Ma oly szép volt a naplemente.

Néztem, és ragyogott a lelkem tőle.

Közben eszembe jutott Levente,

kinek kedvence volt a naplemente.

Duna parton állt ő minden este,

és várta a nap lenyugvó sugarát.

Arca ragyogott, mint a nap,

és vidáman futott végig a Duna parton,

miközben mosolygó arccal mondta,

„ Kisérj haza, drága napocska.”

Kezeit az ég felé tartotta,

és mint aki erőre kap ettől,

egyre gyorsabban szedte lábát,

de teste olyan volt,

mint egy kitekeredett nyolcas,

hisz háta mögött volt a nap,

aki őt hazakísérte.

Bolondos gyerek, mondták rá sokan,

pedig már rég, nem volt kétéves.

A húszat is betöltötte már,

de kicsit más volt ő, mint az átlag ember.

Valóban, valami más világban élt ő.

Olyan világban, ahol boldog volt,

mert számára a naplemente is olyan kincs volt,

mint másnak egy igazi gyémánt,

és nem érdekelte, hogy mit mondanak mások.

Mikor bolondnak titulálták, még akkor is mosolygott,

és az ég felé mutatott. „ Látod, ott a nap!”

Nem is sokat foglalkoztak vele a rohanó emberek.

Csupán egy villanás volt életükben az, amit láttak,

és gyorsan feledték is.

Ma, az jutott eszembe, a naplementét nézve,

hogy ki is a boldogabb?

Levente, vagy az, aki fut, rohan, és elfeled élni?

Ó, pedig a naplementében oly sok szépet lehet felfedezni.

Nem csak a színe varázslatos, de lelkünkig ér,

a lenyugvó sugara, ha hagyjuk,

és ott, oly sok, szép érzést találunk.

Ma, én is arra kértem a napot, hogy kísérjen haza,

és boldog voltam, egy pillanatra.