Földre esik a levél, csak nézem, hogyan fogok lehajolni érte. Közben csapódik a láda fém teteje és a kulcscsomó is a levél után rohan, takarva azt, amit nem is szeretnék látni. Sáros lett a boríték széle, de már nem is lényeges, mert akinek írtam, úgy sem olvassa már sohasem. Ó, csak egy kicsit engedne még a testem, csak fél centi kéne és elérném a levelet, de megmakacsolja testem magát és nem mozdul, de felállni sem enged. Erőt kell vennem. Nehezen érem el a kulcskarikát és a levél is a kezemben van és, ha lassan is, de engedi testem, hogy kiegyenesedjek végre, ami 86 évesen már nem egyszerű feladat. Fehér borítékon sárfolt és az, amitől féltem, hogy nem kapja meg az, akinek küldtem, beigazolódott. A borítékra óriási betűkkel van írva:

„CÍMZETT ISMERETLEN”

Jaj, mennyire féltem ettől, hogy nem tudom elmondani azt, amit szerettem volna. Egész életem tetteiért ez a büntetésem? Csoszogok vissza a kerti járdán a házba és közben nézem a gondozatlan kertet, mert nincs, ki lenyírja már a füvet, vagy ültesse a palántákat. Micsodapusztulás ez és kihasználatlan a föld, amiben oly sok élelem teremhetne. Ó, lányom, nincs már értelme semminek. Gondoltam, írok Neked, de már az első betűknél éreztem, felesleges. Hol van már a harminc évvel ezelőtti címed és biztos nem vagy már lány, mert van férjed és asszonyneved. Milyen lehet az életed? Töprengek oly sokat és csak bízni tudok abban, hogy szerencse kíséri minden napodat. Unokám van, vagy nincs? Kitől kérdezhetném? Mert Te adhatnál erre csak választ, de ki tudja, hol vagy? Egyedül vagyok gyermekem és nem nyit már rám senki. Itt fogok meghalni e kis házban és, hogy egyszerű lesz, vagy nehéz, nem tudom, de gyanítom, mire rám találnak, én már bomlásnak indulok. Nem tehet erről senki más, csak én, tudom, de hozunk az életben rossz döntéseket. Olyanokat, amiket megbánunk, de már késő, mert javítani nem lehet. Én is döntöttem és az édes lányom helyett idegent választottam. Nincs erre feloldozás és pokolra fogok jutni, mert egy szülő nem tehet ilyet. Úgy beszélek, mintha hallanád, de – talán – hallod is, de, ha mégsem, akkor legalább magammal beszéljem meg

Harminc éves voltam, mikor anyukádat megismertem. Ó, vajon hogyan meséltek Neked a kapcsolatunkról? Gyönyörű nő volt és magányos. Valahogy nem igazán talált társat magának. Ő, azt mondta, nincs szerencséje. Nem jártunk mi sem sokáig, úgy röpke két hónapig. Úgy éreztem, elég volt belőle. Teljesen átvette az irányítást az életem felett és ez engem mérhetetlenül zavart. Mindennek és mindenkor úgy kellett lennie, ahogyan Ő akarta. Akkor sétáltunk, akkor találkoztunk, mikor Ő jónak látta, még szeretkezni is akkor szeretkeztünk, mikor Ő akarta és úgy, ahogyan Ő akarta. Ó, még ma is magam előtt látom azokat a képeket, mikor megöleltem, vagy meg akartam puszilni és eltolt magától, „most nincs itt az ideje”, mondta. A papucsnál is papucsabbat akart csinálni belőlem. Kezdtem úgy érezni, hogy már önálló gondolatom, döntésem sincs. Bocsássa meg nekem az ég, de én már ezzel a nővel nem tudtam tovább együtt lenni. Egy napon meg is mondtam neki. Ő dühös, nagyon dühös lett, majdnem felpofozott, úgy mondta:

- Megbánod még, Pista! Nem hagyom én ezt annyiban! Mit gondolsz Te? Engem csak úgy el lehet dobni? Hát nem!

Szabályosan vérben úszott a szeme a dühtől, de nem érdekelt, már csak azt akartam, hagyjon engem békén. Felszabadultam, nem tagadom. Boldog voltam, de ez a boldogság csak bő egy hónapig tartott, mert egy napon levelet hozott a posta. Az óta nem bírom látni a leveleket, mert vagy számlákat tartalmaznak, vagy rossz hírt. Legalább is én még soha nem kaptam olyan levelet, amitől mosolyra húzódott volna a szám.

Már a borítékra ránézve éreztem, hogy nem fogok nevetni. Így is lett, mert a levélben az volt:

- Terhes vagyok, Pista! Így, vagy úgy, fizetni fogsz! Jobban teszed, ha önszántadból megkeresel és kezded fizetni a gyerektartást, mert, ha nem, akkor hivatalosan fogom kérni!

Kezembe vettem a levelet és forgattam, mint egy dobókockát, várva, majd csak kiadja a nyerő hatost, de itt már nem volt nyerő oldal. Nem akartam többet találkozni ezzel a nővel és annak ellenére, hogy szeretem a gyerekeket, Téged sem akartalak. Nem, nem és nem! Dübörgött bennem. Néhány hónap múlva ügyvédtől hozta a postás a levelet. Kettőt csengetett és mikor kinyitottam az ajtót, azt mondta:

- Alá kéne írni.

Akkor tudtam, éreztem, a nevem aláírásával nem csak a küldemény átvételét ismerem el, hanem további életemre is ráteszem a pontot. Az ügyvéd értesített, hogy lányom született és a gyerektartás fizetésére megtette a szükséges lépéseket.

Próbáltam kicsit utána érdeklődni, hogy még is, milyen körülmények között éltek és hol, de semmit nem sikerült kiderítenem. Először még kíváncsi voltam arra, hogyan nézel ki, hisz csak a gyerekem vagy, de később már csak fizettem és be kell valljam, nem is érdekelt, hogy mire fizetek. Mikor véget ért a fizetési kötelezettségem, mert nagykorú lettél, nagyot sóhajtottam és azt mondtam: „hála az égnek, vége”.

Soha nem tudtam Rólad semmit. Egyedül azt a levelet kaptam Tőled, harminc éve, amiben egy gyásztávirat volt és az állt rajta, Rozál itt hagyta azokat, akiket szeretett. A temetés helye és ideje át volt húzva fekete filccel, hogy arról ne is szerezzek tudomást.

Mitől féltél, gyermekem? Talán attól, hogy elmegyek a temetésre?

Nem mentem volna el, két ok miatt sem. Egy, mert egyáltalán nem lett volna kedvem hozzá. Kettő, a távolság miatt sem lehettem volna ott, ugyanis a levél Ausztráliából jött. Hogyan kerültetek Ti oda? Tudsz, Te egyáltalán magyarul? Lehet, hogy nem is tudtad volna elolvasni soraimat, ha megkapod? Mi vitt arra, hogy írjak neked, kérdezhetnéd. A magány. Ez, az igazság. A magányos embernek sok szabad perce van, és akkor csak gondolkodik. Így, tettem én is. Most már kíváncsi lennék rá, mi van veled, de tudom és érzem, késő már.

Felneveltem más gyerekét, akit szerettem, de soha nem éreztem sajátomnak. A Marikát, mikor elvettem, a fia két éves volt. Soha nem szólítottam fiamnak és ő sem szólított apának. Neveltem és ő nőtt. Megadtam mindent neki, amit tudtam és ennyi. Mindig úgy éreztem, a feleségemhez tartozik és kötelességem van.

Nem éltünk szerelemben Marikával. Inkább, azt mondanám, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés tartott minket össze. Ő, hálás volt, hogy neveltem a fiát, én pedig csak köszönni tudtam azt, amit kaptam tőle, mert gondoskodott rólam. Nem is kellett nekem más. Nyolc éve halt meg Marikám. Nem volt beteg. Nem azért ment el, még maradhatott volna, de ő egy őszi reggelen a vonat alá ugrott. Hagyott egy búcsúlevelet, amiben azt írta, beleszeretett egy férfiba, de az nem akarja őt, és így nem akar tovább élni. A levél utolsó mondata az volt: „Pista, szar életem volt, nem akarok tovább élni”. Mit mondjak, az enyém is az volt.

 A temetés után a nevelt fiam azt mondta, na, Pista, mától nem ismerjük egymást, mert, ha Te szeretted volna anyámat, akkor ez nem történik meg.

Nem szóltam semmit, mert mit mondhattam volna. Tény, hogy nem voltam szerelmes belé soha, de mégis csak engem csaltak meg. Nincs értelme szaporítani a szót, véltem, így a magány a társam az óta.

Szerettem volna elmondani Neked, hogy apádnak milyen élete volt. Legalább ennyit tudjál rólam. Bocsánatot kéne kérnem tőled, mert nem kerestelek, de erre nincs bocsánat. Olyan ez az egész, mint hogyha a délutáni széllel küldeném szavaimat hozzád, reménykedve abban, hogy feléd tart a szél. Búcsúzom tőled, mert lassan én is befejezem földi napjaimat. Tudod, érzi azt az ember, ha lassan készülődnie kell. Nem adtam neked szeretetet, amit nagyon sajnálok, hisz Te semmiről nem tehetsz. Talán kegyes volt a sors hozzád és megadta neked azt, amit én nem. Szívemből kívánom, hogy így legyen! Nem mondom azt, hogy apaként köszönök el tőled, mert csak biológiailag voltam az, és ez kevés. Belül kell apának lenni, de nekem ez nem sikerült. Boldogság ragyogja be életedet!

Vidd szél, e mondatokat felé, kérlek, és mondd még el neki, hogy a Pista azt szeretné, ha boldog lenne!