Volt egyszer egy fiatalember, úgy hívták, hogy Jancsi. Ne csóváld a fejed, mert ez nem az a mese, amire Te gondolsz. Ez nem Jancsi és Juliska. Az, hogy Jancsi neve annak, akiről mesélek Neked, az csak puszta véletlen és ebben a történetben nincs Juliska, mert Jancsi párját Annának hívták, édes Annának.

A történet valahol a húszas, harmincas, negyvenes években kezdődött. A dátumra már nem emlékszem, mert már kicsit én is megöregedtem, de nem is ez a fontos, hanem a történet, amit elmesélek. Derék kiállású legény volt a Jancsi, mondták faluhelyen. Sok női szív dobogott érte.

Történet egy napon, hogy meglátott egy lányt és szerelem volt első látásra. Úgy egymásba szerettek, hogy hamarosan egybe is keltek. Nagyon értett a földhöz, a növényekhez Jancsi, mert kertész vér csörgedezett ereiben. Minden olyan szép óriásira nőtt a keze alatt, hogy csodálva nézte mindenki és el nem tudták képzelni, mitől ilyen pompásak. A szeretettől voltak olyan szépek, mert Jancsi beszélgetett velük nap, mint nap.

Mikor a búzaföldre lépett, megsimogatta tekintetével a vetést és azt mondta: "köszönöm, hogy vagytok nekem és nőjetek nagyra".  Hálaként oly sok termést adtak, hogy mindig került kenyér az asztalra. Egy napon nagy fenyőerdő felé vitte Jancsinkat az útja. Ámultan nézte a zöld fenyőket. Elképzelte udvarán a kis kerti pad mögött, hogy gyönyörű fenyő köszönti nap, mint nap. Átültetett fa nem nő nagyra, vallotta, így fenyőmagot rakott a zsebébe és boldogan hazasietett vele. Piciny kis edénybe ültette és várta, hogy életre kel.

Én voltam az a mag és nem sokat vártam, mert hamarosan zöldellni kezdtem és Jancsi arcára akkora mosolyt varázsoltam, amit látva még gyorsabban nőni akartam. Hamarosan a kis pad mögé kerültem, a legszebb helyre az udvarban. Egy nap Anna könnyes szemmel nézett Jancsira és kezét szorítva mondta: "Jancsikám, oly szép ez a kis növény", na, ki is húztam magam rendesen. "Köszönöm Neked! Ez örökké zölden fog pompázni. Olyan ez, mint a mi szerelmünk, örök és én pompáztam, mert oly szép életem volt. Kaptam simogatást és szeretetet. Cserébe oly szép zöld voltam, hogy a környékbeliek nem láttak még olyat. Nem volt okom panaszra. Minden napom szép volt, de a legszebbek a karácsonyok voltak. A házban soha nem volt fa, mindig engem álltak körbe szenteste. Soha nem lett volna szívük kivágni egy fát azért, hogy néhány napig a meleg szobában pompázzon. oly sok karácsonyt megértem és oly sok szeretetet láttam, amit emberi szem ritkán lát.

Az első évben olyan picinyke voltam és csak Jancsi és Anna állt meg előtettem szenteste. Halkan a mennyből az angyalt énekelték, majd imával köszönték meg az Úrnak mindazt a szépet és jót, amit kaptak. Ez minden évben így történt. Változás csak az volt, hogy egyre többen álltak körbe. A pici Pista, a szerelemgyerek volt az, aki először rácsodálkozott a szépségemre. Aztán sok-sok év után már a felesége és az unokák is mind ott voltak. Aztán a kis családból nagycsalád lett.

Anna, minden évben szorgoskodott valamit karácsony előtt. Hol piros almát, hol diót, vagy őszi levelekből hajtogatott díszeket rakott rám. Egyik évben Luca, a kis unoka papírfüzért készített és ágaimra akasztotta és azt mondta, vigyázz rá, nagyon. Én vigyáztam is rá. Olyan hálásvoltam a szeretetért, hogy minden évben, mikor elmondták az imát és a vacsora asztalhoz indultak, letörtem egyik ágamat és az Anna lába elé raktam. Ő mindig felvette és a rajta lévő hópelyhekkel arcát végigtörölte és magával vitte a meleg szobába. Az ünnepi asztal közepére tette az ágat és csillogó szemmel nézte. Jó pár év után egyik este öregedő kezével Jancsija kezét simítva mondta, Jancsikám, olyan érdekes ez a fenyő. Egész évben egyetlen ág sem törik le róla, de így, karácsonykor mindig ad nekem pompázó szépségéből. Megérdemled, Anna, mert ő is szeret Téged úgy, ahogyan én, szeretlek. Szép, boldog évek voltak, miket töltöttünk így, együtt.

Egyik évben városi rokonok vendégeskedtek nálunk.  Tamás rácsodálkozott szépségemre, többször is.

- Jancsi! Nagyon szép ez a fa. Honnan szerezted? Nagyon szép lenne ez nálunk a nappaliban. Nekünk adod? Lejövök érte ünnepek előtt.

- Ezt a szép fácskát magról neveltem és sok-sok szeretettel ápoljuk évek óta. Drága Annám kedvence. Nem tudom Neked adni, mert abba belehalnánk.

- Na, jó. Te tudod. Annyira azért nem fontos, hogy harcoljak érte, csak gondoltam, megkérdezem.

A beszélgetés után még többször megállt előttem Tamás és azt mondta, "egyszer úgyis az enyém leszel. Az öregeknek úgysem sok van már hátra". Nem sok szeretet van ebben az emberben, gondoltam. Még azon az őszön Jancsi betegeskedni kezdett. Anna sírva ült az ágya mellett és simogatta arcát aggódva. Három hét alatt vitte el a tüdővész. Árnyat adó lombjaim alá akarták temetni, mert tudták, ott szeretne nyugodni, de faluhelyen nem volt az ilyesmi divat, így a terv nem volt más, mint egy gondolat.

Mély sírhelyet ástak a piciny temetőben és a Jancsit ott temették el, a temetőkapu közelében. Anna magába roskadt és könnyeit törölgetve simogatta ágaimat nap, mint nap. Azon a karácsonyon zokogva állt családja körében, mikor imát mondtak, körbe fogva engem. Nagyon sajnáltam Őt és szokás szerint a kis ágat akkor is a lába elé tettem, de azon az estén nem rakta vázába és nem tette az asztal közepére, hanem az ölébe fektette és könnyes szemmel egész simogatta.

Tavasszal Anna hirtelen fogyni kezdett, mert alig evett. Március huszadikán végleg lecsukta szemét és Jancsi után ment. Mikor a falubeliek a fiát kérdezték, hogy mi történt a mamával, rövid volt a válasz. Belehalt a fájdalomba. Azon a tavaszon gyorsan kis ágat növesztettem és a Pista a kis csemetémet Jancsi és Anna sírjához ültette. Ott ad árnyat és örök zöldet Nekik. Temetés után tábla került a házra, amire az volt írva, eladó.

A temetésen megígérte a Pista a városi rokonnak, hogy a fát karácsonyra elviheti. Én már nem fogok többet előtte állni, fűzte hozzá. A házat nyár végén megvették. Két idős ember lett a lakója. Csodáltak Ők is engem és mindig szerettek. Nem lehettem sokáig Velük, mert karácsony előtt jött a városi rokon, hogy elvigyen engem. Az öreg házaspár próbálta lebeszélni Tamást arról, hogy magával vigyen engem, de Tamás ragaszkodott hozzám és azt mondta, ha már ennyit utazott, akkor Ő már fenyő nélkül nem megy haza. Minden ágam tele volt hóval, sőt, törzsemet is tíz centiméteres magasságig hó borította, de ez sem szegte kedvét, mikor a baltát kezébe fogta. Ágaimról nagy bottal ütötte a havat, amibe belesajdultam, majd erősen csapkodta törzsem az óriás baltájával, míg én sírva földet értem.

Megmakacsoltam magam, mert nem akartam Vele menni, így alig tudott a kocsi tetejére felrakni. Sírva búcsúztam otthonomtól. Tudtam, nekem is hamarosan véget ér életem, mert gyökereim nélkül létezni nem tudok. Útban a nagyváros felé még intettem az én kis csemetémnek és ejtettem egy utolsó könnyet.

Több száz kilométert rázkódtam a kocsi tetején lekötözve és remegve, mert hideg havas eső hullott tűleveleimre és süvített a szél. Mikor megérkeztünk, hideg pincébe dobtak és két napig rám se néztek. A sötétben a fényre vágytam, majd értem jöttek és a nappaliba cipeltek. Nem igazán illettem a képbe, mert jó pár ágamat levágták, de nem tették vázába, mint Anna tette. Minden ágnak a kazán lett a végzete.

Nagyon nem éreztem jól magam, de szólni nem tudtam, így sorsomat elfogadtam. A törzsem túl vastag volt a tartóba és ezért Tamás csúnya szavakat ismételgetve nagy nehézségek árán befaragta. Raktak rám olyan sok díszt, hogy roskadozni kezdtem. Én még ilyen sok díszt és csecsebecsét nem láttam. Semmi természetes dolog nem volt rajtam. Biztos, ami biztos, azért a falhoz kötöttek, nehogy eldőljek.  Szenteste nem álltak körbe, csak rám néztek, sietve. Egyedül a gyerekek kapkodtak le egy-egy cukrot rólam.  Nagyon szenvedtem és szeretetre vágytam. Oly bánatos voltam, hogy kezdtem belehalni. Még zölden tündököltem, de ágaimat bánatosan lógattam.

Mikor Tamás rám nézett, a fejét csóválta és azt mondta, "ezért a fáért küzdöttem én?". Indulatosan megfogott és kidobott. Most itt fekszek valami óriás vasdarabon, amit valami kukának, vagy minek hívnak és fázok, nagyon. Didergek és már levegőt sem kapok. Érzem, lassan véget ér életem. Ágaimon még ott vannak a díszek és a cukrok. Azt sem szedték le. Mondták,akkor kezdjek majd el félni, mikor sárga autó közelít felém és egy erős kéz óriásit lendít majd rajtam és ledarál az a nagy sárga kocsi. Eggyé válok a bádogdobozokkal.  Apró, szétzúzott tüskéim beborítják majd a megmaradt ünnepi kalácsot és írva együtt megyünk a szemét tárolóba.

Ó, fékcsikorgást hallok és látom, befordul a sarkon egy nagy sárga autó. Utolsó perceim. Ágaimra akasztva van egy kis levél, amiben az én történetem van leírva. Nagyon boldog lennék, ha valaki megtalálná és elmesélné történetemet másoknak is.

Piciny, aprócska gyerek fut felém, anyja kezéből kiszabadulva és felkiált: "Anya! Nézd, milyen szép fa és ki van dobva!" Megrázom magam és elé ejtem a levelet. Egy cukrot is adok hozzá. A picinyke kéz felemeli a levelet és felkiált: "Anya! Viszik a fát, de nézd, itt hagyott valamit!"

Az, a picinyke kéz már megöregedve, remegő kézzel nyitotta szét a megsárgult levelet és szemében könnyekkel mesélte el a történetet.