta: „majd meglátod, elmegyek és a fiamat is magammal viszem”. Nem igazán gondolkodtam rajta, mit akar ezzel mondani. Mikor először hallottam ezt a mondatot, úgy véltem, szeretne válni, de majd meggondolja magát, zártam le magamban a dolgot. Hiba volt, nem odafigyelni szavára, mert, ha figyelek, akkor nem történik meg a baj.
• Ne kínozd magad! Szerintem úgy sem tudtad volna megakadályozni. Csoda kellett volna ahhoz, hogy megváltozzon nálatok minden. Én pedig, tudod, nem hiszek a csodákban.
• Nem tudom magamnak megbocsájtani soha. Azon a reggelen még jól összevesztünk, mert kértem, hogy ő kísérje el a gyerekeket az iskolába, hisz én késésben voltam. „A Te kölkeid, vidd te!”-  volt a válasza, és a falhoz vágta a teáskannát. Szegény Pancsikám úgy megijedt, hogy sírni kezdett. Vigasztaltam, míg testvérével az iskola felé tartottunk. Nem igazén nyugodott meg, mert az iskola kapuban, mikor elköszöntünk egymástól és puszit adott, azt mondta, ugye apa, Te szeretsz, mert anya nem szeret engem. Biztosan, rossz voltam és azért nem szeret. Anya nagyon szeret téged, csak most gondja van, és kicsit ideges, válaszoltam neki. Szokásos forgatókönyv szerint folytatódott a nap. Én, rohantam a munkahelyemre és elmerültem a munkában, miközben arra gondoltam, hogy feleségem biztosan a konyhát takarítja, miközben Zsoltika ott ugrál körülötte, és arra kéri, anya, játsszál velem. Szép is lett volna, ha az történt volna odahaza, amit elképzeltem, de ott más zajlott. Fél tizenkettőkor kaptam a telefont, hogy menjek haza, mert már nincs otthonom. Nem tudom, hogy vezettem haza, de, mikor megláttam a házunkat, úgy, ahogy te mondtad, sokkot kaptam. Három gázpalackot nyitott ki, az én Pannim, hogy a levegőbe repítse egy élet munkáját, egy család otthonát. Először, abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán túlélte, de nem, elment és magával vitte legkisebb gyermekemet is. Mutass nekem olyan embert, aki ezt fel tudja dolgozni. Ez lehetetlen. Kapaszkodom a gyermekeimbe és ők belém, így talán halványul az emlék.
• Ne szégyelld könnyeidet, és gyere át, ha van egy kis időd. Köszönöm, hogy elmondtad.
• Én köszönöm, hogy meghallgattál. Nézd, kisütött a nap. Ott, mosolyog az én Zsoltikám fent! Látod? Szeretlek fiam és hiányzol nagyon!