- Emlékszel?

- Emlékszem.

- Te meséled, vagy én meséljem?

- Meséld Te, Drága, hisz mindig Te szoktad.

- Mondd, miért van az, hogy még mindig olyan jó erről mesélni? Miért olyan jó még ennyi év után is felidézni?

- Miért jó fogni a kezed, mi itt van velem? Azért, mert összeköt a szeretet. Meséled, Édes?

- Mesélem, Drága.

- Minden egy levelezéssel indult. Nagy a háló hatalma. Összehoz embereket, kik sorokat cserélnek. Ismeretlenből ismerősökké válnak és feltárják életüket egymásnak. Így ismerkedett meg a fiú és a lány, sok levélváltás után. Mélyen csalódottak voltak mind a ketten. Szerettek szerelemmel, de viszonzást nem kaptak érte. Kölcsönösen erősítették szavaikkal egymást, hogy az életet folytatni tudják. Egyszer egy szép napon találkoztak, mert a fiúnak a lány felé volt dolga. Hosszú út előtt állt a fiú, mert szerelmét indult visszahódítani. Átbeszéltek ketten mindent. A lány női szemmel próbált látni és segíteni. Megnyugodott a fiú lelke kicsit, hisz vigaszt és erőt kapott itt. Aztán hirtelen a lány omlott össze, mert oly fájó üzenetet kapott, hogy elviselni nem bírta. A fiú nyugtatta és kérte, könnyét ne fojtsa vissza. Vállát adta a síró arcnak, hogy nyugalmat próbáljon nyújtani a fájó léleknek. Lassan megnyugodtak mind a ketten és érezték, bár mást szeretnek hevesen, de oly jó nekik így, együtt. Hisz a szavak nyugtatnak, a másik jelenléte boldogságot hoz.

- Jó itt, Veled! Nincs kedvem menni. Úgy érzem, jó lenne maradni.

- Menned kell, hisz feladatod van, de tudod mit, maradj még egy kicsit. Csináljunk egy olyan napot, mintha utolsó napunkat élnénk. Mikor minden mindegy, csak egy számít, az, hogy boldogok legyünk és azt tegyük, amihez kedvünk van. Nem kell másnak tűnni, mint amilyenek vagyunk, hisz ez az utolsó napunk. Nincs kötelezettség, nincs álarc. Na, nekivágunk?

A fiú kicsit furcsán nézett, mert ilyet még nem hallott, de benne volt a kíváncsiság és a remény egy boldog nap után. Kirándulni indultak és az úton fogták egymás kezét, mintha Ők mindig így akarnának maradni. Nyugalmat, boldogságot jelentett a másik keze, mert benne volt a szív szeretete. Önfeledten, mint két gyerek, meséltek egymásnak a múltról, a gyerekkorról. Az élet szép és kevésbé szép napjairól. Délután betértek egy közértbe, hogy elemózsiát vegyenek és egy üveg bort, az esti beszélgetéshez. A fiú választotta a bort, a lány a vacsorára valót. Úgy szedte össze az enni valót, mint aki ezer éve tudja, mi a fiú kedvence, pedig soha nem mondta. Egymásra néztek és elmosolyodtak.

- Úgy vásárolunk, Drága, mint egy házaspár, aki munka után indul haza. - szólt a fiú szava.

- Furcsa, de így érzem én is, de olyan jó így.

A vacsora régóta legfinomabb volt. A zene, mi közben szólt, két ember közös kedvenc dallama volt. Történeteket idéztek fel, amin nevettek, vagy sírtak, de boldogok voltak azon az estén.

- Oly furcsa! Nem vagyok szerelmes Beléd, de szeretlek nagyon és Veled boldog vagyok.

Megvan Benned, mit kerestem mindig, de oly furcsa az érzés, mert szerelmes soha nem leszek Beléd, érzem, de szeretni így még senkit nem szerettem.

A lány hallgatott, mert válaszolni igazán nem tudott. Érzéseit szavakba szőni nem tudta, mert mit érzett, igazán ő sem tudta.

Szép este és nap után reggel a fiú készült az útra, hogy szerelmét visszahódítsa. A szendvics az asztalon becsomagolva várta, hogy éhségét az úton csillapítani tudja.

- Nincs kedvem menni. Úgy maradnék még. Tudod, olyan, mintha munkába indulnék, és este hazatérnék. Egyszer visszatérek, tudd, és abban is biztosnak kell lenned, hogy barátságunk örök fonala köt össze minket.

- A fonal örök és semmi nem szakíthatja szét, mert oly erőssé kötődött, hogy azt ember nem rombolhatja szét.

Búcsúzáskor apró kis könnyek, mert nehéz volt egy igaz baráttól elválni.

- Tudd, hogy gondolatban mindig Veled vagyok. Szorítom kezed, hogy legyen erőd végig csinálni azt, amire vágysz. Mindig ott vagyok Veled. Olyan szép napom, mint a tegnapi volt, még soha nem volt. Köszönöm és soha nem feledem.

- Feledni én sem tudom soha és nincs távolság, mert a barátság a szívünkben van. Egy napon visszatérek, csak most feladatom van, de a fonal örök.

Teltek, múltak a napok. A fiú minden érzékével azon dolgozott, hogy küldetését siker koronázza, de minden nap írt a lánynak. A lány bátorította és bíztatta és hitt abban végtelenül, hogy boldog lesz a barátja.

Egy napon azt írta Neki: „Szorítom kezed, hogy sikerüljön. Érezd, mert érezned kell.”

„Érzem, oly erősen szorítod, hogy már izzadok.”

Sikerrel járt a küldetés. Visszatalált a szerelméhez és ritkábban jött már a levél. Sokat gondoltak egymásra. A hétköznapok forgatagában éltek, de a fonal ereje szavak nélkül is működött. Elég volt a másikra gondolni és megnyugodtak mindketten.

Eltelt jó pár hónap, míg egyszer levél érkezett. Benne ez volt: „Ennyi volt. Véget ért minden. Vége a nagy szerelemnek.” Újra levélváltás kezdődött. A lány egyre mélyebben érzett, míg szerelmes lett. Olyan szerelmes, mit nem remélt soha. A fiú még nagyobb szeretetet érzett és úgy gondolták, Őket egymásnak rendelte az élet. Furcsa volt az érzés, mi összekötötte Őket, mert a lány szerelemmel szeretett, a fiú pedig oly nagy szeretettel, amit még soha senki iránt nem érzett. Két ember egymásra találásának története ez. Egyetlen dolgot nem tudnak még öt év együttélés után sem megfejteni, hogy most a szeretet, vagy a szerelem ereje erősebb. A lényeg talán az, hogy két ember boldogan él ezen a földön. Két ember, aki soha nem gondolta, hogy megismétlődik még az a nap, mi oly boldoggá tette Őket egykoron és ez a nap éveken át tart majd.

- Nagyon szeretlek, Drága!

- Még mindig szerelmes vagyok. Elmeséltem a történetünket, de nem szóltál semmit közbe, csak hallgattad, mint annyiszor már. Mondd, miért szereted ezerszer hallani e történetet és miért kéred, hogy mondjam el újra?

- Mert oly jó felidézni minden pillanatot és azért, mert szeretlek, és Veled boldog vagyok.

- Szeretlek, kedves, nagy-nagy szerelemmel.