Majd beszélünk, majd hívlak, majd találkozunk,

majd ölellek még, majd veled leszek örökre.

Majd, majd, és majd, hallod és csak, ez a

kis szócska a vendéged, mert tudod,

soha nem jön el az a pillanat, mikor

valósággá válnak az ígért szavak.

Bánatod nem enyhül, dideregsz egyedül,

mert tudod,ha rá vársz, társad a magány lesz csupán,

és fejedben egyetlen szó zakatol szüntelen, hogy majd,

mert ezt adja ő neked.

Nem vagy olyan fontos számára, tudod,

hisz, ha szeretne, az a majd szócska nem is lenne.

Egy hűvös reggelen, mikor lelked már fájdalommal tele,

halkan te is üzensz neki.

Majd hívnál még, majd jönnél még, majd ölelnél még,

majd velem szeretnél még lenni örökre, de az idő kegyetlen,

mert rohan ám, és mikor felednéd a majd szócskát, és

Te szeretnéd, hogy valósággá váljanak a kimondott szavak,

akkor, majd észreveszed, hogy késő már, mert senki nem vár,

és lehet, hogy nem is élek már, mikor ajtómon kopogtatnál.