Volt egyszer egy LÉLEKBOLT. A neve szokatlan és furcsa volt. Egy kis tér közelében hirdette a tábla, hogy itt valami szokatlan kapható. Egyáltalán, lehet itt venni valamit, vagy csak csacska a név? Tanakodtak az emberek, mikor kutyasétáltatás közben erre tévedtek, de még az is megállt itt, egy pillanatra, ki rohant és ideje kevés volt, mert ő bizony ilyet még nem látott. Két nyugdíjas bácsika a fejét csóválta, mikor kártyapartira indultak, és a boltocskára rábukkantak.

- Na, én már előre borítékolom, hogy egy hétig sem lesz nyitva, mert kit érdekelhet egy ilyen csacskaság.

- Nem is értem, mit akar a tulajdonos. Szerintem egy másik bolygóról érkezett, mert itt még tisztességes munkából is nehezen él meg az ember, nem pedig ilyen lelki micsodából.

Senki nem értette miért ez a vállalkozás, de nagyon várták már a nyitást, mert ugye a kíváncsiság az nagy úr. Aztán egy téli reggelen, kinyitott a boltocska, hol egy kedves kis asszonyka várta, hogy valaki átlépi a küszöböt. Kint vacogó hideg. Bent, valami megmagyarázhatatlan kellemes hőmérséklet.

Az első vevő, dél körül érkezett. A kilincset, elég bátortalanul nyomta le, majd miután belépett, valami köszönés félét motyogott. A törékeny kis asszonyka mosollyal köszöntötte, majd időt hagyott a betérőnek, hogy az üzletet feltérképezze. Nézett is nagyot a negyvenes éveiben járó férfi, mert nem, pult volt itt és felhalmozott árukészlet, hanem fotelok és kis asztalka. Rajta pogácsa, és egy kancsó, amiben limonádé lehetett, mert a citromkarika a tetején lebegett. Halk, nyugtató zene szólt, és a férfi izmai is engedni kezdtek, mert átjárta testét a különös érzés, ami olyan volt, mintha haza érkezett volna. A falon egyetlen tábla volt csupán, ami minden fontos részletet tartalmazott.

„ Isten hozott a Lélekboltban. Itt mindig van arra idő, hogy meghallgassalak. Lelkedre nehezedett terheidet, itt leteheted. Szeretném, ha mosollyal arcodon távoznál, és mosolyoddal másokat is megajándékoznál. Itt, ez a fizetőeszköz, és boldog leszek, ha újra eljössz. De a legnagyobb boldogság számomra az lenne, ha majd az utcán találkoznánk újra, és arcod a boldogságot sugározza, mert akkor tudni fogom, hogy életedben minden rendben van.

Érezd jól magad, és légy boldog!”

A férfi, hosszasan olvasta a sorokat, mert olyat ő még nem látott, hogy mosollyal fizessenek valamiért. Néhány perc múlva, halkan így szólt, maradnék. A hölgy a fotel felé intett, majd egymással szembe leültek.

- Mesélhetek?

- Amiről csak szeretne, hisz ettől megkönnyebbül lelke.

- De, mi van, ha nem tudok a végén mosolyogni, csak sírni. Akkor hogyan fizetek az eltöltött időért?

- Szerintem, menni fog az, már csak azért is, mert könnyebb lesz a lelke, de ha mégsem sikerülne, akkor sem tartozik semmivel, és eljön újra és újra, míg mosolyogni nem fog újra.

A férfi mély lélegzetet vett és mesélni kezdett. Életének titkos, lelkét nyomó részét osztotta meg az ismeretlen nővel. Közel egy órás beszélgetés után, nagyot sóhajtott és csak annyit mondott, köszönöm, nagyon jó volt. Majd megajándékozta a kedves hölgyet, egy mosollyal.

Kint, már többen várták, és faggatni kezdték. Na, mi volt bent? Milyen volt? Ő, egy mosollyal válaszolt, és csak annyit mondott, ez nagyon jó volt, majd köszönt és tovább ment, de mosolyával megajándékozott még néhány embert. Furcsán nézték a kíváncsi szemek, hogy mitől ilyen boldog ez- az ember.

Aztán napról, napra egyre többen léptek be a kis boltba. Aztán lassan kezdett minden megváltozni a téren, mert esténként, emberek beszélgettek a téren, barátságok születtek, és sokan, sokat nevettek. A tulajdonos, boldogan nézte az emberek boldogságát, mert számára ez volt a legnagyobb ajándék.

Egy év után, lekerült a boltról a felírat, és kis tábla hirdette, a boltocska hamarosan bezár. Voltak, akik örültek ennek, és kárörvendve mondták a tulajdonosnak, hogy, na, látja, tudtuk mi, hogy ebből nem lehet megélni.

- Téved, kedves. Sok ember boldogabb lett, és tudja mi a fontos? Végre, tudnak az emberek egymással beszélgetni, és minél többen lesznek, annál szebb lesz az élet, mert ha figyelünk egymásra, akkor csodák történnek.

Ez bolond, legyintettek néhányan, de néhány hét múlva, már ők is ott beszélgettek a téren, és látható volt, hogy sokkal boldogabbak.

Mese! Mondod itt a végén kedves olvasó. Igen, az, de ki az, aki nem szereti a meséket, és ki tudja, talán egyszer valósággá válik, hogy jobban fogjuk szeretni, tisztelni egymást.

Így legyen!