Két ember dolga
Szép szavak fedik a hamis szavakat.
Erőltetett mosolyok az érzelmeket.
Az egyik, fényesre csiszolt tulajdonságokkal,
keresi mások együttérzését.
Próbálja, elhitetni a világgal, hogy
mindenki hibás, csak ő nem.
Ő, egy meg nem értett áldozat, ki
szívét, lelkét adja, de hiába,
érzelmeinek, pofon az ára.
Mellé áll a világ, mert a másik fájdalmát nem látja,
hisz, az nem kiálltja világgá, hogy lelkét mi nyomja.
Hallgat, és csendesen várja, hogy
elmúljon a rémálom, amiben a világ előtt,
ő a vesztes, de a sors, majd bizonyítja, hogy
kinek volt igaza.
Annak, aki világgá kiáltott mindent,
és ezáltal ezer barátot szerzett,
vagy annak, aki csendben tette azt, amit érzett,
és könnyeit egyedül törölte le.
Ő, mindig csendesebb volt, mert úgy gondolta
van ami csak két ember dolga.
Csendes volt akkor is mikor adott,
mikor a nehéz pillanatokban vele volt, és
vállát adta a fájó könnyeknek, mert úgy
gondolta, ez csak két ember dolga.
A múló idő, majd igazságot tesz.
A lelkiismeretével magának kell elszámolnia mindenkinek.
Lekésőbb akkor, mikor eljön az utolsó óra,
csak nehogy késő legyen,mert az utolsó mondatokra,
már nem lesz felelet.
Lassan, kinyílik az ég kapuja, és onnan, már
nincs visszaút.
Könnyeit, már csak esőként küldheti, ki oda jut,
amiről senki nem tudja majd, hogy
bocsánatkérésének fájdalmas könnyei azok.