Havas esővel köszöntött be a tél. Mindenki az igazi hópelyheket várta és fehér karácsonyban reménykedve indult munkába azon a reggelen. A város már ünnepi fényben pompázott. Fényfüzérek, árusok mindenhol. A parkok, amelyek nyáron sok városlakónak pihenést biztosítottak, most üresek voltak. Mindenki inkább futott a meleg szoba ölelésébe. A kis, külső kerületi parkocska gyöngyszeme az óriási fenyő volt. Sok boldog és szomorú arcot látott már, az biztos, mert ma már unokákat ringató nagymamák is emlékeznek arra, hogy gyerekként ott futkároztak körülötte.

Elegáns öregúr állt a fenyő előtt és havas ágait kezében tartva, óvatosan simította a tűlevelekből álló természeti csodát. Majd gyorsan körülnézett, látja-e valaki és miután meggyőződött róla, hogy egyedül van, óvatosan, lassan előhúzta zsebéből a zsebkendőjét, ami vászonból volt. Nem sietett, hogy letörölje könnyeit az arcáról. Olyan volt, mint aki nem szeretne megszabadulni tőle, de muszáj, mert nem oda való. Miután felitatta könnyeit, a zsebkendőt szépen összehajtotta úgy, mint aki gyémántot csomagol be és mindig magával viszi. Majd, miután körülnézett, a fa törzsét egyik kezével átölelve mesélni kezdett az öreg fenyőnek.

Ez, lesz az első karácsonyom-Máriám nélkül. Nehéz, tudod, nagyon nehéz. Tavaly karácsonykor még együtt sétáltunk el előtted. A drágám csodálta pompázó ágaidat és lenyűgözte élénk, szép örökzöld színed. Mondta, "nézd, Ferikém, olyan ez a fa, mint az örökélet. Valahogy az életet sugározza, nem úgy, mint én." Szegénykém, akkor már nagyon gyenge volt.  Erő már nem sok volt Benne, de sétálni akart, levegőre vágyott. Sokat szenvedett, mert tudta, a legyőzhetetlen kórt legyőzni nem lehet. Mindig csinos, fess kis asszonyka volt. Vigyázott arra, hogy mindig olyan szépnek lássam, mint mikor megismertem. Darázs dereka alig változott valamit az évek során. Szegénykém, mikor megtudta, hogy rákos, kezdett összeomlani. Nehezen fogadta el a tényt. Igazából soha nem is fogadta el. Mikor a kezelések után kihullott a haja, nem akarta, hogy bemenjek Hozzá a kórházba. A fiunkkal üzente, hogy már nem az, aki régen volt és nem szeretne csalódást okozni nekem, és, hogy nem szeretné, ha ez a kép maradna meg Róla nekem.  Nem akart a kórházból hazajönni. Ott akart az utolsó percig maradni. Sok energiámba került, hogy meggyőzzem arról, hogy én így is szeretem és erősnek kell lennie és meg fog gyógyulni.

Könnyes szemmel mondta: "Tudod, Ferikém, az áttéteket már nem lehet kisatírozni úgy, mintha nem is lettek volna." Szeretlek, mondta és zokogva puszilta meg az arcomat. A szívem akart megszakadni, mert nem tudtam segíteni Rajta, pedig, ha valaki, Ő megérdemelte volna az életet, a boldogságot. Csodálatos nő, anya és nagymama volt. Életem legnagyobb sikere volt az, hogy Őt megismertem. Tavaly karácsony előtt egy héttel hazajött a kórházból és minden erejét összeszedve , készült az ünnepre. Én bevásároltam, Ő sütött, főzött. Igaz, minden háromszor annyi ideig tartott, mint máskor, de nem adta fel. Mondta, szeretné, ha szép karácsonyunk lenne. Óriási fát állítottunk.

Régen mindig Ő díszítette, de akkor én raktam fel a cukrot és a díszeket, mert Neki már nehéz lett volna. Vacsorára meghívtuk a gyerekeket és az unokákat. Boldog volt, hogy mindenki ott lesz. Délután 4 óra volt mire minden kész lett. Az ajándékok a fa alatt. A gyerekek megérkeztek, az unokák boldogan meséltek a nagyina az elmúlt napokról. Marikám boldog volt. Egy fehér kis kerámia harang jelezte minden évben az ünnepet.

Az öregúr a zsebében kezdett kutatni, míg hosszú percek múlva előhúzta a kis fehér harangot. Ez az! Ezzel a kis haranggal hívtam mindiig a családot a fa köré. Akkor viszont csak fogtam a kezemben és forgattam úgy, mint most. Majd odaadtam Máriámnak és kértem, Ő hívja be a családot.

Könnyeivel küszködve megrázta. "Így ni!" És ott álltunk mindannyian a fa körül. Elénekeltük a karácsonyi éneket, majd mindenki halk imádkozásba kezdett. Az én drágám fejét vállamra hajtotta és úgy kezdte el az imát. "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” Még hallottam gyenge kis hangját, majd teste elkezdett csúszni lefelé. Pillanat volt az egész, mert már csak fiam éles hangját hallottam, ahogy kiáltja: "Mentőt! Hívja valaki a mentőket!" És ott tartotta édesanyját a karjaiban. Mikor ránéztem, már tudtam, hiába jönnek, tenni már semmit nem tudnak.

A mentő orvos már csak a halál időpontját tudta rögzíteni, segíteni már nem tudott. Az unokák zokogtak és "Mama, mama, mi történt?" Kiabálták. Csend. Mély csend és fájdalom nehezedett ránk azon az estén. Az ajándékok bontatlanul maradtak és enni azon az estén még a gyerekek sem tudtak, csak ültünk csendben és imádkoztunk.

Nagyon hiányzik nekem.  Az idén a gyerekeknél leszek karácsonykor. Én nem díszítem fel a lakást és fát sem veszek. A gyerekek akarták, de mondtam, nem, mert a lakásomban az volt az utolsó fa, amit még az én Máriám is látott.

Az öregúr lassan végigsimította a fenyő törzsét, majd a kis harangot a fenyőágra akasztotta és elindult. Mielőtt a teret végleg elhagyta volna, még visszanézett, miközben a zsebkendőjét szorította, amivel arcát mosó könnycseppeket akarta letörölni.