Papírlapon gyönyörű női arc. Ceruzát mozgatott a kéz, mely feketén rajzolt a fehér papírra, de aki ránéz, színesnek látja a képet, mert mesél minden vonala és a képet színezi a szem tekintete. Nem csak egy egyszerű arckép ez, mert tele van érzelemmel. A lélek vezette a kezet, melyek megmutatták annak a nőnek a lelkét, kit a kép ábrázolt.

Dávid nem volt festő, sőt, életében nem tudott még egy fát sem lerajzolni. Sokszor eszébe jutottak az iskolás évek, mikor rajzórákon csak a homlokát törölte. Mindig nagy kihívás volt számára lerajzolni azt, amit kért a csinos tanárnő. Nem is járt sikerrel soha, pedig oly sokszor felsóhajtott, hogy ezt a kecses női testet örömmel lefestené, de gondolatán csak mosolygott, mert tudta, ez az, ami nem fog megtörténni soha. Sokfelé vitte az élet és, ha kezébe került egy papírdarab, kockát próbált rajzolni, ami 28 év alatt sem sikerült.

Szabadidejét az irodalomnak szentelte. Elvarázsolta a könyvek világa és az irodalom szépsége, míg egy napon azon kapta magát, hogy verseket vet papírra. Szép, érzelmekkel tele verseket. Szóltak a sorsok a város szeretetéről, a családról, a barátokról. Egyre több vers született lelkében, míg elérkezett az a nap, mikor már csak verseinek élt és ez töltötte ki életét. Verseskötete jelent meg sorra és sok nő küzdött közelségéért, barátságáért. Szebbnél szebb, csodálatosnál csodálatosabb nők körében töltötte estéit, de szerelem nem lobbant szívében. Teste boldog volt minden este, de nem jött még el az a reggel, mikor úgy érezte volna, hogy a mellette fekvő nő nélkül nem tudna élni és minden reggel vele szeretne ébredni. Verseket írt a vágyról, arról az érzésről, amit szeretne már végre megérezni.

Hideg téli nap volt két évvel ezelőtt, mikor Fények című verseskötetének volt a bemutatója. Nagyon várta azt a napot, de nem számított ilyen hóviharokra és ebből következőleg tudta, nem sokan fognak eljönni. Nagy meglepetés érte, mert a terem zsúfolásig megtelt. Verseit olvasták fel. Vidám és szomorú pillanatait felidéző, érzéseit tükröző szavak voltak ezek. Az első sorban ült egy gyönyörű nő, aki a költőnek hamar feltűnt. Csodálatosan szép arca volt, de ami legjobban megfogta, az- az volt, ahogyan hallgatta a verseket. Kizárta a külvilágot és valami egyedi világban utazott. Nem is igen érzékelt semmit a körülötte történő eseményekből, csupán a versmondó hangja lépte át kis világát. Szemét becsukva, utazott. A költőnek az motoszkált a fejében, hogy vajon milyen színű lehet a szeme. Kék, vagy zöld? Talán barna? Jó lenne látni, játszott el a gondolattal.

A felolvasás zárásaként a költő mondta el egyik szívének legkedvesebb versét. Közben nem tudta levenni a szemét a nőről, varázsa alá került.

Megsimogatnám arcodat

Minden alkonyon

Közben füledbe suttognám,

Te vagy a mindenem.

Szeretlek, nagyon.

Mondta úgy, hogy lelkében érezte az érzést, kezében a szeretett nő bársonyos bőrét és parfümjének illatát. Miközben odahajol hozzá, hogy vallomását fülébe súgja a vágyaiban megalkotott gyönyörűségnek, kinek létét a valóságban szerette volna tudni. A mondat végén vette észre, hogy a gyönyörű nőnek arcán halad le sok-sok apró kis könnycsepp, amit nem állít meg senki, mert nincs kéz, mi letörli.

A költő lelke remegni kezdett, ahogy nézte a könnycseppeket, majd kis szünetet tartva folytatta.

Add nekem a könnyeidet,

Ne cipeld tovább,

Mert arcodon látni fájdalom.

Hirtelen felpillantott a nő és szép barna szeme kereste a költő tekintetét. Egy pillanat alatt találkozott a két tekintet, ami akkor és ott, valami csodálatos dolog kezdetét jelezte.

Nagy szerelem szövődött és sok boldog napot éltek meg együtt. Egészen pontosan 381-et, mert a költő számolta a napokat. Úgy érezte, ajándék minden nap és számolni akarta. Helga volt a gyönyörű nő, kitől a költőnek remegett teste, lelke. Múzsa volt számára. Minden nap, ha az idő engedte, nagyokat sétáltak, majd letelepedtek a közeli parkban, egy árnyékot adó fa alá.

A költő ilyenkor mindig mélyen a múzsája szemébe nézett és érzéseit papírra vetette. Mindketten megtalálták azt, amit kerestek.

-Olyan szép vagy! Szeretném, ha egy festményen is láthatnám arcod, mert ilyen mesélő szemeket, ily arc által átadott szívhangokat soha életemben nem láttam még. Talán találok egy festőt, aki elkészíti nekem, bár nem lesz egyszerű dolga, mert Téged csak szívvel lehet lefesteni. Igazából nekem kéne elkészíteni, de én sajnos még rajzolni sem tudok, nemhogy festeni. – Mondta el minden nap ezen gondolatait kedvesének. Majd megsimogatta arcát az imádott nőnek és hosszú, édes csókot váltottak.

Ragyogott számukra minden nap és ragyogtak Ők is. Egyik nap, mikor leültek a padra a parkban séta közben, Helga megfogta kedvese kezét, majd csillogó szemekkel mondta:

-Szeretnék valamit mondani Neked.

-Gyerekünk lesz? Nem hiszem el!

Gyorsan felkapta a számára legszebb női testet és örömében pörgött vele körbe-körbe. Óriási mosolyukkal, egymást átölelve – Soha ne árnyékolja be boldogságunkat semmi, csak ezt kérem én! – mondta a költő nap, mint nap, de egyszer csak felhők gyülekeztek és a boldogságot tovasöpörték.

Visszagondolni arra a napra, mikor boldogsága darabokra tört, oly fájdalmas volt a költőnek. Helga vásárolni indult azon a délelőttön. A költő nem kísérte el, mert következő kötetét vitte a kiadóba.

-Délután találkozunk édes! – mondta és lágyan megcsókolta. Nehezen telt a délelőtt egymás nélkül, mert szinte mindenhova együtt mentek mindig, kéz a kézben. A költő korábban végzett és a parkban várta kedvesét, miközben a forgalmat nézte, mi a nagy parkot körbeölelte. Lassan telt minden perc, mert úgy szerette volna ölelni már kedvesét, ki méhében hordozza boldogságuk gyümölcsét. Elképzelte, ahogyan hárman sétálnak majd, és ők megpihenve nézik, hogy szemük fénye előttük fut, rohan.

Egyszer csak észrevette, hogy közeledik Helga. Örült, hogy nem kell tovább várnia. Intett felé és Helga visszaintett, kicsiny bébi cipőt kezében tartva. Annyira megtetszett neki ezen apró kis tipegő, hogy szorosan markolta, mert kedvesének egyből mutatni akarta. Nagyon várta, hogy váltson a lámpa végre zöldre, de oly hosszan volt piros, hogy csak ugrált, mint egy kisgyerek, izgalommal tele. Majd csendesült a forgalom, de a lámpa még piros volt, mikor lelépett az úttestre, mert úgy sem jön semmi, gondolta, de óriási busz kanyarodott, ami elől futni nem tudott.

Megrémült és egy nagyot sikított, mire a költő futni kezdett, de nem tudta megmenteni, mert későn ért oda. Akkor, mikor a busz testén áthaladt. Nem tudott fékezni, nem tudott megállni, mert a nőt a vezető nem vehette észre. A semmiből bukkant elő.

Mosollyal és fájdalommal arcán búcsúzott Helga, magára hagyva szerelmét, a költőt. Rémálmok sora és az önmarcangolás, ez lett a költő élete napokon, hónapokon át. Miért intettem neki? Miért nem vártam türelmesen? Akkor még ma is itt lenne, vádolta magát szüntelen. Soha nem gyógyul be a fájdalom, mert soha, senkit nem fogok úgy szeretni, mint Őt, mert így szeretni az életben csak egyszer lehet. Mindig e gondolatok jártak a költő fejében, miközben kezében forgatta a grafitceruzát, hogy ezzel vezesse le azt a feszültséget és fájdalmat, ami belül maradt. Egyszer csak papírt ért a ceruza és becsukott szemmel hagyta, hogy kezét a grafit vezesse. Ő úgysem látott mást, csak Helga arcát.

Hosszú vonások után megállt a ceruza és kezét elengedve megpihent a fehér papír szélén csendben. A költő lassan kinyitotta szemét, amit nem sietett el, mert oly gyönyörűen mosolygott kedvese, hogy fogva tartotta, így csak lassan engedte, hogy szeme a valóságot észlelje. Óvatosan lenézett a papírra és a döbbenettől elállt a lélegzete. Ott volt a papíron az az arc, amit gondolataiban az előbb simogatott meg.

Sokáig nézte a képet, mi fekete rajz volt, de színesen mesélt. Majd szignóként a könnyeit tette a papírra, míg remegő kézzel a képet tartotta.