Ma házad elé vitt a lábam.

Ablakod előtt álltam.

Csendes volt minden.

Mozdulatlanul nézett a sárga virág

a függönyről az utcára.

Kicsit megkopott a színe,

mert tovatűnt aranyban csillogó fénye.

Fájdalmasan nagy volt a csend,

csak lelkem zokogott,

mert feltörtek a régi szép emlékek.

Vártam, hogy kinyíljon az ablak és azt mondd,

de jó, hogy itt vagy,

majd kedvesen szerető karoddal ölelj át.

Látni és hallani akartalak.

Magamtól csak azt kérdeztem:

Hol van, mikor jön már?

De nem mozdult semmi,

és lábam sem akart menni.

Vártam, vártam a csodára,

hogy megszólalsz és behívsz egy kávéra.

Csodára, csodára vártam, mert amit kértem,

tudtam már nem kaphatom meg soha.

Az odavezető út porát arcomról

a könnyek már rég lemosták.

Lábam remegett, lelkem zokogott.

Hozzád, hozzád akartam menni.

Ez volt az egyetlen, amit akartam,

és nem érdekelt más semmi.

Az utcát sárga falevelek borították,

melyek számomra csak

az elmúlásról meséltek.

Nem láttam pompázó színüket,

mert a bennem lévő fájdalom

szürkére festett minden falevelet.

Hirtelen zajra kaptam fel fejem.

Nyílt az ablak.

Még mindig úgy nyikorog, mint rég

Lelkem kezdett mosolyogni,

de letörölte apró kis örömömet,

egy éles női hang

- Maga miért áll itt? Talán keres Valakit?

Mit válaszolhattam volna,

hisz hangjától csak fájdalmam nőtt.

- Mondjon már valamit vagy menjen! - szólt rám élesen.

Nem tudtam megszólalni,

mert megfagyott bennem a szó,

 és dühös voltam rá,

 mert úgy éreztem nincs joga ott lenni.

Az a Te otthonod és senki másé.

Ó, kegyetlen az élet, mert bántom Őt,

pedig semmi rosszat nem tett.

Kérdésére mivel nem kapott választ,

gyorsan bezárta az ablakot,

és elfordította a zárat.

Még mindig úgy nyikorog, mint rég.

Összerezzent testtel, felemeltem fejem,

és láttam a sárga virág elköszön könnyesen.

Ez már nem a Te otthonod,

de elfogadni nem akarom.

Nincs már ott mit keresnem.

Most már magányos az utam.

Mázsás terhet cipelve, elindultam lassan.

Fel akartam nézni oda,

hol új otthonod van már egy idő óta,

de tudtam nem lehet, mert szomorú lennél,

ha sírni látnál, hisz mindig

azt szeretted, mikor nevettem.

Imát mondtam az úton hazafelé,

arra kérve az angyalokat,

hogy úgy vigyázzanak Rád

ahogyan én tenném.

Most meleg takaróba burkoltam testem,

mely őrzi még illatod,

és arcomon folynak könnyeim,

mert nélküled, boldogtalan vagyok.

Holnap este majd felnézek az égre,

és megkeresem a legfényesebb csillagot,

és Rád mosolygok, hogy lásd, erős vagyok.

Szeretlek, míg élek, suttogom majd halkan,

miközben a fájdalomba belehal lelkem,

mert nélküled szomorú az életem.