Nem tudta hol van.

Nem tudta merre jár.

Órák óta rótta már a köröket, és

nem egyszer érkezett vissza oda,

ahonnan elindult.

Hogy miért indult el, és kihez tartott,

arról fogalma nem volt.

Remegett a teste,

mert elveszettnek érezte magát.

Szeme könnyes volt, mert lelke tudta,

nagy a baj, mert agya cserbenhagyta.

Keresni egyik percben ezt, másikban azt.

Erre, csak lába képes.

Zavaros tudata, csak kergette tova.

Nem törődve azzal, hogy valaki hazavárja.

Idegen számára mindenki.

Még, az is ki rátalált végre.

Kinek életet ő adott.

Maga kicsoda, kérdezi lányát, ki

magához öleli és könnyeit ősz hajába rejti.

Véget ér a bolyongás körbe – körbe,

mert hazakísérik végre.

Szerencsés nap az, ha otthon hajthatja párnára fejét,

mert minden napban ott a veszély, hogy

már nem tér vissza.

Cserbenhagyott elméje, nem idéz már

édes képeket.

Porrá lettek az emlékek.

Ő, meg csak bolyong körbe – körbe,

minden nap újra és újra,

míg egy napon lába is cserbenhagyja.