Réges, régen, mikor kicsi voltam, varázslatos ajándékot kaptam, ami olyan volt, mint egy mese és egész életemet meghatározta. Oly jó visszagondolni rá. Nem díszes dobozba volt csomagolva és színes masnival sem volt átkötve. Láthatatlan volt. Ajándék a lelkemnek és útravaló az élethez. Megtanítottak szeretni és arra, az én dédszüleim, hogy a szeretetnek oly nagy a hatalma, a gyógyító ereje és képes megváltoztatni a lehetetlent. Képes mosolyt csalni a könnyes arcokra és meggyógyít ezer és ezer problémát. A legszebb mit adhat valaki az utódainak, az az, hogy megtanítja szeretni, de nem szónoklatokkal, hanem azzal, ahogyan Ők szeretnek és élnek, meseszerűen szépen.

Az én dédszüleim nagyon szerették egymást, úgy, ahogyan szinte már nem is lehetett. Mindig felcsillant a szemem és nagyot dobbant szívem, mikor velük lehettem. Négy éves gyerekként nem érdekelt baba és játék, mert ilyenkor csak leültem, és mint egy varázslatot, néztem őket. Azt éreztem, hogy melegség, és valami csodálatos érzés kerít hatalmába. Öregek voltak már nagyon, mikor velük lehettem. Mindig megsimogatták egymás arcát, mikor felébredtek és puszit váltottak, mielőtt leültek reggelizni.

- Drága Annám, szeretlek! – mondta a papa és valami furcsa csillogás volt a szemében. Olyan volt, mint valami csillogó gyémánt.  A szalonnás tojás falatozása közben megbeszélték a napi teendőket és felidézték a múlt szép perceit.

- Apukám! A rózsákat megmetszed, ugye?

- Meg édesem! Tudom, milyen fontos Neked.

Mama a könnyeit próbálta elrejteni, mert ötvenedik születésnapja jutott eszébe. Mikor az ő párja ölébe kapta, és a rózsalugason végig vitte, és minden bokorról szakított egy gyönyörű rózsát és Anna ölébe rakta. A csokor közepébe a legszebb rózsát tette, amit ő nemesített kedvesének. Anna tekintete volt a neve, mert a szeme színe után nemesítette, kékes szivárványszínűre.

-Tudud Annám, mindig boldoggá akartalak tenni és sajnálom, hogy soha nem vittelek el sehova. Nem láttuk a világot, de még a fővárost sem. A falu határát is oly ritkán léptük át. Nem mutattam meg neked a Stefániát, mit a dalból ismertünk és mindig szerettünk volna ott sétálni.

-Szebb ez a világ, ami itt van, mert Te építetted nekem. Számomra az a Stefánia, ha végig sétálok a kertben, és minden bokorban és fában a szeretetet érzem, mikor megsimogatnak engem, mert kezed simogatását adja át nekem, hisz minden növényt neked köszönhetek.

Mamának gyakran fájt a feje. Ilyenkor a papa tarisznyáját magához vette és két kilométert sétált azért, hogy a kedvese fájdalmát enyhítse. Volt olyan, hogy ezt egy nap kétszer megismételte, mert a mama elfelejtette, hogy a kevert port hova tette. Ilyenkor a papa, a mama arcát megsimogatta, majd magához ölelte és halkan súgta a fülébe:

-Semmi gond Annám! Megyek újra, de vigyázz addig magadra! – Majd elindult ismét az útra. Vacsora után minden nap megölelték egymást és lassan elindultak lábaik a dúdolt dallamra és táncoltak.

-Gyógyszer számomra, hogy szeretsz és megnyugszom, mikor átölellek. Én csak veled élek, Nélküled nem létezem. – Mondta a mama a papának.

Minden hétvégén foszlós kalács került az asztalra, minek az illata az egész lakást belengte. A mama már hajnalban felkelt, hogy bedagassza a tésztát, és mire a papa felébredt, már megsült a kalács a kemencében. Ó, hogy szerette a papa tejbe aprítani a falatokat. Még a morzsát is összeszedte. Mama ilyenkor csak leült a kemence szélére, és tekintetével simogatta a papa arcát, és mint egy imát, úgy mondta egyél csak, Jancsikám, egyél és mosolygott közben. Számára oly nagy boldogság volt ezt látni.

Mindig meg akartam tanulni kalácsot sütni és a levest is úgy akartam elkészíteni, ahogyan a dédi csinálta. Azokat az ízeket soha nem sikerült elvarázsolni, de hasonlót igen, mert mindig érzem, hogy egy láthatatlan kéz segít nekem. Ilyenkor mindig átjárja a szívem a boldogság és könnyeimet elmorzsolva nézek fel és azt mondom, köszönöm, dédi.

Ködös, késő őszi reggel volt, mikor papa reggeli előtt kisétált a kertbe. Egy gyönyörű szál rózsát az „Anna mosolyából” levágott, majd megsimogatta a szirmokat és Annájához indult, de, mielőtt belépett volna, összeesett. Még látta Anna arcát, mielőtt elsötétült előtte a világ. Mama arcát könnyek mosták, mikor a mentősök hordágyra tették papát. Kezét szorította és kérve kérte:

-Jancsi, kérlek, ne hagyjál itt!

Én csak néztem, és sírtam mamával együtt. Sajnáltam őt nagyon. Megfogtam kezét úgy, ahogyan papa tette mindig, de szólni semmit nem tudtam, mert egyszerre éreztem a szeretetet, a fájdalmat. Ott, és akkor tanultam meg szeretni, mert úgy éreztem, kitéptek egy darabot a szívemből, és akkor éreztem, hogy nagyon szeretem őket, úgy,hogy örökre velem maradnak itt a szívemben. Papa nem tudta mama kérését teljesíteni, mert a kórházból már nem tért haza. Mit érezhetett, hogy magára hagyta a lelke másik felét, ki az élete volt.

Mama, papa halála után már nem igen mosolygott. Az a ritka mosoly is csak akkor jelent meg arcán, mikor esténként kiült a ház előtti lócára és felnézett az égre és Ők ketten beszélgettek. Faluhelyen szokás volt akkoriban ezeken a kis lócákon megpihenni és itt beszélték meg a szomszédok a fontos és kevésbé fontos dolgokat. Mama senkivel nem beszélgetett, mert ő egyedül érezte már jól magát, pedig de sok estét átbeszélgettek itt. Akkoriban ő csak a papával beszélgetett, és várta haza. Tudta, lehetetlen, de gondolta, vele megtörténik a csoda, és visszajön hozzá. Térdén pihentette a kezét, és gyakran egyik kezével a másikat lassan megsimogatta úgy, ahogyan a papa tette. Ilyenkor elmosolyodott, és utazott abban a képzeletbeli világban, ahol az ő Jancsija volt.

Néhány hónap múlva találkoztak ők ott, ahol azóta is boldogok. Mindig szeretettel gondolok rájuk és hiányoznak nagyon. Megtanítottak szeretni, és ez számomra a legszebb ajándék volt.