- Szerinted a mogyorósat, vagy a diósat vegyem?

- Nem tudom. Biztosan finom mind a kettő.

- Veszek mogyorósat, olyan még úgy sem volt a fán. Te megvetted már a szaloncukrot?  Én vettem már zseléset és epreset is. Nagy fánk lesz az idén is. Kell rá a cukor, bár szerintem ezzel a mogyoróssal együtt már elég lesz. Na, nem gondoltad meg? Nem veszel?

- Nem.

- Mi a baj, Lina? Olyan furcsa vagy mostanában. Hova tűnt az az örök mosoly, mondd? Mi történt?

- Mosoly? Már nem nagyon tudok mosolyogni. Egy éve, meg főleg nem.

- Miért?

- Mert nincs min. Tudod, mióta a Laci munkanélküli, most már több mint egy éve, csak a gondok vannak. Egy fizetés, két gyerek, számlák és számlák. Tartozások és kilátástalan utak. Karácsony! Tudod, nagyon vegyes érzések vannak bennem.

- Szép az ünnep, varázslatos. A szeretet, a béke, a megnyugvás, a megpihenés. A rohanó világban lesz időnk egy kicsit a másikra. Beszélgetésekre, egy simogatásra, egy csókra.

- Na, látod? Ezért vannak bennem vegyes érzések. Közel húsz éve vagyunk házasok. Végig küzdöttük az éveket. A gyerekek lassan nőttek.  Évike nyolcadikos, Tibi most kezdte a gimnáziumot. Tudod, miről szólt az elmúlt húsz év? Arról, hogy lakásunk legyen és tisztességesen felneveljük a gyerekeket. Ünnepek? Karácsony? Beleestünk abba, amibe sokan mások. Nagy fenyőfa, plafonig érő. Mindenféle szines díszek, aminek mennyisége évről évre csak nőtt. Ajándékok? Természetesen a legdrágább, a legszebb. Ennivaló, legalább egy hétre való. Süteményből legalább nyolc féle, hogy mindenki kedvére válogathasson. Egész decemberem az ünnepről szólt, de nem a lélek ráhangolódásáról, hanem a rohanásról, a stresszről. A szentestei vacsoráról, mert szinte minden évben szüleink is velünk vacsoráztak. Nem emlékszem olyan karácsonyra, mikor nem fáradtan, veszekedésmentesen ültünk volna le az ünnepi asztalhoz. Takarítás, sütés, főzés, faállítás. Minden évben Laci morogva faragta a talpba a törzset és segített feldíszíteni a fát. Az üveggömbök törtek sorban és egymást hibáztattuk. Te nem raktad jól fel, Te nem kötötted meg rendesen és hasonló mondatok oda-vissza. Mire megjöttek a szülők, már elegem lett az egész ünnepből. Egyet szerettem volna mindig, azt, hogy minél előbb vége legyen. Szívünkben nehezteléssel álltunk a fa előtt mindig, mert a napközbeni sebek estére nem gyógyultak be. A vacsoránál csak fokozódott a fájdalom, mert anyósomnak vagy sós, vagy sótlan volt minden.  A pulykát tovább kellett volna sütni, a saláta nem elég ecetes. Simogató szavak. Apámnak a borral volt gondja, ha szárazat vettünk, akkor ő inkább édeset ivott volna. Szóval, nyugodt, békés karácsony. Minden évben a január másodikát vártam, hogy végre dolgozhassak. Az utóbbi egy évben meg szinte minden nap ilyen a hangulat. Tudod, egy fizetésből nehezen jövünk ki és a gyerekek sem akarják elfogadni, hogy nem tudunk mindent megvenni nekik, amit szeretnének, és a tökfőzelék sem igazán ízlik. Este már nem beszélgetünk, és miután becsukjuk magunk mögött a hálószobaajtót, a párom a blonder keretes velencei csendéletet nézi, én meg az öreg falióra mutatóját bámulom a másik falon. Nincsenek szavak, simogatások és még kezünk sem ér össze, nemhogy a testünk. Ez az idei karácsony és a december egészen más. Most nem kell görcsölnöm és nem jönnek a szülők sem, mert kétszáz kilométerre laknak és nem hogy benzinre nem telik, de azt sem tudom, mi lesz az ünnepi vacsora. A fa díszítésén sem fogunk összeveszni, mert nem tudunk venni. Ez, az ünnep vagy valóban arról fog szólni, amiről mindig is szólnia kellett volna, a szeretetről, vagy megerősödünk, vagy örökre véget ér kapcsolatunk. Most, minden kiderül. Tudod, a lelkem mélyén örülök, hogy így alakult, még akkor is, ha nagyon fáj, hogy közel sem kerül annyi minden az asztalra, mint rég. Most fény derül arra, hogy van-e még bennünk igazi szeretet. Időnk az most bőven lesz, így minden adott, hogy ápoljuk egymás lelkét. Talán sikerül. Mindig, minden évben azt hallottam, hogy a legfontosabb a szeretet, csak ez számít és semmi más. Számunkra és egymás számára ezen kívül, még ha akarnánk, sem tudnánk adni mást. Szeretném, tudod, ha összeérne testünk és nem csak a kezünk. Szeretném, ha lelkünk szeretet mámorban élne.  Talán, akkor sikerülne túlélni a nehéz napokat. Meglátjuk.

- Segíthetek valamiben?

- Kedves Tőled! Ezt, az ünnepet nekünk így kell végigélni. Tudod, nincsenek, véletlenek azt mondom, próbatétel elé állított az élet és meg kell mutatnunk, hogy győzünk, vagy elbukunk. Elárulom neked, még egy évben sem izgultam úgy, mint most.

- Én kívánom, hogy békésen szép ünneped legyen, és sok szeretetet kapj és tudj adni. Vágyad váljon valósággá!

- Köszönöm! És legyen áldott szép ünneped! Nem vettél cukrot?

- Nem. Felesleges szerintem. Nem az a fontos, hogy cukortól és dísztől roskadozzon a fa.