Józsikám! Gyere, egyél egy kis nyúlpaprikást. Nem minden nap kerül ilyen az asztalra. Finom, én már megkóstoltam, miközben készült.

- Dénesem, én erről inkább lemondok. Nekem nem ízlene a falat és különben is sietek. Jó étvágyat Nektek hozzá!

- Ennek meg mi baja? Nem szokott ilyen barátságtalan lenni.

- Dénesem, ez a nyúl miatt van.

- Mi köze a nyúlnak a hangulatához?

- Te nem is tudod?

- Mit kéne tudnom?

- A Jóska nagyon szerette a Marikát

- Melyik Marikát?

- A Nagyné lányát.

- Ja? Azt? Hisz az már ezer éve elköltözött a faluból. Na, az a szerelem nem mostanában volt.

- Nem mostanában volt, az biztos és igen, a Nagy Marikáról szólt a szerelem, de, ha állandóan közbe szólsz, akkor nem tudom elmesélni.

- Nem szólok közbe többet, de tudod, azért képben akarok lenni. Nem sokat tudok a Jóskáról, mert olyan magának való. Tudom, hogy neveli azt a sérült gyereket, ami becsületére legyen mondva, nem sok férfi vállalná, de mást szinte nem is tudok. Soha nem gondolkodtam még el az életén, de most, ahogy mondod, érdekel. Folytasd komám!

- Hallod, hogy Te mennyit tudsz feleslegesen fecsegni! Szóval nagy szerelem volt. A Jóska olyan szerelmes volt, mint a nagyágyú. A Mari meg hitegette, hogy majd feleségül megy hozzá és főz neki finomakat, meg szeretni fogja, míg él. Én nem is tudom, miért nem emlékszel erre az egészre. A Marit mindenki ismerte a faluban.

- Én is ismertem.

- Ne szólj már közbe állandóan! Szóval. A Mari szerette a férfiakat és nem is igazán utasította őket vissza. A Jóskában látott viszont valamit, amit másban nem, a jövőjét. A Jóskának volt háza. Tisztességes munkája az erdészetnél és szerelmes volt nagyon. A Mari vele gondolta leélni az életét, de nem akarta siettetni a dolgot. Mindig azt mondta, ha kérdezte valaki, hogy mikor lesz az esküvő, hogy majd eljön annak is az ideje, minek siettetni, nem szalad el a Jóska. Nem kell annak más, csak én. Szegény anyja meg úgy szégyellte ezt az egészet, hogy még a kisboltba is a szomszéd kislányt küldte, mert félt a falu szavától. Nem pocsékolta a lánya ugyan is az időt. Egy-két férfi megfordult naponta az ágyában.

- Ezt a Jóska nem vette észre?

- Már megint belezavarsz! Hiába mondtuk neki, azt mondta, hazugság, az ő kedvese nem csinál ilyet. Irigylitek tőlem, azért mondotok ilyeneket, volt a válasza. Tervezgette az életét. A Mari meg az a fajta volt, hogy szeretett Jóskától kérni. Hol epret kért, mikor már rég leérett, hol dinnyét, ami még meg sem érett, de a Jóska mindég megszerezte neki, amit akart és nem számított, mennyibe került. „Ha az én Marim szeretné, akkor megszerzem neki!” - mondta. Szegény Jóskán röhögött az egész falu. Emlékszem, mikor a Béla egyszer megkérdezte a kocsmában a Jóskától. - Hol lehet ilyen édes epret venni? - A választ várva az egész kocsma elcsendesedett, de a Jóska csak azt kérdezte, Te honnan tudod, hogy édes? - Csak gondoltam, válaszolta a Béla, mert látta, olyat kérdezett, amit nem kellett volna és barátját nem akarta még jobban megszégyeníteni. Elég volt az, hogy kapott az eperből meg a Mariból. Szegény Jóskánk még ezek után sem kapott észbe. Egy napon a mi Marikánk mit kívánt? Nyulat. Tudod, nem egyszerű egy nyulat szerezni, főleg akkoriban nem volt az, de nincs lehetetlen, ha kell, hát kell. Mosolygott Józsi arca, mikor a nyúl két fülét összecsippentve boldogan sietett a Marihoz. Hiába kopogott, nem nyílt az ajtó. Na, nem baj, bemegyek a nyári konyhán keresztül, gondolta, és leteszem a nyulat a konyhaasztalra, had örüljön a Mari, ha hazaér. Biztosan átment az anyjához, játszott el a gondolattal. Így is tett. És a konyhán át már bent is volt, de furcsa zajokat hallott a szoba felől. Mi a fene lehet az? Ki garázdálkodik a lakásban? Csendesen az asztalra rakta a nyuszit, majd lábujjhegyen elindult a szoba felé. Óvatosan nyomta le a kilincset, hogy a betolakodó ne vegye észre, hogy ő ott van, és nyakon tudja csípni alkalmas pillanatban. Jaj de jó, hogy bejöttem, mert, ha a Marimra támad az idegen, az szegény nagyon megijedt volna, játszott tovább a gondolattal, közben óvatosan bedugta a fejét az ajtónyíláson. Hát nem kellett volna, mert amíg ő gondolataival játszott, addig a Mari mással játszadozott. Nem szólt semmit. Óvatosan visszazárta az ajtót.

- Nagy bolond volt. Én, ott elrendeztem volna mind a kettőt.

- Ne szólj már bele folyton!

- Jól van, na! De, hogy lehet ilyen egy férfi? Hagyja, hogy a kedvesét öleljék tovább? Na, én megöleltem volna, abban biztos lehet a világ. Kis ribanc, összefekszik mindenkivel. Ezt a szerencsétlent meg kihasználta. Na, csináltam volna én akkora cirkuszt, hogy zengett volna az egész falu.

- Tudom, de akkor most Te nem is lennél itt, mert hűsölnél. Ahogy téged ismerlek, halálra verted volna mindkettőt.

- Abban biztos lehetsz!

- Na, szóval! Amit szegény Jóska látott, az nagyon fájdalmas volt számára, de nem szólt a Marikának, csak még többet volt vele. Szabadságot is kért az erdészettől. Egy hónap fizetés nélküli szabadságot. Mari csodálkozott is, hogy állandóan vele van, de a csodálkozásra az volt a Józsi válasza, hogy nagyon szereti és feleségül akarja venni. A Mari nem igazán akarta, hogy a Jóska bekösse a fejét, de, mikor kiderült, hogy terhes, igent mondott. Jóska pedig oltár elé vezette.

- De bolond volt!

- Az esküvőn röhögött az egész falu. Fehér ruha és gyerek, na meg egy balek. Jóska úgy volt vele, hogy volt, ami volt, ő szereti a Marit, és ki áll érte és megvédi a falu szájától. A gyerek meg úgy sem lehet másé, csak az övé, hisz Karcsi semmiféleképpen nem lehet az apa, még akkor sem, ha látta őket, hisz az még nem rég történt és az még nem foganhatott meg. Így, ő az apa és vállalja is a gyereket. Mondanám, boldog napok jöttek, de azért volt felhő, mert Marikának nem nagyon tetszett a terhes női szerep. Ideges volt állandóan és mindig pörölt a Jóskával. „Majd megváltozik minden, ha megszületik a kis csemete” nyugtatta magát és másokat is Jóska. Jött is a változás, az biztos, nem kellett sokat várni. Egy nyári napon megszületett a kislány. Boldog volt a Jóska. Talán még ivott is egy felest az örömre, mert dalolva ült a biciklin és, míg elkerekezett a szülőotthonig, mindenkinek elújságolta, hogy gyereke született. Nem volt szerencsés, mert a kislány lábak nélkül született. Mari nem is akarta látni a lányát.

- Nekem nem kell! Csinálj vele, amit akarsz, én összeszedem a cuccomat és elhagylak benneteket!

Így is lett. A Mari összepakolt és elment. Rá se nézett a lányára. Nem tudja senki, hol él, mit csinál. Soha nem jött vissza. Még, az anyja temetésén sem volt ott. A Jóska nagy szeretetben nevelte és neveli a lányt és csak esténként sír, mikor leül a nagy diófa alá, a szekérkerékre.

- Akkor az övé a gyerek?

- Nem.

- Akkor, a Karcsié?

- Nem.

- Nem és nem. Akkor kié? Úgy, csak nem pottyant a Mari hasába!

- A kislányon sok vizsgálatot végeztek, mert három éves koráig eléggé beteges volt és elvégezték közben az apasági vizsgálatot is, de, hogy ki a gyerek apja, azt csak a jó Isten tudja.

- Azt, sem tudja szegény, hogy kinek a gyerekét neveli?

- Nem.

- Hallod, én megemelem a kalapomat előtte és most már megértem, miért nem akart velünk enni. Na, fiúk, nekem már nem kell a nyúlpaprikás. Elment az étvágyam. Inkább iszok egy felest, mert ezt ép ésszel megérteni is nehéz, nem hogy végigcsinálni. Egészségetekre!

Minden pénteken, kora délelőtt, a férfi, kezében virággal tartott a kis kápolna felé. Fél éve már annak, hogy ezzel kezdi minden pénteki napját. Minél közelebb ért a kápolnához, annál szomorúbb volt arca és egyre fátyolosabb volt szeme. Hiányzott, ki a mindene volt, aki értelmet adott életének. Nem tudott ilyenkor nem gondolni az elmúlt évekre. Huszonnyolc, boldog házasságban eltöltött év. Minden olyan szép volt és hirtelen ért véget. Néhány hónap alatt vitte el a gyilkos kór szerelmét. Az egyetlen nőt, akit szeretett és az évek múlása nem halványította ezt az érzést, csak erősítette.

Mindig, mikor belépett a kápolnába, felidéződött benne a temetés szörnyű emléke. Látni a szeretett nő urnáját és tudni, soha nem ölelheti már magához. Péntekenként mindig kiment az urnatemetőbe és beszélgetett kedvesével, miközben friss vizet vitt az aprócska vázába. Végig a virágfejet simogatta, úgy mesélt feleségének és búcsúzásként mindig azt mondta: Vigyázz magadra!

Nem volt egyedül a férfi ezeken a reggeleken a sírkertben, mert minden pénteken egy megtört nő is oda igyekezett, kinek fiatalos volt a teste és mozgása. Ápolt, igényes az öltözete, de a valamikor mosolygós arcán mély bánatbarázdák ültek. Ő nem lakott messze, úgy öt perc sétára. Az Ő kezében nem volt virág, mert mindig a kis virágos pavilonban vette meg a kápolna bejáratánál. Fél éve már, hogy Ő is megteszi minden pénteken ezt az utat és az eladó hölgy már tudja, hogy egy szál szegfűt vesz, rövidre vágott szárral. Nem azért döntött a szegfű mellett, mert ez volt a kedvenc virága, hanem azért választotta, mert azt szerette volna, ha férje nyughelyén mindig friss virág lenne és erre a szegfűt találta a legalkalmasabbnak.

Péter mindig csóválta a fejét, mikor virágot viszek neki és szinte hallom, ahogyan mondja, miért költöttél rám? Vegyél inkább magadnak valamit. Mondja el minden héten, pénteken a kolléganőjének, mikor bemegy dolgozni és az megkérdezi tőle: Mi újság Péterrel, mert tudja, olyan hét még nem volt a temetés óta, hogy a törékeny nő ne ment volna a sírkertbe és ne mondott volna a látogatás után egy imát az aprócska kápolnában.

Teljesen véletlenül ez a két ember mindig azonos időben látogatta meg szeretett kedvese sírhelyét. Már bólintottak egymás felé, mikor találkoztak, de soha nem beszélgettek még. Azon a hűvös, őszi napon is egyszerre érkeztek, szokásos módon bólintottak egymásnak, majd mindketten vízért mentek a kis virágvázával és rendezgetve a virágszálat, beszélgettek elhunyt szerettükkel. A férfi gyakran nézett a nőre és sajnálta, mert mindig nagyon sírt és, ha találkozott tekintetük, látta a nő arcán a mély fájdalmat. Hűvös volt azon a napon, nagyon hűvös. A szél kergette a faleveleket és hordta a porszemeket. A nő jó szorosan összehúzta magán a kabátot, de úgy vacogott teste, hogy a kabát sem tudta eltakarni.

Beszélt a férjéhez, majd hirtelen leült a közeli padra és tenyerébe hajtva fejét, zokogni kezdett. A férfi csóválta a fejét, mert félt, hogy megfázik a nő, de várt, nem akarta megzavarni. Miután még negyed óra múlva is a hideg padon ült kócosan, mert hajába kapott a szél és sírt, a férfi odalépett hozzá.

- Meg fog fázni! Kérem, álljon fel a padról! - A nő felnézett és, mintha régi ismerőst látna és hálás neki, mert figyel rá, aprócska mosolyt küldött a férfi felé, majd így szólt:

- Köszönöm! Igaza van. - Gyorsan felállt a padról, de arcán folytak a könnyek végig.

- Tudom, nehéz egyedül, mert én is ugyan azt élem át, mint Ön, de kérem, ne sírjon! Ennek, így kellett történnie és nem változtathatjuk meg az Úr akaratát. Önnek viszont vigyáznia kell magára, mert élnie kell! - A férfi is meglepődött mondatain, mert tudta, minden úgy van, ahogyan mondja, de Ő sem hitte soha, hogy túl tud a fájdalmon lépni és most ő nyugtat, vígasztal mást.

- Tudom, de ma van a születésnapja. Reggel megsütöttem a tortát, úgy, mint minden évben tettem, de, mikor ráraktam a gyertyát, akkor jöttem rá, már nincs, aki elfújja.

- Tudom, furcsa, hogy pont itt mondom, de, ha belegondolok, már fél éve ismerjük egymást és talán ennyi idő után megengedi, hogy megkérdezzem, lenne kedve meginni velem néha-néha egy kávét? Láttam és éreztem, mélyen, őszintén tud szeretni, úgy, mint én, és itt vagyunk mindketten magányosan, mert akit szerettünk, már nincs velünk. Talán megpróbálhatnánk egymásnak adni azokat az érzéseket, amelyek bennünk vannak, hisz nem élhetjük le egyedül, magányosan az életünket.

- Nem tehetem, hisz soha nem szerettem mást, csak Őt. Nem akarom megcsalni és nem hiszem, hogy tudnék újra szeretni.

- Biztos vagyok benne, hogy tudna. Én is azt gondoltam, soha nem dobban meg szívem más iránt és most itt állok Ön előtt. Szerethetjük a lelkünkben azt, aki számunkra minden volt, de el kell engednünk Őket, hogy békében tudjanak pihenni, míg találkozhatunk újra. Adjuk meg a lehetőséget a boldogságnak. Ők is örülnének ennek, mert nem lehet az véletlen, hogy mindig ugyanakkor érkezünk. Ők okosabban nálunk és tudják, mire van szükségünk és ahhoz, hogy megismerjük egymást, Ők egyengették az utat, abban biztos vagyok.

- Gondolja?

- Tudom! Nézze a virágfejeket, egymás felé fordultak és mosolyognak. Ön szerint ez véletlen?

- Nem hiszem.

- Akkor szeressünk, míg lehet.

Papírlapon gyönyörű női arc. Ceruzát mozgatott a kéz, mely feketén rajzolt a fehér papírra, de aki ránéz, színesnek látja a képet, mert mesél minden vonala és a képet színezi a szem tekintete. Nem csak egy egyszerű arckép ez, mert tele van érzelemmel. A lélek vezette a kezet, melyek megmutatták annak a nőnek a lelkét, kit a kép ábrázolt.

Dávid nem volt festő, sőt, életében nem tudott még egy fát sem lerajzolni. Sokszor eszébe jutottak az iskolás évek, mikor rajzórákon csak a homlokát törölte. Mindig nagy kihívás volt számára lerajzolni azt, amit kért a csinos tanárnő. Nem is járt sikerrel soha, pedig oly sokszor felsóhajtott, hogy ezt a kecses női testet örömmel lefestené, de gondolatán csak mosolygott, mert tudta, ez az, ami nem fog megtörténni soha. Sokfelé vitte az élet és, ha kezébe került egy papírdarab, kockát próbált rajzolni, ami 28 év alatt sem sikerült.

Szabadidejét az irodalomnak szentelte. Elvarázsolta a könyvek világa és az irodalom szépsége, míg egy napon azon kapta magát, hogy verseket vet papírra. Szép, érzelmekkel tele verseket. Szóltak a sorsok a város szeretetéről, a családról, a barátokról. Egyre több vers született lelkében, míg elérkezett az a nap, mikor már csak verseinek élt és ez töltötte ki életét. Verseskötete jelent meg sorra és sok nő küzdött közelségéért, barátságáért. Szebbnél szebb, csodálatosnál csodálatosabb nők körében töltötte estéit, de szerelem nem lobbant szívében. Teste boldog volt minden este, de nem jött még el az a reggel, mikor úgy érezte volna, hogy a mellette fekvő nő nélkül nem tudna élni és minden reggel vele szeretne ébredni. Verseket írt a vágyról, arról az érzésről, amit szeretne már végre megérezni.

Hideg téli nap volt két évvel ezelőtt, mikor Fények című verseskötetének volt a bemutatója. Nagyon várta azt a napot, de nem számított ilyen hóviharokra és ebből következőleg tudta, nem sokan fognak eljönni. Nagy meglepetés érte, mert a terem zsúfolásig megtelt. Verseit olvasták fel. Vidám és szomorú pillanatait felidéző, érzéseit tükröző szavak voltak ezek. Az első sorban ült egy gyönyörű nő, aki a költőnek hamar feltűnt. Csodálatosan szép arca volt, de ami legjobban megfogta, az- az volt, ahogyan hallgatta a verseket. Kizárta a külvilágot és valami egyedi világban utazott. Nem is igen érzékelt semmit a körülötte történő eseményekből, csupán a versmondó hangja lépte át kis világát. Szemét becsukva, utazott. A költőnek az motoszkált a fejében, hogy vajon milyen színű lehet a szeme. Kék, vagy zöld? Talán barna? Jó lenne látni, játszott el a gondolattal.

A felolvasás zárásaként a költő mondta el egyik szívének legkedvesebb versét. Közben nem tudta levenni a szemét a nőről, varázsa alá került.

Megsimogatnám arcodat

Minden alkonyon

Közben füledbe suttognám,

Te vagy a mindenem.

Szeretlek, nagyon.

Mondta úgy, hogy lelkében érezte az érzést, kezében a szeretett nő bársonyos bőrét és parfümjének illatát. Miközben odahajol hozzá, hogy vallomását fülébe súgja a vágyaiban megalkotott gyönyörűségnek, kinek létét a valóságban szerette volna tudni. A mondat végén vette észre, hogy a gyönyörű nőnek arcán halad le sok-sok apró kis könnycsepp, amit nem állít meg senki, mert nincs kéz, mi letörli.

A költő lelke remegni kezdett, ahogy nézte a könnycseppeket, majd kis szünetet tartva folytatta.

Add nekem a könnyeidet,

Ne cipeld tovább,

Mert arcodon látni fájdalom.

Hirtelen felpillantott a nő és szép barna szeme kereste a költő tekintetét. Egy pillanat alatt találkozott a két tekintet, ami akkor és ott, valami csodálatos dolog kezdetét jelezte.

Nagy szerelem szövődött és sok boldog napot éltek meg együtt. Egészen pontosan 381-et, mert a költő számolta a napokat. Úgy érezte, ajándék minden nap és számolni akarta. Helga volt a gyönyörű nő, kitől a költőnek remegett teste, lelke. Múzsa volt számára. Minden nap, ha az idő engedte, nagyokat sétáltak, majd letelepedtek a közeli parkban, egy árnyékot adó fa alá.

A költő ilyenkor mindig mélyen a múzsája szemébe nézett és érzéseit papírra vetette. Mindketten megtalálták azt, amit kerestek.

-Olyan szép vagy! Szeretném, ha egy festményen is láthatnám arcod, mert ilyen mesélő szemeket, ily arc által átadott szívhangokat soha életemben nem láttam még. Talán találok egy festőt, aki elkészíti nekem, bár nem lesz egyszerű dolga, mert Téged csak szívvel lehet lefesteni. Igazából nekem kéne elkészíteni, de én sajnos még rajzolni sem tudok, nemhogy festeni. – Mondta el minden nap ezen gondolatait kedvesének. Majd megsimogatta arcát az imádott nőnek és hosszú, édes csókot váltottak.

Ragyogott számukra minden nap és ragyogtak Ők is. Egyik nap, mikor leültek a padra a parkban séta közben, Helga megfogta kedvese kezét, majd csillogó szemekkel mondta:

-Szeretnék valamit mondani Neked.

-Gyerekünk lesz? Nem hiszem el!

Gyorsan felkapta a számára legszebb női testet és örömében pörgött vele körbe-körbe. Óriási mosolyukkal, egymást átölelve – Soha ne árnyékolja be boldogságunkat semmi, csak ezt kérem én! – mondta a költő nap, mint nap, de egyszer csak felhők gyülekeztek és a boldogságot tovasöpörték.

Visszagondolni arra a napra, mikor boldogsága darabokra tört, oly fájdalmas volt a költőnek. Helga vásárolni indult azon a délelőttön. A költő nem kísérte el, mert következő kötetét vitte a kiadóba.

-Délután találkozunk édes! – mondta és lágyan megcsókolta. Nehezen telt a délelőtt egymás nélkül, mert szinte mindenhova együtt mentek mindig, kéz a kézben. A költő korábban végzett és a parkban várta kedvesét, miközben a forgalmat nézte, mi a nagy parkot körbeölelte. Lassan telt minden perc, mert úgy szerette volna ölelni már kedvesét, ki méhében hordozza boldogságuk gyümölcsét. Elképzelte, ahogyan hárman sétálnak majd, és ők megpihenve nézik, hogy szemük fénye előttük fut, rohan.

Egyszer csak észrevette, hogy közeledik Helga. Örült, hogy nem kell tovább várnia. Intett felé és Helga visszaintett, kicsiny bébi cipőt kezében tartva. Annyira megtetszett neki ezen apró kis tipegő, hogy szorosan markolta, mert kedvesének egyből mutatni akarta. Nagyon várta, hogy váltson a lámpa végre zöldre, de oly hosszan volt piros, hogy csak ugrált, mint egy kisgyerek, izgalommal tele. Majd csendesült a forgalom, de a lámpa még piros volt, mikor lelépett az úttestre, mert úgy sem jön semmi, gondolta, de óriási busz kanyarodott, ami elől futni nem tudott.

Megrémült és egy nagyot sikított, mire a költő futni kezdett, de nem tudta megmenteni, mert későn ért oda. Akkor, mikor a busz testén áthaladt. Nem tudott fékezni, nem tudott megállni, mert a nőt a vezető nem vehette észre. A semmiből bukkant elő.

Mosollyal és fájdalommal arcán búcsúzott Helga, magára hagyva szerelmét, a költőt. Rémálmok sora és az önmarcangolás, ez lett a költő élete napokon, hónapokon át. Miért intettem neki? Miért nem vártam türelmesen? Akkor még ma is itt lenne, vádolta magát szüntelen. Soha nem gyógyul be a fájdalom, mert soha, senkit nem fogok úgy szeretni, mint Őt, mert így szeretni az életben csak egyszer lehet. Mindig e gondolatok jártak a költő fejében, miközben kezében forgatta a grafitceruzát, hogy ezzel vezesse le azt a feszültséget és fájdalmat, ami belül maradt. Egyszer csak papírt ért a ceruza és becsukott szemmel hagyta, hogy kezét a grafit vezesse. Ő úgysem látott mást, csak Helga arcát.

Hosszú vonások után megállt a ceruza és kezét elengedve megpihent a fehér papír szélén csendben. A költő lassan kinyitotta szemét, amit nem sietett el, mert oly gyönyörűen mosolygott kedvese, hogy fogva tartotta, így csak lassan engedte, hogy szeme a valóságot észlelje. Óvatosan lenézett a papírra és a döbbenettől elállt a lélegzete. Ott volt a papíron az az arc, amit gondolataiban az előbb simogatott meg.

Sokáig nézte a képet, mi fekete rajz volt, de színesen mesélt. Majd szignóként a könnyeit tette a papírra, míg remegő kézzel a képet tartotta.

Nehéz volt a hetem, mert nem volt netem. Jól, ki is toltak velem, mert csend volt körülöttem. Össze is csaptam a kezem, azon a reggelen, mikor szembesültem vele, hogy nincsen netem. Jó ég! Mennyi mindenről lemaradok én. Honnan fogom tudni, hogy mit főz a szomszéd, és miért pisilt a kutyája megint az ajtóm elé? Fontos dolgok ezek, és a választ mindig a közösségi oldaltól remélem. Nem is hiába, mert választ is kapok minden problémára. Ez –az információ hiány beteggé tesz, mert nem tudom követni az eseményeket. Nem fogom megtudni, hogy miért vett fel ma fehér sapkát a Zsuzsa? Mit evett az, aki engem nem szeret, de azért mindig küld egy szívet? Új ismerőseim sem lesznek, mert azt, hogy jelöltek, arról fogalmam sincsen. A virtuális virágok, nem árasztják el a szobát és senki, nem mond egy sziát. Hírek! Na, talán ez-az egyetlen, aminek örülök, hogy nincs, mert addig nem rettegek, amíg nem hallok semmit. Komolyan, olyan jó volt ez a hírek nélküli világ, mert kezdtem élni, talán. Olyan érzésem támadt, hogy szép az élet, még akkor is, ha érnek nehézségek. A híreket olvasva, viszont csak agyalok naphosszat, és minél többet olvasok, annál bizonytalanabb vagyok. Furcsa volt a net nélküli világ, de aztán tevékenykedni kezdtem. Végre üres a szennyeszsák, mert nincs mosatlan ruha. Kimostam az itthoni rucimat is, amiben a gép elé szoktam ülni, és úgy szoktam posztolni, mint akin a legszebb ünneplő ruha van. Jó, szórakozás ez olykor. Főleg akkor, mikor olyan üzenetet kapok, hogy tetszel és kívánlak. Ilyenkor az jut eszembe, hogy ha most látnál, akkor világgá futnál, mert minden vagyok most, csak nem szexi és vagány. Főleg, hogy csavarókkal van tele a fejem. Jót röhögnél, ha erre járnál, és már semmit nem akarnál. Főztem is, hisz valamivel el kell ütni az időt. Igaz, napokig nem mondta senki, hogy milyen ügyes, okos, és szép vagyok, de ezeket úgy is tudom. A lakás ragyog, porszem sehol. Kíváncsi leszek, feltűnik e valakinek, hogy napok óta nem voltam itt, vagy csak akkor kapnak észbe, hogy én is élek, mikor be vagyok jelentkezve? Sok mindenről lemaradtam. Megőritett a bizonytalanság, hogy nem tudtam esik vagy fúj a szél? Hideg van vagy meleg? Mehettem minden reggel ki, hogy megnézzem, de hogy hány fok is volt éppen azt csak saccoltam, mert pontos értéket nem tudtam. Ó, de sok mindenről lemaradtam. Pont előző nap vettem egy rucit. Kíváncsi is lettem volna arra, hogy ki mit mond erre. Kérdezni is akartam este, hogy jó e vagy rossz? Vagány leszek e benne vagy szakadt? Nyúlik az anyag? Gépbe vagy kézzel mossam, vagy inkább ne is hordjam? Kérdezni akartam, de már net nélkül voltam. Pótolni fogom, amiről lemaradtam. Osztom majd a képeket, míg mások észt osztanak nekem. Írok, majd jegyzetet és leírom, hogy mi jár a fejemben. Arról nem teszek fel képet utólag, hogy az elmúlt napokban hol voltam. Inkább kiírom, hogy hova készülök a nyáron, had csemegézzenek kicsit rajta, hisz én már előre tudom, hogy nem megyek sehova. Ma, már szebb a világ, mert újra van internet szolgáltatás, és az este is elérkezett végre. Leülhetek a gép elé újra és a csodás közösségi oldal varázsa vár. Tudtátok, hogy napokig nem voltam? De, most itt vagyok! Szóljatok, ha sok vagyok!

Hívja valaki a mentőket gyorsan! Pista rosszul lett.

• Gizike! Maga olyan, mint egy vészmadár! Most a Pistát akarja bosszantani? Mivel ez egy munkahely, jobb lenne, ha dolgozna! Na. Mindig kiválaszt magának valakit, aki szórakozásának célpontja.
• Gyula! Maga nem normális! Hívja már azt a rohadt mentőt! Nem érti? Hogyan mondjam, hogy megértse? Nézze! Nem látja, hogy a székről lelóg a teste és mozdulatlan?
• Te jó ég, azt hittem, tréfál!

Fél órával később:

- Gizike! Most mi a fenét csinál? Nem illik a más dolgai között kutakodni! Magának meg főleg nem, hisz amilyen pletykafészek, még elmondja fűnek-fának, amit talált. Nem véletlen, hogy még azt sem árulom el magának, hogy mit reggeliztem, mert még azt is kielemezné és belebeszélné a kollegákba, hogy azért vagyok ideges, mert a vajas kenyéren retek volt. Jaj, most veszem észre, magácskának könnyes az arca. Nem hittem volna, hogy könnyei is vannak.

- Na, most, hogy elmondta, ami a bögyét nyomja, akkor el is csendesedhet, mert szegény Pista, nem semmi, amin keresztül ment.

- Na, a maga számára nem titok semmi!

- Nem titok kérdése ez! Be akartam zárni a gépét és ezt láttam a képernyőjén. Az utolsó mondatot már nem tudta befejezni. Nézze, itt van, ni. Bocsá – na, látja, de, ha akarja, olvassa el maga is és biztos vagyok benne, hogy nem marad száraz a szeme. Nem is csoda, hogy infarktust kapott. Csak élje túl legalább!

- Fiúk, gyertek már, mert a Gizike talált valamit, ami szerinte nem semmi és én egyedül nem akarom olvasni.

- Na, látja, Gyula! Maga sem jobb, mint én! Legalább olyan kíváncsi és az egész csapat ott van maga mögött. Na, de hagyjuk. Olvassanak. Talán kicsit magukba szállnak. Na, ne nézzen már! Nyomja meg a billentyűt.

Nem létező naplóm utolsó lapja.

Soha életemben nem írtam naplót, mert az olyan női dolog. Most sem fogok, csak egy nem létező napló utolsó lapjait töltöm meg betűkkel. Talán segít, ha kiírom magamból, de az is lehet, hogy belehalok, mire a végére érek.

Fiam, édes Fiam!

Minden gondolatom Te vagy! Mondd, miért tűntél el? Hívásomat miért nem fogadod? Később még a telefonszámodat is lecserélted. Rég elköltöztetek már onnan, ahol még felkereshettelek. Mondd, fiam, miért tetted ezt velem? Anyád miért hangolt ellenem és Te felnőttként miért nem akartál meghallgatni soha? Mindent megtettem volna érted, ha kéred, de Te még a közeledésemet is elutasítottad. Haragszom anyádra azért, amit tett és ez megbocsájthatatlan. Egy anya nem tehet ilyet. Tudod fiam, kerestelek én mindenhol nagyon sokáig, de nem találtalak sehol. Aztán néhány évre leálltam a kereséssel, mert semmi nyom nem volt, amin elinduljak.

A múlt héten véletlenül a neten találtam meg azt a cikket, amiből megtudtam mindent. Én ezt nem élem túl, fiam, én ebbe belehalok! Össze akartam törni dühömben a gépet, de nem volt elég erőm hozzá, mert minden sejtemet átjárta a fájdalom. Háromszor, vagy háromszázszor olvastam el a cikket, ami hírül adta, hogy 28 évesen Párizsban, egy autóbalesetben életedet vesztetted két éve. Ó, micsoda fájdalom!

Anyád nem értesített. De miért nem? Nem tudom, hol nyugszik tested. Koporsóban fekszel, vagy urna rejti hamvaidat? Miért nem tudtam elbúcsúzni Tőled? Most úgy beszélgetek Veled, mintha itt lennél és hallgatnál engem. Tudom, kicsit zavarodott dolog ez így, de érzem, most meghallgatsz. Bár Te is tudnál nekem mondani valamit, de ami késik, az nem múlik. Hamarosan én is ott leszek, ahol Te vagy, fiam és akkor végre láthatlak. Semmit nem tudtam Rólad. Boldog voltál, vagy boldogtalan? Mi lett belőled, fiam? Mindig biológus akartál lenni. Mondd, feladtad, vagy sikerült? Tizennégy éves voltál, mikor utoljára láttalak, de már súroltad a vállamat. Biztosan derék gyerek lettél és nagyra nőttél.

Egyetlen kép van Rólad, amit a cikkben találtam. Nem teljes alakos, csak az arcod mutatja, de legalább megsimogathatlak. Nehéz most nekem, mert nem tudom, hogyan tovább. Fent majd találkozunk és remélem, adsz nekem egy órát. Érzem, nem sokára megyek fiam és akkor elmondhatom Neked, nélküled kínszenvedés volt minden nap. Az utcán a korodbelieket néztem és lehet, szembe is jöttél velem, de tovább mentünk mind a ketten, mint két idegen.

Fiam! Mindennél jobban szerettelek, miért nem kaptam lehetőséget arra, hogy kifejezzem? Számodra biztosan a legrosszabb voltam, de most arra kérlek, minden elkövetett és el nem követett bűnömért bocsá…

• Maguk mit csinálnak? Mit keresnek Pista asztalánál?
• Főnök, mi csak…
• Kapcsolják ki azt a gépet és gyújtsanak egy szál gyertyát az emlékére, mert mást már nem tehetünk. Nyugodjék békében! Jó ember volt.

Ma házad elé vitt a lábam.

Ablakod előtt álltam.

Csendes volt minden.

Mozdulatlanul nézett a sárga virág

a függönyről az utcára.

Kicsit megkopott a színe,

mert tovatűnt aranyban csillogó fénye.

Fájdalmasan nagy volt a csend,

csak lelkem zokogott,

mert feltörtek a régi szép emlékek.

Vártam, hogy kinyíljon az ablak és azt mondd,

de jó, hogy itt vagy,

majd kedvesen szerető karoddal ölelj át.

Látni és hallani akartalak.

Magamtól csak azt kérdeztem:

Hol van, mikor jön már?

De nem mozdult semmi,

és lábam sem akart menni.

Vártam, vártam a csodára,

hogy megszólalsz és behívsz egy kávéra.

Csodára, csodára vártam, mert amit kértem,

tudtam már nem kaphatom meg soha.

Az odavezető út porát arcomról

a könnyek már rég lemosták.

Lábam remegett, lelkem zokogott.

Hozzád, hozzád akartam menni.

Ez volt az egyetlen, amit akartam,

és nem érdekelt más semmi.

Az utcát sárga falevelek borították,

melyek számomra csak

az elmúlásról meséltek.

Nem láttam pompázó színüket,

mert a bennem lévő fájdalom

szürkére festett minden falevelet.

Hirtelen zajra kaptam fel fejem.

Nyílt az ablak.

Még mindig úgy nyikorog, mint rég

Lelkem kezdett mosolyogni,

de letörölte apró kis örömömet,

egy éles női hang

- Maga miért áll itt? Talán keres Valakit?

Mit válaszolhattam volna,

hisz hangjától csak fájdalmam nőtt.

- Mondjon már valamit vagy menjen! - szólt rám élesen.

Nem tudtam megszólalni,

mert megfagyott bennem a szó,

 és dühös voltam rá,

 mert úgy éreztem nincs joga ott lenni.

Az a Te otthonod és senki másé.

Ó, kegyetlen az élet, mert bántom Őt,

pedig semmi rosszat nem tett.

Kérdésére mivel nem kapott választ,

gyorsan bezárta az ablakot,

és elfordította a zárat.

Még mindig úgy nyikorog, mint rég.

Összerezzent testtel, felemeltem fejem,

és láttam a sárga virág elköszön könnyesen.

Ez már nem a Te otthonod,

de elfogadni nem akarom.

Nincs már ott mit keresnem.

Most már magányos az utam.

Mázsás terhet cipelve, elindultam lassan.

Fel akartam nézni oda,

hol új otthonod van már egy idő óta,

de tudtam nem lehet, mert szomorú lennél,

ha sírni látnál, hisz mindig

azt szeretted, mikor nevettem.

Imát mondtam az úton hazafelé,

arra kérve az angyalokat,

hogy úgy vigyázzanak Rád

ahogyan én tenném.

Most meleg takaróba burkoltam testem,

mely őrzi még illatod,

és arcomon folynak könnyeim,

mert nélküled, boldogtalan vagyok.

Holnap este majd felnézek az égre,

és megkeresem a legfényesebb csillagot,

és Rád mosolygok, hogy lásd, erős vagyok.

Szeretlek, míg élek, suttogom majd halkan,

miközben a fájdalomba belehal lelkem,

mert nélküled szomorú az életem.

Földre esik a levél, csak nézem, hogyan fogok lehajolni érte. Közben csapódik a láda fém teteje és a kulcscsomó is a levél után rohan, takarva azt, amit nem is szeretnék látni. Sáros lett a boríték széle, de már nem is lényeges, mert akinek írtam, úgy sem olvassa már sohasem. Ó, csak egy kicsit engedne még a testem, csak fél centi kéne és elérném a levelet, de megmakacsolja testem magát és nem mozdul, de felállni sem enged. Erőt kell vennem. Nehezen érem el a kulcskarikát és a levél is a kezemben van és, ha lassan is, de engedi testem, hogy kiegyenesedjek végre, ami 86 évesen már nem egyszerű feladat. Fehér borítékon sárfolt és az, amitől féltem, hogy nem kapja meg az, akinek küldtem, beigazolódott. A borítékra óriási betűkkel van írva:

„CÍMZETT ISMERETLEN”

Jaj, mennyire féltem ettől, hogy nem tudom elmondani azt, amit szerettem volna. Egész életem tetteiért ez a büntetésem? Csoszogok vissza a kerti járdán a házba és közben nézem a gondozatlan kertet, mert nincs, ki lenyírja már a füvet, vagy ültesse a palántákat. Micsodapusztulás ez és kihasználatlan a föld, amiben oly sok élelem teremhetne. Ó, lányom, nincs már értelme semminek. Gondoltam, írok Neked, de már az első betűknél éreztem, felesleges. Hol van már a harminc évvel ezelőtti címed és biztos nem vagy már lány, mert van férjed és asszonyneved. Milyen lehet az életed? Töprengek oly sokat és csak bízni tudok abban, hogy szerencse kíséri minden napodat. Unokám van, vagy nincs? Kitől kérdezhetném? Mert Te adhatnál erre csak választ, de ki tudja, hol vagy? Egyedül vagyok gyermekem és nem nyit már rám senki. Itt fogok meghalni e kis házban és, hogy egyszerű lesz, vagy nehéz, nem tudom, de gyanítom, mire rám találnak, én már bomlásnak indulok. Nem tehet erről senki más, csak én, tudom, de hozunk az életben rossz döntéseket. Olyanokat, amiket megbánunk, de már késő, mert javítani nem lehet. Én is döntöttem és az édes lányom helyett idegent választottam. Nincs erre feloldozás és pokolra fogok jutni, mert egy szülő nem tehet ilyet. Úgy beszélek, mintha hallanád, de – talán – hallod is, de, ha mégsem, akkor legalább magammal beszéljem meg

Harminc éves voltam, mikor anyukádat megismertem. Ó, vajon hogyan meséltek Neked a kapcsolatunkról? Gyönyörű nő volt és magányos. Valahogy nem igazán talált társat magának. Ő, azt mondta, nincs szerencséje. Nem jártunk mi sem sokáig, úgy röpke két hónapig. Úgy éreztem, elég volt belőle. Teljesen átvette az irányítást az életem felett és ez engem mérhetetlenül zavart. Mindennek és mindenkor úgy kellett lennie, ahogyan Ő akarta. Akkor sétáltunk, akkor találkoztunk, mikor Ő jónak látta, még szeretkezni is akkor szeretkeztünk, mikor Ő akarta és úgy, ahogyan Ő akarta. Ó, még ma is magam előtt látom azokat a képeket, mikor megöleltem, vagy meg akartam puszilni és eltolt magától, „most nincs itt az ideje”, mondta. A papucsnál is papucsabbat akart csinálni belőlem. Kezdtem úgy érezni, hogy már önálló gondolatom, döntésem sincs. Bocsássa meg nekem az ég, de én már ezzel a nővel nem tudtam tovább együtt lenni. Egy napon meg is mondtam neki. Ő dühös, nagyon dühös lett, majdnem felpofozott, úgy mondta:

- Megbánod még, Pista! Nem hagyom én ezt annyiban! Mit gondolsz Te? Engem csak úgy el lehet dobni? Hát nem!

Szabályosan vérben úszott a szeme a dühtől, de nem érdekelt, már csak azt akartam, hagyjon engem békén. Felszabadultam, nem tagadom. Boldog voltam, de ez a boldogság csak bő egy hónapig tartott, mert egy napon levelet hozott a posta. Az óta nem bírom látni a leveleket, mert vagy számlákat tartalmaznak, vagy rossz hírt. Legalább is én még soha nem kaptam olyan levelet, amitől mosolyra húzódott volna a szám.

Már a borítékra ránézve éreztem, hogy nem fogok nevetni. Így is lett, mert a levélben az volt:

- Terhes vagyok, Pista! Így, vagy úgy, fizetni fogsz! Jobban teszed, ha önszántadból megkeresel és kezded fizetni a gyerektartást, mert, ha nem, akkor hivatalosan fogom kérni!

Kezembe vettem a levelet és forgattam, mint egy dobókockát, várva, majd csak kiadja a nyerő hatost, de itt már nem volt nyerő oldal. Nem akartam többet találkozni ezzel a nővel és annak ellenére, hogy szeretem a gyerekeket, Téged sem akartalak. Nem, nem és nem! Dübörgött bennem. Néhány hónap múlva ügyvédtől hozta a postás a levelet. Kettőt csengetett és mikor kinyitottam az ajtót, azt mondta:

- Alá kéne írni.

Akkor tudtam, éreztem, a nevem aláírásával nem csak a küldemény átvételét ismerem el, hanem további életemre is ráteszem a pontot. Az ügyvéd értesített, hogy lányom született és a gyerektartás fizetésére megtette a szükséges lépéseket.

Próbáltam kicsit utána érdeklődni, hogy még is, milyen körülmények között éltek és hol, de semmit nem sikerült kiderítenem. Először még kíváncsi voltam arra, hogyan nézel ki, hisz csak a gyerekem vagy, de később már csak fizettem és be kell valljam, nem is érdekelt, hogy mire fizetek. Mikor véget ért a fizetési kötelezettségem, mert nagykorú lettél, nagyot sóhajtottam és azt mondtam: „hála az égnek, vége”.

Soha nem tudtam Rólad semmit. Egyedül azt a levelet kaptam Tőled, harminc éve, amiben egy gyásztávirat volt és az állt rajta, Rozál itt hagyta azokat, akiket szeretett. A temetés helye és ideje át volt húzva fekete filccel, hogy arról ne is szerezzek tudomást.

Mitől féltél, gyermekem? Talán attól, hogy elmegyek a temetésre?

Nem mentem volna el, két ok miatt sem. Egy, mert egyáltalán nem lett volna kedvem hozzá. Kettő, a távolság miatt sem lehettem volna ott, ugyanis a levél Ausztráliából jött. Hogyan kerültetek Ti oda? Tudsz, Te egyáltalán magyarul? Lehet, hogy nem is tudtad volna elolvasni soraimat, ha megkapod? Mi vitt arra, hogy írjak neked, kérdezhetnéd. A magány. Ez, az igazság. A magányos embernek sok szabad perce van, és akkor csak gondolkodik. Így, tettem én is. Most már kíváncsi lennék rá, mi van veled, de tudom és érzem, késő már.

Felneveltem más gyerekét, akit szerettem, de soha nem éreztem sajátomnak. A Marikát, mikor elvettem, a fia két éves volt. Soha nem szólítottam fiamnak és ő sem szólított apának. Neveltem és ő nőtt. Megadtam mindent neki, amit tudtam és ennyi. Mindig úgy éreztem, a feleségemhez tartozik és kötelességem van.

Nem éltünk szerelemben Marikával. Inkább, azt mondanám, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés tartott minket össze. Ő, hálás volt, hogy neveltem a fiát, én pedig csak köszönni tudtam azt, amit kaptam tőle, mert gondoskodott rólam. Nem is kellett nekem más. Nyolc éve halt meg Marikám. Nem volt beteg. Nem azért ment el, még maradhatott volna, de ő egy őszi reggelen a vonat alá ugrott. Hagyott egy búcsúlevelet, amiben azt írta, beleszeretett egy férfiba, de az nem akarja őt, és így nem akar tovább élni. A levél utolsó mondata az volt: „Pista, szar életem volt, nem akarok tovább élni”. Mit mondjak, az enyém is az volt.

 A temetés után a nevelt fiam azt mondta, na, Pista, mától nem ismerjük egymást, mert, ha Te szeretted volna anyámat, akkor ez nem történik meg.

Nem szóltam semmit, mert mit mondhattam volna. Tény, hogy nem voltam szerelmes belé soha, de mégis csak engem csaltak meg. Nincs értelme szaporítani a szót, véltem, így a magány a társam az óta.

Szerettem volna elmondani Neked, hogy apádnak milyen élete volt. Legalább ennyit tudjál rólam. Bocsánatot kéne kérnem tőled, mert nem kerestelek, de erre nincs bocsánat. Olyan ez az egész, mint hogyha a délutáni széllel küldeném szavaimat hozzád, reménykedve abban, hogy feléd tart a szél. Búcsúzom tőled, mert lassan én is befejezem földi napjaimat. Tudod, érzi azt az ember, ha lassan készülődnie kell. Nem adtam neked szeretetet, amit nagyon sajnálok, hisz Te semmiről nem tehetsz. Talán kegyes volt a sors hozzád és megadta neked azt, amit én nem. Szívemből kívánom, hogy így legyen! Nem mondom azt, hogy apaként köszönök el tőled, mert csak biológiailag voltam az, és ez kevés. Belül kell apának lenni, de nekem ez nem sikerült. Boldogság ragyogja be életedet!

Vidd szél, e mondatokat felé, kérlek, és mondd még el neki, hogy a Pista azt szeretné, ha boldog lenne!

Emlékszel még a tavaszra?

Bontakozó szerelmünkre, az édes csókokra?

Emlékszem még a nyárra?

A hosszú esti sétákra, a beszélgetős,

borozgatós estékre a hold fényében terveket szőve?

Emlékszel még az őszre?

Az, összebújós hideg estékre, a színes falevelekre?

Emlékszel még a télre?

A havas háztetőkre, amit együtt csodáltunk,

kéz a kézben.

A szoba melegére, ahol azt hittük,

a boldogságunknak soha nem lesz vége?

Emlékszel még rám?

Utolsó simítások a tortán, már csak a díszeket kell rárakni és kész is. Tizennégy éves a lányom, és ma van a születésnapja. Istenem! Hogy elrepült az idő!  Őt nézem, és a gyerekkorom jut eszembe. Mikor, én voltam ennyi idős, akkor egy perc alatt fel kellett nőnöm. Ő, vidám és boldog, én akkor szomorú voltam és sírtam. Boldog vagyok, mert neki nem kell a könnyeit törölgetni és sikerült úgy csinálni, hogy ne sodorjam őt hasonló helyzetbe, mint én voltam.

Sokkal érettebb, mint én voltam, mégis olyan nagy gyerek még. Szeret hozzám bújni és érzem, nagy szüksége van rám. Nagyon boldog lesz, ha meglátja a tortát. Már, érzem arcomon azt a nagy puszit, amit kapok érte és hallom a mondatot, amit minden születésnapján hallok.

Anya, mesélj, milyen volt 7, 8, 9, 10 évesnek lenni? Ilyenkor nehéz megszólalni, mert nem igazán tudom, mit mondjak és nehéz, mert szakadnak a sebek. Ilyenkor, mindig mesevilágba vonulok és azt mondom el neki, amit szerettem volna átélni abban az életkorban. Nem könnyű szép meséket szőni, mert a boldogság érzését nem tudom hitelesen átadni, hisz soha nem éltem át. Úgy érzem, az idén lesz a legnehezebb történetet szőni.

Az egész gyerekkorom filmszerűen pörög le előttem. Le kell ülnöm és végig nézni a filmet, mert nem engednek a képek. Kezdődjön a vetítés.

Értelmiségi szülők gyerekeként születtem. Ennek, egy kis falusi közösségben nagy jelentősége volt, mert mindig úgy éreztem, skatulyázva vannak az emberek. Talán csak én hittem így, nem tudom, de anyám mindig erősítette ezen érzésemet. Gyakran hallottam, hogy X, Y csak egy egyszerű ember, vagy X, Y az valaki, mert valahol, valami pozíciója van és értelmiségi és ez a lényeg. Ezeket, az embereket számba kell venni, míg a másik csoportba tartozó embereket egyszerűen el kell fogadni. Igaz, ami igaz, láttam, hogy tisztelik szüleimet az emberek, bár gyakran volt olyan érzésem, hogy nem őszinte tisztelet volt ez, csak inkább egy viselkedési forma. Sikerült megszületésemmel megalapozni keserű gyerekkoromat.

Volt két ember, egy férfi és egy nő, akik házasságra léptek és meg voltak győződve arról, hogy csak fiúk születhet, mert annyira azt akartak. Gondolataikban sem volt más, és erre azon az éjszakán kopogtattam, hogy hello, itt vagyok. Nagyon csalódottak voltak, mikor megláttak. Anyám sírt, apám meg mondta az ápolónőnek, hogy csomagoljon ki a pelenkából, mert látni akarja, hogy valóban lánya van. Mikor meggyőződött nememről, már meg is született benne a következő kérdés: Biztos, hogy nem cseréltek el?

Zsuzsának, olyan rosszul esett ez a kérdés, mert apám kétségbe vonta, hogy pontosan végzi a munkáját. Attól, a perctől csak köszönt szüleimnek és kerülte a találkozást. Nem volt egyszerű dolog, mert kis közösségben nehéz volt bárkit is kikerülni.

Életem első két évére nem nagyon emlékszem, bár szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Két éves korom után viszont már vannak emlékeim. Gondolom, addig fejlődtem, mint társaim. Sokat voltam anyai nagymamámnál, többet, mint odahaza. Nem, nem voltam elkényeztetve. A nagyi sokat dolgozott a földeken és jobban érdekelte az, hogy lesz-e eső, amitől nő a kukorica, mint az, hogy én ott vagyok. Volt egy hintalovam, egy olyan fából készült valami, amibe bele tudtak ültetni és ebben tudtam magam hintáztatni. Többet ültem ebben a valamiben, mint az asztalnál. Gyűlöltem ezt a vacakot, nem tudtam kimászni belőle, amikor meg már tudtam és kimásztam, mindég megdorgált a nagymamám, majd felkapott, mint egy lisztes zsákot és visszarakott, és mindig kaptam cukros kenyeret, amit elfogyaszthattam ebben az elmés szerkezetben.

Nem tartozott a cukros kenyér a kedvenceim közé, mert számomra összekapcsolódott a hintalóval. Rohangálni szerettem volna, de csak nézhettem az utca gyér forgalmát. Nagyon örültem, mikor valaki beköszönt és én visszainthettem. Ez, volt a szórakozásom.

Mikor, már nagyon nem akartam így ücsörögni, vettek egy búgócsigát. Szép színes volt és elvarázsolt, ahogy pörgött, de néhány nap után már elmúlt a varázslat, mert szédülésig pörgettem már, és nagyon meguntam és csapkodni kezdtem és addig folytattam, míg szépen itt-ott behorpasztottam és már nem pörgött tovább. Gondoltam, na, ettől is megszabadultam, de nem. Kaptam egy másikat, amivel megismétlődött újra az, ami az előzővel, de nem baj, újra kaptam egyet. A mai napig nem tudom, miért vettek újat mindig. Olyan olcsó lett volna? Nem hiszem! Vagy talán úgy gondolták, ez szolgálja legjobban a fejlődésemet? Volt idő, mikor rá akartam erre kérdezni, de mindig elhessegettem a gondolatot, mert végül is teljesen mindegy, hogy mi okból volt. Fiúként öltöztetett anyám mindig. Süni hajam volt, és rövid és hosszú nadrágom. Ruhám egy volt, az óvodai évzáróra, ha esetleg valaki nem ismert volna, vagy mikor a közeli városba mentünk gyakran megdicsértek. Én, ennek nem örültem, mert a dicséret az volt, hogy de szép kisfiú vagy. Hajat szerettem volna és bele színes masnikat, úgy, mint más kislánynak volt. Emlékszem, milyen sokat és csodálattal néztem már az oviban is Csilla hosszú haját, amiben minden nap más színű masni volt. Olyan, sokszor kértem anyámat, hogy növesszük meg, de ő azt mondta, nem áll jól neked, meg különben is, sokkal praktikusabb a rövid haj és neked kifejezetten jól áll. Én, másként gondoltam, de rajtam kívül még sokan.

A suliban cikiztek miatta. Minden vágyam az volt, hogy egyszer az én copfomat is húzzák meg a fiúk, de soha nem került erre sor. Az általánosból is rövid hajjal ballagtam, de addig volt egy-két nehéz nap. Most látom, letört egy pici darab a marcipán virágból. Ó, de kár! Igaz, a torta szépségét nem rontja el, de én tökéleteset szerettem volna adni az én Pankámnak. Szép, ez a torta.

Mennyire örültem volna, ha hasonlót kaptam volna a szülinapomra. Soha nem kaptam tortát. Nem is nagyon szerettem az édességet, de – talán – azért, mert nem igazán kaptam ilyesmit. Szóval, tortám soha nem volt. Most, azon gondolkodtam, hogy van-e olyan ajándék, amire vissza tudok emlékezni, de nincs. Mindig hasznos dolgokat kaptam. Nadrágot, pulcsit, cipőt és soha nem tudtam, hogy a nadrágot születésnapomra kaptam, vagy az év egy napján, mikor szükség volt rá. Babáim se voltak. Valahogy kimaradt. A lányom babáit úgy csodáltam mindig és magamhoz öleltem, mintha gyerek lennék. Kár, hogy gyerekkoromban nem tudtam. Volt egy plüss valamim, amit évekig hurcoltam magammal, de, hogy mit akart ábrázolni, nem tudom. Volt két keze, két lába és kész. Semmire nem hasonlított.

Nem sok játékom volt és játszani is úgy kellett, hogy rend maradjon körülöttem. Anyám nagyon szerette a rendet. Mindennek elvágólag kellett állni. A parkettát hetente háromszor fényesítette. A lábára kötött valami rongyot és rohangált, hogy fényes legyen. Fénylett is az biztos.

Egyszer, egy ilyen fényesítés után, mikor este apám hazajött és belépett a szobába, akkorát esett és csúnya szó hagyta el ajkát. Anyám megsértődött, mert nem értékelte a munkáját és hosszú évek után sem szokta meg, hogy óvatosan és ne lendülettel közlekedjen.

Akkor, egyszer életemben, kinevettem apámat. Olyan, mókásnak tűnt az egész, de, miután rám nézett, tudtam nem lett volna szabad kinevetnem. Abban, a nézésben benne volt minden. Soha többet az életben nem nevettem ki senkit. Egy életre megtanultam a leckét. Amúgy, sem voltunk egy nevetgélős família. Soha nem láttam szüleimet úgy szívből nevetni. A mosoly, a nevetés, az valami nem illő dolog volt.

Mikor, olyan 10- 11 éves voltam, a korombeli lányok jókat beszélgettek és nevettek. Én, nem tartoztam közéjük. Anyám mindig arra tanított, hogy nem illő nevetgélni, az neveletlen viselkedés és a fiúk sem szeretik a vihogó lányokat. Mekkorát tévedett. Egyetlen férfi sem szereti a bús, mosoly nélküli nőket. Vidám, boldog nőt szeretne minden férfi, nem pedig egy búskomor, megkeseredett nőt.

Nincs mosolygós fényképem. Mikor, az osztályképet készítették és kérte a fotós, hogy mosolyogjon mindenki, hát rólam ömlött a víz. Nem tudtam, hogyan kell, de szerettem volna, ha én is mosollyal arcomon nézek arra, aki a képre tekint. Nem sikerült, elmondom. Ez, volt az én mosoly világom. Gyakran eszembe jut, hogy felnőttként sok férfitól hallottam, hogy olyan szép vagyok, ha mosolygok.  Komolyan olyan volt minden, mintha azért kergette volna a sors őket felém, hogy erősítsenek abban, hogy nekem mosolyogni kell. Kevés olyan férfival találkoztam, aki a mosoly témát ne említette volna.

Érdekes az élet. Soha nem felejtem el, már voltam vagy huszonöt éves és a lányom is meg volt. Utaztam a buszon és egy aranyos kis babára mosolyogtam, mikor egy idős úr megjegyezte:

- Tudja kedves, milyen szép, ha mosolyog?

A sírás közelebb volt hozzám, úgy is mondhatnám, barátok voltunk. Barátnőm, az nem volt. Ugyanis hozzám nem jöhettek osztálytársaim, és én sem mehettem sehova Anyám nem szerette. Mindig azt mondta, mindenki élje a saját életét. Nem kell a más konyhájában nézelődni. Így, magányos gyerek voltam. Egy igazi barátom volt: Fecó. Ő, a negyedik fiú volt a családjában és nem sok figyelmet kapott odahaza. Valahol sorstársak voltunk, és így találtunk egymásra. Úgy, éreztük mindketten, hogy testvérek vagyunk.

Nagyon szerette a vajas-mézes kenyeret. Mindig neki adtam. Ő, pedig a lekváros buktát adta mindig nekem. Sok buktát kaptam tőle, mert nyolc évig, reggeltől estig együtt voltunk, hisz napközibe jártunk mindketten, ami azt jelentette, hogy délelőtt napközi, délután iskola. Mindig lelkiismeret furdalásom volt, mikor nekem adta a sütit, mert tudtam, kevés ennivalójuk van odahaza és azokon a napokon ő nagyon éhes maradt. A húslevesbe is kenyeret csipkedett, mert így tartalmasabb volt.

Jól egymásra találtunk. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki hasonló helyzetben van, mint én. Ez, a tudat sokszor átsegített szomorú pillanatokon.

Szeretetre éhesek voltunk mindketten. Az iskolában úgy elvoltam. Nem igazán barátkoztak velem, az igaz, de tudomásul vettem. A tanulmányaimmal nem volt gond, jó fejem volt. Hamar megmaradt benne az anyag. Nem voltam kitűnő, de nagyon nem is küzdöttem érte.

Elvarázsolt a közösségi munka, amit akkoriban kisdobos és úttörő mozgalomban lehetett kibontakoztatni. Versenyek, rendezvények, szervezés az én világom. Jöttek sorban az ötletek, amikben maximálisan támogatott tanárom, aki egyben az úttörő mozgalmát fogta össze. Szép sikereket értem el, aminek egyenes következménye volt, hogy még jobban kerültek a többiek. Nem tetszett a lendületem. Nem sokat voltam odahaza. Egész héten suli, hétvégén pedig a nagymamámnál voltam. Apámmal így – szinte – nem is találkoztam Hétközben hat körül indult és este nyolc- kilenc előtt soha nem ért haza. Hétvégén pedig, ugye, én nem voltam. Nem tudom, miért kellett minden hétvégén a nagyival lenni, de biztos vagyok benne, hogy nem én akartam.

A nagyi nem sokat változott az évek során. Továbbra is sokat dolgozott, de a búgócsigát felváltotta a füzet és a ceruza. Ez, viszont már tetszett nekem. Nagyon szerettem rajzolni és óriásik sikerélményem volt, mert csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokat sikerült rajzolnom.

Egyszer apám megkérdezte, hogy mivel foglalatoskodok és mondtam, rajzolok.

- Haszontalan dolog. Tanulj! Meg ne lássam, hogy ezzel töltöd az időt!

Attól fogva titokban rajzoltam és minden rajzot jól elrejtettem, de egyszer apám megtalálta, mikor nem voltam odahaza és darabokra tépte, majd, mikor hazaértem, közölte, hogy vége. Többet nem akar rajzokat látni. Óriási törés volt bennem, mert sajnáltam a rajzokat, ami nagyon kedves volt nekem és nagyon fájt, hogy attól fosztottak meg, ami számomra a legfontosabb volt, és amitől jól éreztem magam. Nem tudtam többet rajzolni. Próbáltam, de nem ment.

Miután félig elkészültem, gyorsan széttéptem. Úgy, éreztem, tiltott dolgot csinálok és haszontalan, amihez még tehetségem sincs. A tehetséggel kapcsolatban nem voltak kétségeim, mert anyám is mindig megerősített abban, hogy nekem nem való a rajzolás. Ő tudta, hogy rajzolgatok és meg is nézte őket. Még, most is előttem van a kép, ahogyan a kezében tartja a papírt, forgatja és azt mondja:

- Hát, nem is tudom, itt, meg itt, nem igazán valósághű. Honnan másoltad?

Fel sem merült benne, hogy én rajzoltam. Fájtak, nagyon fájtak ezek a pillanatok, de hittem neki. Kinek hihettem volna, ha nem neki, akit nagyon szerettem? Nem rajzoltam többet és gondoltam, minden rendben van, de arra nem számítottam, ami következett.

Már azelőtt, mielőtt apám megtalálta a rajzot, egy kis művemet beküldtem egy országos pályázatra. Önálló lépésem volt, mert senkinek nem szóltam, hisz úgy indultam el, hogy úgysem érek el eredményt vele, akkor miért mondjam el? Féltem, hogy kinevetnek, ha megtudják, de másképp alakult. Megnyertem a pályázatot, amiről egy szerdai napon kaptam értesítést, és a vasárnapi országos napilap leközölte. Akkoriban, kevesebb újság volt és az emberek 90 százaléka ezt a lapot olvasta, így gyorsan kiderült. Én, próbáltam elrejteni az újságot, mert nem akartam, hogy a szüleim meglássák, de a hír gyorsan elért hozzájuk.

Szó nélkül hagyták. Semmilyen megjegyzést nem fűztek hozzá. Emlékszem, mikor a kezembe fogtam az újságot, büszke voltam magamra, de tehetségtelennek is éreztem magam.

Kavargott bennem minden. Nem volt felhőtlen a siker.

Érdekes, a belső hangom mindig azt mondta, rajzolj, rajzolj. Mikor egyszer elkeseredetten kérdeztem magamtól, mit kezdjek az életemmel, akkor is azt mondta a belső hang, rajzolj. De, nem tudtam. Elfojtottam magamban. Ma, már tudom, hallgatnom kellet volna a belső hangra, mert akkor boldog életem lett volna és azt csináltam volna, amit szeretek. Így, csak egész életemben kerestem az utam és mindig azt csináltam, amihez nem volt kedvem.

Tehetségtelen, mindenre alkalmatlannak éreztem magam, pedig nem kellet volna soha így éreznem. Voltak tanulmányi sikereim is, mert megyei matek versenyt is nyertem, de anyám csak csodálkozva nézett rám, hogy ez meg hogy történt?

Minden, iskolai szakkörre jelentkeztem, mert érdekelt minden és elterelte a gondolataimat. Jártam néptánc szakkörre és a tánc mindent feledtetett velem. Sikerem volt a nyelvtanulásban is. Orosz volt a kötelező nyelv. Az osztály 80 százaléka a könyvet sem szívesen nyitotta ki. Én, mint valami szorgos kis hangya tanultam, mert sikert akartam. Bizonyítani akartam, hogy van, amit tudok, de nem sikerült. Tanári dicséretet kaptam, de az nekem nem számított, mert én szülői dicséretre, szeretetre vágytam.

Nem kaptam meg.

Azt, viszont sokat hallottam, hogy nem vagyok jó gyerek. Nem tudom, apám mire alapozta ezt, mert soha, semmi rosszat nem csináltam, ha csak az nem minősül annak, hogy „Vörös Moszkva” parfümmel végig locsoltam az egész lakást, mert azt akartam, kellemes illat legyen. Tudom, nem kellett volna, de ez volt az egyetlen csínytevésem, de igazából ez sem volt az. „Javítóba fogsz kerülni”, mondta apám és láttam rajta, komolyan gondolja. Mások, sokkal nagyobb csínytevéseket csináltak és mégis boldogok voltak. A fene értette az egészet, de a félelem is belém költözött, mert minden tettem mögött az a gondolat volt, hogy nehogy rosszat tegyek, mert akkor javító lesz a vége.

Szeretet hiányos gyerek voltam.

A szeretetről jut eszembe, hogy nálunk nem voltak ünnepek, kivéve a húsvétot, mert az volt a szokás, hogy jöttek a fiúk locsolni és piros tojást illett adni. Ebből, nem maradhattunk ki, mert mit szólt volna a falu, de más ünnep nem volt.

Karácsonykor szép, plafonig érő fánk volt, tele dísszel, de ennyi. Nem volt ünnepi vacsora és az ajándékozás sem volt maradandó. Valamit mindig kaptam, ami ott volt a fa alatt. Én rajzoltam, vagy készítettem gyurma figurát, mást nem is tudtam volna, mert zsebpénzem az nem volt soha. Nem volt nálunk divat, mert megkaptam mindent, amire szükségem volt, így fölösleges lett volna még zsebpénz is. Míg rajzoltam, addig a rajzokat nézte még anyám, majd, miután már nem rajzoltam, a gyurma figurákat tekintette meg és azt mondta, köszönöm, majd egy-két nap múlva a szemétbe dobta.

Soha, nem őrzött meg semmit, amit én készítettem.

Ez, csak erősített abban, hogy hova valók a műveim. Feleslegesek az ünnepek, hallottam oly sokat. Mindig arról álmodoztam, hogy, ha majd felnövök, milyen szépek lesznek az ünnepek. Én, nem tudtam anyámmal semmit megbeszélni, mert, mikor valamit mondani szerettem volna neki, mindig valami elintézni valója akadt és „majd megbeszéljük” mondta.

Sokat voltam egyedül és mesevilágot szőttem magam köré és álmodoztam.

Így telt 14 évem.

Készültünk a ballagásra. Nagy izgalom volt mindenkiben, hisz egy ilyen eseményen ott volt a falu apraja-nagyja. A húsvéti szokásokhoz hasonlóan, az volt a divat, hogy az ünnepség után összejött a család. Ezt, a hagyományt nem törhettük meg mi sem, így ez volt gyerekkorom egyetlen olyan eseménye, ahol összejött a család. Szép volt a ballagás és utolsó sikerem abban a közösségben az volt, hogy én búcsúzhattam az osztály nevében az igazgatótól. Azért volt ez siker, mert mindenki erre pályázott nyolc éven át. Boldog voltam, hogy nekem jutott ez a feladat, de ez is addig tartott, míg anyám meg nem jegyezte, hogy szebben is elmondhattam volna.

Apám, nem volt ott az ünnepségen, mert dolgoznia kellett, csak a családi ebédre ért haza. Nem tartott sokáig az ebéd, mert gyorsan távozott mindenki. Olyan érzésem volt, hogy tiszteletköröket futott mindenki.

A szüleim megtették, ami illik.

Meghívták a családot, ők pedig úgy voltak vele, hogy eljöttek, mert illik, de menjünk is, mert mindenhol jó, de legjobb otthon.

Így, maradt meg bennem az a nap. Minden osztálytársam kapott ajándékot. A lányok többsége arany nyakláncot kapott. Én is úgy vártam, hogy majd kapok. Biztos voltam benne, hogy én is azt fogok kapni, de nem. Semmit nem kaptam. Csalódott voltam. Még ma is azt várom, hogy egy ünnepi napon valakitől megkapom azt a láncot és megnyugszik a lelkem. Igaz, soha, senkinek nem meséltem még el, hogy lelkem mire vágyik, így talán úgy élem le az életemet, hogy soha nem kapom meg.

A ballagás után jött a nyári szünet. Én, meg elmehettem táborozni, de nem akartam ott maradni. Három nap után anyámnak értem kellett jönni, mert nem tudtam ott maradni. Hatalmába kerített az az érzés, hogy odahaza akarok lenni anyám közelében.

A továbbtanulásom egyértelmű volt, hogy a közeli város gimnáziumában folytatom. Tudtam, véget ért a gyerekkorom egy szakasza, de ami következett, arra nem voltam felkészülve

Augusztus utolsó napjainak egyikén arra ébredtem, hogy anyám serényen pakol.

- Mi történt? - Kérdeztem.

- Elég nagylány vagy már, hogy megértsd, elválunk!

Ezen, annyira nem lepődtem meg, hogy miért, nem tudom, de a következő mondaton igen.

- Nemsokára jön a kocsi, ami elviszi azt, ami az enyém és én messze költözök, ne is lássam ezt a környéket! Te, napokon belül elkezded a gimnáziumot és a kollégium is el van intézve, addig pedig a nagyinál leszel!

- Nem mehetek veled?

- Nem tudlak magammal vinni, mert új életet kell kezdenem, neked pedig tanulnod kell! Jó helyen leszel.

Nem akartam kollégiumba menni, anyámmal akartam menni, vagy apámmal maradni, de anyám összepakolt és elindult messze. Én, még próbáltam apámmal beszélni arról, hogy vele maradjak, de rövidre zárta a dolgot.

- Te tehetsz arról, hogy anyád elment és kötelességed lett volna szólni, hogy mire készül. Megkapod, amire szükséged lesz a tanuláshoz és a kollégiumi élethez, de nekem nincs időm arra figyelni, hogy tanulsz, mert leköt a munkám és egész nap távol is vagyok, így egyedül lennél. Különben is, egy lánynak az anyjánál van a helye.

Felnőttem egy perc alatt.

Rá kellett döbbennem, hogy sorsom a kezemben van, és nagyon erősnek kell lennem, hogy túléljem. Tudtam, nem lesz egyszerű. Elindultam a kollégium felé és mindennél jobban szerettem volna egy olyan búgócsigát, ami gyerekkoromban volt. Szerettem volna megpörgetni, hogy lássam a gyorsan pergő színes csíkokat, ami azt sugározza felém, hogy minden rossz elmúlik, és szép színes élet vár rám, majd, miután csillapodik a pörgés, apró darabokra törhetném, hogy megnyugodjak, de nem volt búgócsiga, így csendesen bezártam addigi életem kapuját, és félelemmel tele, de már felnőttként, gyerek lélekkel, megnyitottam életem új szakaszát.

Még, hogy a fiukat nem tudják elengedni az anyák, de arról miért nem mesélnek, hogy a lányokra telepednek az anyák és megkeserítik mindenki életét. Én már tudom, nem véletlenek az anyósviccek. Alkoholistát csinált belőlem az a bestia. Jaj, ne kiáltson fel senki, hogy miért beszélek így róla. Aki azt mondja, hogy több tiszteletet érdemel, az próbáljon meg vele élni. Ne többet, csak egy évet. Ma már minden nap ebben a büdös kis kocsmában ülök, és egyik korsót emelem a másik után. Lassan megszokom e miliőt, de mikor belépek, még mindig felfordul a gyomrom. Nem az én világom ez. Magammal beszélgetek. Néznek is furcsán rám sokan, de már nem érdekel. Gyenge vagyok? Kérdezem oly sokszor magamtól, de a válaszom mindig az, hogy ez nem gyengeség ez szeretet. Nagyon szerettem a feleségemet, és még ma is szeretem, de akkora szeretet már nincs bennem, hogy tovább tudjam csinálni. Élni szeretnék még én is egy kicsit. Minden szép volt addig, míg csak ketten voltunk Katával. Boldog házasokként éltünk, de ez csak négy évig tartott. Akkor ugyanis Apósom meghalt. Ó csak élne! Sóhajtok fel minden nap. A temetés után anyósom minden nap ott sírt nálunk. Megértettem, mert nehéz feldolgozni a gyászt, de ő még félév után is sírt egész nap. Mikor egy este vacsora közben előadták ötletüket, hát nem örültem, de rá bólintottam. Az volt anyósom vágya hogy hozzánk költözzön, mert egyedül nem tud élni. Az események felgyorsultak és két nap múlva már véglegesen el is foglalta az egyik szobát, és átvette az uralmat. Hirtelen elfogytak a könnyek, és mint valami katonatiszt kezdett minket irányítani. Leültem a Katával megbeszélni a dolgokat, de nem úgy sikerült, mint ahogyan szerettem volna. Aprócska feleségem felcsattant és sértve érezte magát.

- Most mért bántod a Mamát? Szegénynek nem egyszerű most. Meg kel értenünk őt, és támogatnunk kel. Megsértettél, mert az anyámat bántottad, és ez olyan, mintha engem bántottál volna. Egy anya soha nem akar rosszat a gyermekének, és az én anyám is csak a legjobbat akarja. Jó lenne, ha örülnél ennek.

Mit tehettem? Nem akartam elveszíteni a feleségem és mivel nagyon szerettem, próbáltam jó képet vágni a dologhoz. Nem sikerült, mert minden nap szétrobbantam a dühtől. Nem volt olyan este, hogy ne ért volna valami meglepetés. Még jó hogy napközben nem voltam odahaza, de reggelente is értek meglepetések. Mindig imádtam a fehér alsó nadrágot, de az enyémek kezdtek szürkévé válni. Mikor szóltam, mert azért a véleményemet mindig elmondtam, való igaz fehérré váltak, de olyan hipó szaguk volt, hogy egyszerűen rosszul voltam. Egy héten jó, ha egyszer volt az a vacsora, amit én szerettem. A tévénézést már nem is említem, mert abból akkora viták voltak, de a legnagyobb akkor volt mikor a további viták elkerülése végett vettem egy készüléket a hálóba. Na, akkor kaptam a fejemre, hogy mit gondolok én csak szórom a pénzt. Szerintem nem tudtam volna olyat csinálni, amivel elégedettek lettek volna. Sajnos a Kata is távolodott tőlem. Kevesebb lett a puszi és már nem ugrott a nyakamba esténként. Előtte olyan kis bújós volt, és annyira hiányzott, hogy bújjon hozzám. Vágytam a közelségére, de Ő egyre jobban taszított el magától. Egyre kevesebbet beszélgettünk és Ő egyre jobban kezdte imádni az anyját. Igen imádni. Az öreglány úgy elvarázsolta, hogy marionett bábuként csinálta az én Katám azt, amit kitalált. Próbáltam megfejteni mi ennek az oka és sok fejtörés után rájöttem, hogy a feleségemnek így sokkal jobb, kényelmesebb. Az anyja az összes házimunkát levette a válláról. Sokkal több ideje maradt önmagára a női magazinok olvasására. Ettől valahogy szárnyakat kapott. Egyre gyakrabban fordult elő hogy én értem előbb haza, mert ő különböző okokra hivatkozva késett. Sűrűsödtek a céges bulik. Előkerültek a barátnők. Duplán ideges voltam, mert nem volt elég hogy várnom kellett haza, de még az anyósom csicsergését is hallgatnom kellett, miközben az elszakadt öltönyömre nyuszis foltot varrt, hogy eltakarja a hasadást. Én nem tudom mit gondolt? Talán azt, hogy óvodába járok és a jelemet kel a ruhára hímezni. Most őszintén, normális az ilyen ember? Két kegyetlen év telt el így, mikor egy nap előbb értem haza, mert nem éreztem jól magam. Hasogatott a fejem és lázasnak is éreztem magam. Nagyon nem lepődtem meg ezen, mert szinte mindenki beteg volt körülöttem. Nagyon erősnek kellett volna lennem, hogy egészséges maradjak. Nagyon örültem mikor végre hazaértem. Gondolatban már az ágyban feküdtem, de a valóság más volt. Az én Katám hevesen csókolt egy számomra idegen férfit, jó szorosan magához ölelve. Egyből elöntötte az agyamat a vér. Oda ugrottam és hirtelen mozdulattal elrántottam a férfit a feleségem karjaiból, majd akkorát húztam be neki hogy belefájdult a kezem. Soha nem verekedtem, de akkor éreztem meg kel tennem.

-  Mit csinálsz Te állat?- szólt a feleségem.

-  Szerinted? Malmozok. Mit csináltál? Megcsaltál? Ezért szépítgeted magad állandóan? Anyád hol van? Elküldted moziba?

- Anyám a szobájában van.

- Nem mondod? Tartotta a gyertyát talán?

Úgy rúgtam be az ajtót, hogy azt hittem beszakad. Egyből rohantam anyósom szobájába.

- Mit képzel maga? Nem unja, még amit csinál? Belehajszolta a lányát egy kapcsolatba? Hogy tudta végig nézni?

- Neki is jár a boldogság, ha már Te nem tudod boldoggá tenni.

- Miről beszél maga? Boldogan éltünk, míg ide nem jött.

- Boldogan? Te szerencsétlen még arra is képtelen voltál, hogy összehozzatok egy gyereket. Milyen férfi az, aki még gyereket sem tud csinálni?

- Miről beszél, hisz nagyon jól tudja, hogy a lánya nem tud kihordani egy terhességet. Nem tehet róla, és én ezt tudtam is mielőtt elvettem. Soha ebből nem volt gond közöttünk. Azt viszont már nem tűröm el, hogy ezért is engem hibáztasson és asszisztál a lánya félrelépéséhez. Milyen ember az ilyen? Most itt a vége. Maga két nap alatt költözött ide akkor az elköltözésre is elég lesz két nap, de a lányát is vigye magával.

- Hisz ő a feleséged!

- Csak volt. Vége!

El is költöztek, mert mit tehettek volna, hisz a ház az enyém volt, de egy életre sebet hagytak bennem. Na, iszok még egy korsóval.