Kiáltana, de nem tud. Halk suttogás hangja csupán. Gyógyszerért nyúlna, de nem éri el. Keze gyenge. Lábai súlyos ólomkövek. Fekszik a földön, a mennyezetet nézve. A plafonon pereg a festék, amit egy pók által szőtt háló tart meg. A festés is elmaradt az idén. Mint, tényt állapítja meg. A derekát töri a kemény padló, ahol összeesett. Szomjas, de vizet senki nem ad. Mivel, hangja nincs, így csak remél, hogy ma is eljön, akitől segítséget remél. Majd, hosszú ideig semmi. Kiesik a történés. Lassan a szemeit nyitja újra, de idő, míg megérti, mi is történik vele. Feleségét keresi, akit az előbb álmaiban látott, vagy kábult világa hozta a képet? Gyönyörűen mosolygott rá, majd kezét nyújtotta felé, és hívta a fény felé. Csillogó fényesség ragyogta be a szeretett nőt, aki öt éve itt hagyta őt. „ Segítek. Ott leszek veled, mikor elhagyod azt a világot, ahol boldogok voltunk.” Már látta maga előtt a sírt, az örök nyughelyét, és érezte hamarosan itt az utolsó óra. Fájdalmas érzés tudni, hogy nem sétálhat többé. Nem olvashat már kedvenc hobbijáról, ami a munkája is volt egykoron, de ma, már túl van mindenen és nem csak a rohanó éveken. 79 évet adtál Uram. Kérnék még, ha lehetne, de nincs alku, tudom. Mennyi, mennyi mindent tehettem volna még és a Pistikének isigértem egy könyvet, de hiába várja a negyediken. Már, nem kaphatja meg. A gyerek hiányzott az életemből, sóhajtana mélyen, de már ez is nehezen megy. Mi mindenre megtanítottam volna, de majd talán, ha újra születek. Mennék már, mert nehéz a lét. Mire vársz még Uram? Csengetnek. Valaki jönne és ajtót is nyitnék szívesen, de fájdalmasan kell tudomásul vennem, hogy nem megy. Csenget újra. Ó, ne menj el, kérlek, bárki is vagy. Mondja, mint egy fohászt. Sóhaja, meghallgatásra talál, mert fordul a zárban a kulcs. Jön a Juli, aki takarítani és bevásárolni szokott, egy héten egyszer. Ma, nincs is szerda. Vagy szerda lenne? Lényegtelen. Egy a fontos, hogy itt van. csapódik az ajtó. Olyan a hangja, mintha azon a ponton mindent lezárna. Közeledő léptek. Talán még van esélyem. Mi történt, és még ezer kérdés. Hallja, de válaszolni lehetetlen számára. Ismét percek, amikor érte nyúl egy női kéz és a fény. Majd arra ébred, hogy mentősök nézik őt, tanácskoznak. Eldőlt a sorsa. Néhány pillanat csupán és dübörgő léptek verik fel a házban a csendet. Nyikorgó kerék hangok. Könnyedén felemelik testét, ami alig ötven kiló már csupán. Beleültetik abba a tolószékbe, de olyan ő, mint egy rongybaba. Megigazítják rajta azt a pizsamaszerű valamit, és papucsos lábát a lábtartóra helyezik. Pokrócot terítenek ölébe, mert mínuszok járnak táncot a szélben. Határozottan indulnak el vele. Ki tudja mitől, de van ereje, hogy még mielőtt kilépnének a laásból, megállítja az őt tolót. Szemével végig simogatja a falakat, a szeretett tárgyakat. Búcsúzik azoktól a falaktól, amelyek több mint hatvan évig, neki otthont adtak. Vajon mi történik ezekkel a dolgokkal, mi lesz a sorsuk? Másoknak, lehet, hogy kacat csupán, de nekem az életem volt, minden tárgy. Indulnak. A zajra a szomszédasszony is kidugja fejét és arcára kiül a kétségbeesés, mert érzi, hiába szeretne segíteni, már nem tud. Kedves szomszédja, akivel barátságban voltak negyven évig, már nem jön vissza. Még, megölelné, egyszer utoljára, de nem teheti, mert a vírus ezt is elveszi. Magában mondja csupán, ó szegény. Úgy sajnálom, de így végezzük mindannyian.  Szervusz, Jóska! Vigyázz magadra és siess haza! – szól. Jóska ránéz. Szeme könnyes. Szólna, de nem tud. Megfogná kezét, még utoljára, de ez is lehetetlen. Így, csak szemével bólint. Kattog a lift és gyorsan fel is ér az emeletere. Majd csapódik az ajtó, a kapu.

Egy hétig semmi hír. A lakók az ablakát fürkészik és remélik, hogy egy este újra felkapcsolja az állólámpát az ablak alatt, ahol olvasni szokott esténként. Nincs fény, sötét a lakás. Majd fekete zászló leng a kapu felett. A Jóska elment. Mindenkit megráz a hír, mert érzik valaki hiányozni fog.

Ajtaja előtt, mikor elmennek, ejtenek egy könnyet. Ezzel adózva egy jó ember emlékének.

Így, ért véget egy emberi élet.