Utolsó simítások a tortán, már csak a díszeket kell rárakni és kész is. Tizennégy éves a lányom, és ma van a születésnapja. Istenem! Hogy elrepült az idő!  Őt nézem, és a gyerekkorom jut eszembe. Mikor, én voltam ennyi idős, akkor egy perc alatt fel kellett nőnöm. Ő, vidám és boldog, én akkor szomorú voltam és sírtam. Boldog vagyok, mert neki nem kell a könnyeit törölgetni és sikerült úgy csinálni, hogy ne sodorjam őt hasonló helyzetbe, mint én voltam.

Sokkal érettebb, mint én voltam, mégis olyan nagy gyerek még. Szeret hozzám bújni és érzem, nagy szüksége van rám. Nagyon boldog lesz, ha meglátja a tortát. Már, érzem arcomon azt a nagy puszit, amit kapok érte és hallom a mondatot, amit minden születésnapján hallok.

Anya, mesélj, milyen volt 7, 8, 9, 10 évesnek lenni? Ilyenkor nehéz megszólalni, mert nem igazán tudom, mit mondjak és nehéz, mert szakadnak a sebek. Ilyenkor, mindig mesevilágba vonulok és azt mondom el neki, amit szerettem volna átélni abban az életkorban. Nem könnyű szép meséket szőni, mert a boldogság érzését nem tudom hitelesen átadni, hisz soha nem éltem át. Úgy érzem, az idén lesz a legnehezebb történetet szőni.

Az egész gyerekkorom filmszerűen pörög le előttem. Le kell ülnöm és végig nézni a filmet, mert nem engednek a képek. Kezdődjön a vetítés.

Értelmiségi szülők gyerekeként születtem. Ennek, egy kis falusi közösségben nagy jelentősége volt, mert mindig úgy éreztem, skatulyázva vannak az emberek. Talán csak én hittem így, nem tudom, de anyám mindig erősítette ezen érzésemet. Gyakran hallottam, hogy X, Y csak egy egyszerű ember, vagy X, Y az valaki, mert valahol, valami pozíciója van és értelmiségi és ez a lényeg. Ezeket, az embereket számba kell venni, míg a másik csoportba tartozó embereket egyszerűen el kell fogadni. Igaz, ami igaz, láttam, hogy tisztelik szüleimet az emberek, bár gyakran volt olyan érzésem, hogy nem őszinte tisztelet volt ez, csak inkább egy viselkedési forma. Sikerült megszületésemmel megalapozni keserű gyerekkoromat.

Volt két ember, egy férfi és egy nő, akik házasságra léptek és meg voltak győződve arról, hogy csak fiúk születhet, mert annyira azt akartak. Gondolataikban sem volt más, és erre azon az éjszakán kopogtattam, hogy hello, itt vagyok. Nagyon csalódottak voltak, mikor megláttak. Anyám sírt, apám meg mondta az ápolónőnek, hogy csomagoljon ki a pelenkából, mert látni akarja, hogy valóban lánya van. Mikor meggyőződött nememről, már meg is született benne a következő kérdés: Biztos, hogy nem cseréltek el?

Zsuzsának, olyan rosszul esett ez a kérdés, mert apám kétségbe vonta, hogy pontosan végzi a munkáját. Attól, a perctől csak köszönt szüleimnek és kerülte a találkozást. Nem volt egyszerű dolog, mert kis közösségben nehéz volt bárkit is kikerülni.

Életem első két évére nem nagyon emlékszem, bár szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Két éves korom után viszont már vannak emlékeim. Gondolom, addig fejlődtem, mint társaim. Sokat voltam anyai nagymamámnál, többet, mint odahaza. Nem, nem voltam elkényeztetve. A nagyi sokat dolgozott a földeken és jobban érdekelte az, hogy lesz-e eső, amitől nő a kukorica, mint az, hogy én ott vagyok. Volt egy hintalovam, egy olyan fából készült valami, amibe bele tudtak ültetni és ebben tudtam magam hintáztatni. Többet ültem ebben a valamiben, mint az asztalnál. Gyűlöltem ezt a vacakot, nem tudtam kimászni belőle, amikor meg már tudtam és kimásztam, mindég megdorgált a nagymamám, majd felkapott, mint egy lisztes zsákot és visszarakott, és mindig kaptam cukros kenyeret, amit elfogyaszthattam ebben az elmés szerkezetben.

Nem tartozott a cukros kenyér a kedvenceim közé, mert számomra összekapcsolódott a hintalóval. Rohangálni szerettem volna, de csak nézhettem az utca gyér forgalmát. Nagyon örültem, mikor valaki beköszönt és én visszainthettem. Ez, volt a szórakozásom.

Mikor, már nagyon nem akartam így ücsörögni, vettek egy búgócsigát. Szép színes volt és elvarázsolt, ahogy pörgött, de néhány nap után már elmúlt a varázslat, mert szédülésig pörgettem már, és nagyon meguntam és csapkodni kezdtem és addig folytattam, míg szépen itt-ott behorpasztottam és már nem pörgött tovább. Gondoltam, na, ettől is megszabadultam, de nem. Kaptam egy másikat, amivel megismétlődött újra az, ami az előzővel, de nem baj, újra kaptam egyet. A mai napig nem tudom, miért vettek újat mindig. Olyan olcsó lett volna? Nem hiszem! Vagy talán úgy gondolták, ez szolgálja legjobban a fejlődésemet? Volt idő, mikor rá akartam erre kérdezni, de mindig elhessegettem a gondolatot, mert végül is teljesen mindegy, hogy mi okból volt. Fiúként öltöztetett anyám mindig. Süni hajam volt, és rövid és hosszú nadrágom. Ruhám egy volt, az óvodai évzáróra, ha esetleg valaki nem ismert volna, vagy mikor a közeli városba mentünk gyakran megdicsértek. Én, ennek nem örültem, mert a dicséret az volt, hogy de szép kisfiú vagy. Hajat szerettem volna és bele színes masnikat, úgy, mint más kislánynak volt. Emlékszem, milyen sokat és csodálattal néztem már az oviban is Csilla hosszú haját, amiben minden nap más színű masni volt. Olyan, sokszor kértem anyámat, hogy növesszük meg, de ő azt mondta, nem áll jól neked, meg különben is, sokkal praktikusabb a rövid haj és neked kifejezetten jól áll. Én, másként gondoltam, de rajtam kívül még sokan.

A suliban cikiztek miatta. Minden vágyam az volt, hogy egyszer az én copfomat is húzzák meg a fiúk, de soha nem került erre sor. Az általánosból is rövid hajjal ballagtam, de addig volt egy-két nehéz nap. Most látom, letört egy pici darab a marcipán virágból. Ó, de kár! Igaz, a torta szépségét nem rontja el, de én tökéleteset szerettem volna adni az én Pankámnak. Szép, ez a torta.

Mennyire örültem volna, ha hasonlót kaptam volna a szülinapomra. Soha nem kaptam tortát. Nem is nagyon szerettem az édességet, de – talán – azért, mert nem igazán kaptam ilyesmit. Szóval, tortám soha nem volt. Most, azon gondolkodtam, hogy van-e olyan ajándék, amire vissza tudok emlékezni, de nincs. Mindig hasznos dolgokat kaptam. Nadrágot, pulcsit, cipőt és soha nem tudtam, hogy a nadrágot születésnapomra kaptam, vagy az év egy napján, mikor szükség volt rá. Babáim se voltak. Valahogy kimaradt. A lányom babáit úgy csodáltam mindig és magamhoz öleltem, mintha gyerek lennék. Kár, hogy gyerekkoromban nem tudtam. Volt egy plüss valamim, amit évekig hurcoltam magammal, de, hogy mit akart ábrázolni, nem tudom. Volt két keze, két lába és kész. Semmire nem hasonlított.

Nem sok játékom volt és játszani is úgy kellett, hogy rend maradjon körülöttem. Anyám nagyon szerette a rendet. Mindennek elvágólag kellett állni. A parkettát hetente háromszor fényesítette. A lábára kötött valami rongyot és rohangált, hogy fényes legyen. Fénylett is az biztos.

Egyszer, egy ilyen fényesítés után, mikor este apám hazajött és belépett a szobába, akkorát esett és csúnya szó hagyta el ajkát. Anyám megsértődött, mert nem értékelte a munkáját és hosszú évek után sem szokta meg, hogy óvatosan és ne lendülettel közlekedjen.

Akkor, egyszer életemben, kinevettem apámat. Olyan, mókásnak tűnt az egész, de, miután rám nézett, tudtam nem lett volna szabad kinevetnem. Abban, a nézésben benne volt minden. Soha többet az életben nem nevettem ki senkit. Egy életre megtanultam a leckét. Amúgy, sem voltunk egy nevetgélős família. Soha nem láttam szüleimet úgy szívből nevetni. A mosoly, a nevetés, az valami nem illő dolog volt.

Mikor, olyan 10- 11 éves voltam, a korombeli lányok jókat beszélgettek és nevettek. Én, nem tartoztam közéjük. Anyám mindig arra tanított, hogy nem illő nevetgélni, az neveletlen viselkedés és a fiúk sem szeretik a vihogó lányokat. Mekkorát tévedett. Egyetlen férfi sem szereti a bús, mosoly nélküli nőket. Vidám, boldog nőt szeretne minden férfi, nem pedig egy búskomor, megkeseredett nőt.

Nincs mosolygós fényképem. Mikor, az osztályképet készítették és kérte a fotós, hogy mosolyogjon mindenki, hát rólam ömlött a víz. Nem tudtam, hogyan kell, de szerettem volna, ha én is mosollyal arcomon nézek arra, aki a képre tekint. Nem sikerült, elmondom. Ez, volt az én mosoly világom. Gyakran eszembe jut, hogy felnőttként sok férfitól hallottam, hogy olyan szép vagyok, ha mosolygok.  Komolyan olyan volt minden, mintha azért kergette volna a sors őket felém, hogy erősítsenek abban, hogy nekem mosolyogni kell. Kevés olyan férfival találkoztam, aki a mosoly témát ne említette volna.

Érdekes az élet. Soha nem felejtem el, már voltam vagy huszonöt éves és a lányom is meg volt. Utaztam a buszon és egy aranyos kis babára mosolyogtam, mikor egy idős úr megjegyezte:

- Tudja kedves, milyen szép, ha mosolyog?

A sírás közelebb volt hozzám, úgy is mondhatnám, barátok voltunk. Barátnőm, az nem volt. Ugyanis hozzám nem jöhettek osztálytársaim, és én sem mehettem sehova Anyám nem szerette. Mindig azt mondta, mindenki élje a saját életét. Nem kell a más konyhájában nézelődni. Így, magányos gyerek voltam. Egy igazi barátom volt: Fecó. Ő, a negyedik fiú volt a családjában és nem sok figyelmet kapott odahaza. Valahol sorstársak voltunk, és így találtunk egymásra. Úgy, éreztük mindketten, hogy testvérek vagyunk.

Nagyon szerette a vajas-mézes kenyeret. Mindig neki adtam. Ő, pedig a lekváros buktát adta mindig nekem. Sok buktát kaptam tőle, mert nyolc évig, reggeltől estig együtt voltunk, hisz napközibe jártunk mindketten, ami azt jelentette, hogy délelőtt napközi, délután iskola. Mindig lelkiismeret furdalásom volt, mikor nekem adta a sütit, mert tudtam, kevés ennivalójuk van odahaza és azokon a napokon ő nagyon éhes maradt. A húslevesbe is kenyeret csipkedett, mert így tartalmasabb volt.

Jól egymásra találtunk. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki hasonló helyzetben van, mint én. Ez, a tudat sokszor átsegített szomorú pillanatokon.

Szeretetre éhesek voltunk mindketten. Az iskolában úgy elvoltam. Nem igazán barátkoztak velem, az igaz, de tudomásul vettem. A tanulmányaimmal nem volt gond, jó fejem volt. Hamar megmaradt benne az anyag. Nem voltam kitűnő, de nagyon nem is küzdöttem érte.

Elvarázsolt a közösségi munka, amit akkoriban kisdobos és úttörő mozgalomban lehetett kibontakoztatni. Versenyek, rendezvények, szervezés az én világom. Jöttek sorban az ötletek, amikben maximálisan támogatott tanárom, aki egyben az úttörő mozgalmát fogta össze. Szép sikereket értem el, aminek egyenes következménye volt, hogy még jobban kerültek a többiek. Nem tetszett a lendületem. Nem sokat voltam odahaza. Egész héten suli, hétvégén pedig a nagymamámnál voltam. Apámmal így – szinte – nem is találkoztam Hétközben hat körül indult és este nyolc- kilenc előtt soha nem ért haza. Hétvégén pedig, ugye, én nem voltam. Nem tudom, miért kellett minden hétvégén a nagyival lenni, de biztos vagyok benne, hogy nem én akartam.

A nagyi nem sokat változott az évek során. Továbbra is sokat dolgozott, de a búgócsigát felváltotta a füzet és a ceruza. Ez, viszont már tetszett nekem. Nagyon szerettem rajzolni és óriásik sikerélményem volt, mert csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokat sikerült rajzolnom.

Egyszer apám megkérdezte, hogy mivel foglalatoskodok és mondtam, rajzolok.

- Haszontalan dolog. Tanulj! Meg ne lássam, hogy ezzel töltöd az időt!

Attól fogva titokban rajzoltam és minden rajzot jól elrejtettem, de egyszer apám megtalálta, mikor nem voltam odahaza és darabokra tépte, majd, mikor hazaértem, közölte, hogy vége. Többet nem akar rajzokat látni. Óriási törés volt bennem, mert sajnáltam a rajzokat, ami nagyon kedves volt nekem és nagyon fájt, hogy attól fosztottak meg, ami számomra a legfontosabb volt, és amitől jól éreztem magam. Nem tudtam többet rajzolni. Próbáltam, de nem ment.

Miután félig elkészültem, gyorsan széttéptem. Úgy, éreztem, tiltott dolgot csinálok és haszontalan, amihez még tehetségem sincs. A tehetséggel kapcsolatban nem voltak kétségeim, mert anyám is mindig megerősített abban, hogy nekem nem való a rajzolás. Ő tudta, hogy rajzolgatok és meg is nézte őket. Még, most is előttem van a kép, ahogyan a kezében tartja a papírt, forgatja és azt mondja:

- Hát, nem is tudom, itt, meg itt, nem igazán valósághű. Honnan másoltad?

Fel sem merült benne, hogy én rajzoltam. Fájtak, nagyon fájtak ezek a pillanatok, de hittem neki. Kinek hihettem volna, ha nem neki, akit nagyon szerettem? Nem rajzoltam többet és gondoltam, minden rendben van, de arra nem számítottam, ami következett.

Már azelőtt, mielőtt apám megtalálta a rajzot, egy kis művemet beküldtem egy országos pályázatra. Önálló lépésem volt, mert senkinek nem szóltam, hisz úgy indultam el, hogy úgysem érek el eredményt vele, akkor miért mondjam el? Féltem, hogy kinevetnek, ha megtudják, de másképp alakult. Megnyertem a pályázatot, amiről egy szerdai napon kaptam értesítést, és a vasárnapi országos napilap leközölte. Akkoriban, kevesebb újság volt és az emberek 90 százaléka ezt a lapot olvasta, így gyorsan kiderült. Én, próbáltam elrejteni az újságot, mert nem akartam, hogy a szüleim meglássák, de a hír gyorsan elért hozzájuk.

Szó nélkül hagyták. Semmilyen megjegyzést nem fűztek hozzá. Emlékszem, mikor a kezembe fogtam az újságot, büszke voltam magamra, de tehetségtelennek is éreztem magam.

Kavargott bennem minden. Nem volt felhőtlen a siker.

Érdekes, a belső hangom mindig azt mondta, rajzolj, rajzolj. Mikor egyszer elkeseredetten kérdeztem magamtól, mit kezdjek az életemmel, akkor is azt mondta a belső hang, rajzolj. De, nem tudtam. Elfojtottam magamban. Ma, már tudom, hallgatnom kellet volna a belső hangra, mert akkor boldog életem lett volna és azt csináltam volna, amit szeretek. Így, csak egész életemben kerestem az utam és mindig azt csináltam, amihez nem volt kedvem.

Tehetségtelen, mindenre alkalmatlannak éreztem magam, pedig nem kellet volna soha így éreznem. Voltak tanulmányi sikereim is, mert megyei matek versenyt is nyertem, de anyám csak csodálkozva nézett rám, hogy ez meg hogy történt?

Minden, iskolai szakkörre jelentkeztem, mert érdekelt minden és elterelte a gondolataimat. Jártam néptánc szakkörre és a tánc mindent feledtetett velem. Sikerem volt a nyelvtanulásban is. Orosz volt a kötelező nyelv. Az osztály 80 százaléka a könyvet sem szívesen nyitotta ki. Én, mint valami szorgos kis hangya tanultam, mert sikert akartam. Bizonyítani akartam, hogy van, amit tudok, de nem sikerült. Tanári dicséretet kaptam, de az nekem nem számított, mert én szülői dicséretre, szeretetre vágytam.

Nem kaptam meg.

Azt, viszont sokat hallottam, hogy nem vagyok jó gyerek. Nem tudom, apám mire alapozta ezt, mert soha, semmi rosszat nem csináltam, ha csak az nem minősül annak, hogy „Vörös Moszkva” parfümmel végig locsoltam az egész lakást, mert azt akartam, kellemes illat legyen. Tudom, nem kellett volna, de ez volt az egyetlen csínytevésem, de igazából ez sem volt az. „Javítóba fogsz kerülni”, mondta apám és láttam rajta, komolyan gondolja. Mások, sokkal nagyobb csínytevéseket csináltak és mégis boldogok voltak. A fene értette az egészet, de a félelem is belém költözött, mert minden tettem mögött az a gondolat volt, hogy nehogy rosszat tegyek, mert akkor javító lesz a vége.

Szeretet hiányos gyerek voltam.

A szeretetről jut eszembe, hogy nálunk nem voltak ünnepek, kivéve a húsvétot, mert az volt a szokás, hogy jöttek a fiúk locsolni és piros tojást illett adni. Ebből, nem maradhattunk ki, mert mit szólt volna a falu, de más ünnep nem volt.

Karácsonykor szép, plafonig érő fánk volt, tele dísszel, de ennyi. Nem volt ünnepi vacsora és az ajándékozás sem volt maradandó. Valamit mindig kaptam, ami ott volt a fa alatt. Én rajzoltam, vagy készítettem gyurma figurát, mást nem is tudtam volna, mert zsebpénzem az nem volt soha. Nem volt nálunk divat, mert megkaptam mindent, amire szükségem volt, így fölösleges lett volna még zsebpénz is. Míg rajzoltam, addig a rajzokat nézte még anyám, majd, miután már nem rajzoltam, a gyurma figurákat tekintette meg és azt mondta, köszönöm, majd egy-két nap múlva a szemétbe dobta.

Soha, nem őrzött meg semmit, amit én készítettem.

Ez, csak erősített abban, hogy hova valók a műveim. Feleslegesek az ünnepek, hallottam oly sokat. Mindig arról álmodoztam, hogy, ha majd felnövök, milyen szépek lesznek az ünnepek. Én, nem tudtam anyámmal semmit megbeszélni, mert, mikor valamit mondani szerettem volna neki, mindig valami elintézni valója akadt és „majd megbeszéljük” mondta.

Sokat voltam egyedül és mesevilágot szőttem magam köré és álmodoztam.

Így telt 14 évem.

Készültünk a ballagásra. Nagy izgalom volt mindenkiben, hisz egy ilyen eseményen ott volt a falu apraja-nagyja. A húsvéti szokásokhoz hasonlóan, az volt a divat, hogy az ünnepség után összejött a család. Ezt, a hagyományt nem törhettük meg mi sem, így ez volt gyerekkorom egyetlen olyan eseménye, ahol összejött a család. Szép volt a ballagás és utolsó sikerem abban a közösségben az volt, hogy én búcsúzhattam az osztály nevében az igazgatótól. Azért volt ez siker, mert mindenki erre pályázott nyolc éven át. Boldog voltam, hogy nekem jutott ez a feladat, de ez is addig tartott, míg anyám meg nem jegyezte, hogy szebben is elmondhattam volna.

Apám, nem volt ott az ünnepségen, mert dolgoznia kellett, csak a családi ebédre ért haza. Nem tartott sokáig az ebéd, mert gyorsan távozott mindenki. Olyan érzésem volt, hogy tiszteletköröket futott mindenki.

A szüleim megtették, ami illik.

Meghívták a családot, ők pedig úgy voltak vele, hogy eljöttek, mert illik, de menjünk is, mert mindenhol jó, de legjobb otthon.

Így, maradt meg bennem az a nap. Minden osztálytársam kapott ajándékot. A lányok többsége arany nyakláncot kapott. Én is úgy vártam, hogy majd kapok. Biztos voltam benne, hogy én is azt fogok kapni, de nem. Semmit nem kaptam. Csalódott voltam. Még ma is azt várom, hogy egy ünnepi napon valakitől megkapom azt a láncot és megnyugszik a lelkem. Igaz, soha, senkinek nem meséltem még el, hogy lelkem mire vágyik, így talán úgy élem le az életemet, hogy soha nem kapom meg.

A ballagás után jött a nyári szünet. Én, meg elmehettem táborozni, de nem akartam ott maradni. Három nap után anyámnak értem kellett jönni, mert nem tudtam ott maradni. Hatalmába kerített az az érzés, hogy odahaza akarok lenni anyám közelében.

A továbbtanulásom egyértelmű volt, hogy a közeli város gimnáziumában folytatom. Tudtam, véget ért a gyerekkorom egy szakasza, de ami következett, arra nem voltam felkészülve

Augusztus utolsó napjainak egyikén arra ébredtem, hogy anyám serényen pakol.

- Mi történt? - Kérdeztem.

- Elég nagylány vagy már, hogy megértsd, elválunk!

Ezen, annyira nem lepődtem meg, hogy miért, nem tudom, de a következő mondaton igen.

- Nemsokára jön a kocsi, ami elviszi azt, ami az enyém és én messze költözök, ne is lássam ezt a környéket! Te, napokon belül elkezded a gimnáziumot és a kollégium is el van intézve, addig pedig a nagyinál leszel!

- Nem mehetek veled?

- Nem tudlak magammal vinni, mert új életet kell kezdenem, neked pedig tanulnod kell! Jó helyen leszel.

Nem akartam kollégiumba menni, anyámmal akartam menni, vagy apámmal maradni, de anyám összepakolt és elindult messze. Én, még próbáltam apámmal beszélni arról, hogy vele maradjak, de rövidre zárta a dolgot.

- Te tehetsz arról, hogy anyád elment és kötelességed lett volna szólni, hogy mire készül. Megkapod, amire szükséged lesz a tanuláshoz és a kollégiumi élethez, de nekem nincs időm arra figyelni, hogy tanulsz, mert leköt a munkám és egész nap távol is vagyok, így egyedül lennél. Különben is, egy lánynak az anyjánál van a helye.

Felnőttem egy perc alatt.

Rá kellett döbbennem, hogy sorsom a kezemben van, és nagyon erősnek kell lennem, hogy túléljem. Tudtam, nem lesz egyszerű. Elindultam a kollégium felé és mindennél jobban szerettem volna egy olyan búgócsigát, ami gyerekkoromban volt. Szerettem volna megpörgetni, hogy lássam a gyorsan pergő színes csíkokat, ami azt sugározza felém, hogy minden rossz elmúlik, és szép színes élet vár rám, majd, miután csillapodik a pörgés, apró darabokra törhetném, hogy megnyugodjak, de nem volt búgócsiga, így csendesen bezártam addigi életem kapuját, és félelemmel tele, de már felnőttként, gyerek lélekkel, megnyitottam életem új szakaszát.