Égeti kezem a felforrósodott vas, de nem engedem, még jobban, erősebben szorítom. Úgy, mint aki erőt akar meríteni a kis belvárosi ház gangjának vasdarabjából. Kapaszkodom, ebbe a vasba mikor elgyengülök és bizonytalan vagyok. Csend van. Az ablakok zárva és a sötétítők is behúzva mindenütt. A hőmérő higanyszála közelit a negyven fokhoz. Felnézek az égre és csillagot keresnék, de fényes nappal ez lehetetlenség. Lelkem egy kismadarat vár ki egyszer talán újra az ablakom alá szál, de tudom dolgát bevégezte Ő és máshol rak már fészket és más ember lelkének nyújt már vigaszt, úgy ahogyan tette egy évvel ezelőtt egy forró nyári napon, nekem is. Felnézek az égre, és ha nem is látlak, de tudom, hogy ott vagy. Újra felidézem azt az egy évvel ezelőtti forró nyári napot, ami bennem mindent megváltoztatott. Figyelj a jelekre! - jut eszembe örök mondatod és elmosolyodok, miközben letörölném arcomról a könnycseppeket is, de nem akarom a vasat elengedni, mert erőt remélek tőle még akkor is, ha tudom, hogy balgaság az egész. Hirtelen kis gomolyfelhő kúszik át az égen, nem is értem, de érzem, valamit mondani akarsz és már hallom is szavad, mely szeretően dorgál „Hagyd már a múltat. Amit meg kellett értened azt már úgy is tudod. Indulj el arra hol boldogságod forrása! „ Értem kedves.- válaszolom, mert tudom hogy hallod de soha nem hittem volna hogy ilyen gyorsan eljön az az idő mikor már csak így tudunk majd beszélgetni.

„Na, jó! Meséld! „- adod meg az engedélyt és én mesélem a kis történetem, mi lelkemnek a legkedvesebb és tudom ha elmesélem akkor erőre kapok és lelkem mosolyog.

Március vége volt mikor álmosan, fáradtan nyitottam ki az ablakot azon a reggelen. A friss levegő bársonyosan simította végig testem és ez oly kellemes volt hogy a nyitott ablak előtt maradtam és a belső udvar fáiban gyönyörködtem, melyeknek ágai, itt-ott már az ablakomig értek. Egyszer csak egy aprócska fekete madárka, hátán szivárvány színű csíkkal a gang korlátjára szállt. Mikor megláttam felsóhajtottam. Ó, Te szegény eltévedt kis lélek, hát mi hozott ide téged? Barátságos volt és nem félt, mert megvárta, míg kimegyek és megsimogatom, majd hirtelen ablakom felé szállt. Akkor vettem észre, hogy fészket készül rakni az én ablakom fölé. Féltettem Őt, mert nem való egy ilyen madárnak a nagyvárosi zaj és éreztem ennek a fészekrakásnak nem lesz jó vége. Napokon keresztül hordta a kis csőrében a fűszálakat és beszélgettünk is minden reggel. Míg egy reggelen hiába vártam Őt, nem jött. Fészkét keresve, vettem észre hogy alapos munkát végzett a takarító, mert fészek az már csak volt. Lelkem fájdalommal telt meg és minden nap vártam, hogy visszatérjen. Bánatomat látva vigasztaltál és azt mondtad, meglátod, a madárkád egyszer visszatér. Kegyes hazugság – mondtam, de adott mondatod mindig egy kis hitet. Hetek teltek, de nem jött a madárka. Te magadhoz öleltél és azt mondtad: „Jönni fog, meglátod, csak figyeld a jeleket. Nem is értettem hogyan jött kedvenc mondatod ide, de jó érzés volt, hogy nyugtattál és könnyes arcomnak válladon helyet adtál.

Fájdalmasan szomorú nap következett és lelkembe olyan fájdalom költözött, amivel megbirkózni nem tudtam és nem is akartam. Az a szív kinek dobogását oly sokat hallgattam, mikor hozzád bújtam, egyszer csak elcsendesedett és utolsó dobbanásával köszönve el, végleg elment. Micsoda kínzó fájdalom! Ki tegnap még nyugtatott és mosolygott rám az ma már nincs. Itt maradt illatod, mosolyod, de soha többé nem láthatlak. Nem ölelhetlek magamhoz, nem foghatom meg a kezed.

Ó úgy éreztem ebbe belezavarodok és még a madárkám is elhagyott. Sírva vártam minden este, hogy megcsörrenjen a telefon és hangod halljam, de az csak némán, tespedten pihent és látszott rajta hogy mély álomban van. Ő tudott aludni, nem úgy, mint én. Éjszakákon át forgolódtam, csupán és ha el is bóbiskoltam kicsit, akkor arra ébredtem, hogy az izzadságtól vizes a testem és arcomon tengernyi könnycsepp pihen, mert minden kis álomban Te voltál, kit kerestem, de sehol nem találtam, majd kétségbeesve, könnyes szemmel felébredtem a rideg valóságba. Nappal az embereket fürkésztem és sehogyan nem tudtam megérteni azt, hogy Ők jönnek, mennek, nevetnek, ölelnek, de Te már nem teheted ezt. Igazságtalanság!- kiáltottam, majd mikor dühöm kicsit enyhült, halkan csak azt kérdeztem magamtól, hogy mi is az- az igazság? Igaz mindig az, ugyanis amit annak vél az ember. Testem a lelkem összes fájdalmát magán hordozta már, mert se enni se inni nem akartam és kezdtem úgy érezni, hogy ebbe belezavarodok. Hozzád akartam rohanni és nem akartam már tovább élni. Rohanni akartam hozzád, mikor megtörtént az a megmagyarázhatatlan csoda. Visszatért a madárka. Mikor megláttam szólni sem tudtam és úgy törtek fel belőlem a könnyek, hogy felszakították lelkemből azt a fájdalmat, ami addig nem tudott felszakadni. Mikor már képes voltam arra, hogy megszólaljak akkor felnéztem az égre és azt mondtam: Igazad volt kedves! Visszatért Ő.

Türelmesen várta a kis madárka hogy hozzálépjek és megsimogassam. Olyan boldogság járta át lelkem, amilyet ritkán éreztem életem során. Majd egyszer csak elrepült az én kis madárkám. Lelkemben örömmel és fájdalommal tértem vissza a lakásba. Elhúztam a függönyt és bámultam magam elé. Szomorú voltam, mert csak jött és ment, de boldogság is átjárt, mert élt az én madárkám és talált olyan helyet ahol boldogan élhetett, de engem nem feledett. Kezem már mozdult, hogy behúzza a függönyt, mikor szemem olyat látott, amit lelkem soha nem remélt. Gyorsan, erősen meg is dörzsöltem szemem hogy jól látok e.

A gang korlátján ült az én kis madaram és a fiókája. Egymással szemben ültek. Szegény aprócska kis fióka olyan gyenge volt. Beszélgettek Ők. Nem kellettek szavak hogy érezzem, miről beszélgetnek Ők. Búcsúzás, elengedés volt ez. Megérzésem nem is csalt, mert egy idő után felemelkedett a madárkám és ablakom párkányára szállt. Néhány percig ott maradt, míg megsimogattam, majd tett egy gyors kört az udvar felett és visszaszállt a fiókájához. Hosszasan nézték egymást majd fiókájához hajolt és összeért arcuk, mely egy csókot formázott. A fióka teste remegett, míg a mama magasba emelkedett és tovaszállt, de félúton még visszanézett, mint aki még mond valamit, majd eltűnt a magas házak között. Szemem könnyfátylasan figyelte, hogy mi fog történni. Reszketve, tele félelemmel ült ott az a piciny madár. Próbálta kis lábait felemelni, de akkor teste megbillent. Nem adta fel! Újra és újra próbálta. Hosszas próbálkozás után teste felemelkedett a korlátról. Nagyon bizonytalan volt. Vissza és vissza akart esni. Próbált a korlátra visszaülni, de nem sikerült. Egyszer csak vett egy nagy lendületet és felemelkedett. Teste remegő táncot járva csapódott a folyosó ablaknak. Kezem a számhoz emeltem, nehogy hangosan sikítsak fel. Ügyes vagy, ügyes vagy mondogattam. Nem adta fel! Olyan erő és elszántság volt benne hogy szégyelltem magam hogy én olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok elfogadni az élet rendjét, míg egy aprócska lélek akkor sem adja, fel mikor szinte esélye sincs arra, hogy tovább tud élni. Néhány sikertelen kör után már elég stabilan tartotta magát a levegőben, majd ablakom párkányára szállt. Óvatosan megsimogattam és éreztem vizes egész teste. Mit küzdött szegény! Rám nézett majd tovarepült. Vigyázz magadra és köszönöm dadogtam, de érezem, hogy körül ölel a nyugalom és elfogadtam azt, amit addig nem voltam képes elfogadni. Egy madárka kellet ahhoz, hogy túl tudjak lendülni életem legnehezebb pillanatán. Ő volt a jel és életemben először meg is fejtettem az üzenetet. Egyedül jövünk, és egyedül távozunk és hálásnak kell lennünk azoknak kik életünk részeivé, válnak és engednünk kell, ha menni akarnak vagy menniük kell. Ajándék számunkra az, ha utunk során kapunk egy olyan embert ki jelentősen befolyásolja életünket, és aki olyan nagy boldogsággal tud megajándékozni, hogy úgy érezzük, nélküle élni sem tudunk. Én azóta repülni tanulok úgy, mint a kis fióka, de örökre szívembe zárva Téged, mert már tudom, hogy van olyan, ami soha nem ér véget. Te fentről vigyázol, rám én itt lentről mesélek neked minden este és oly sokszor érzem, hogy magához húz a lágy szellő, erőt adva. A mi utolsó csókunk jut eszembe, minek más volt az íze és talán a legnagyobb szenvedély volt benne. Búcsúztál Te, is mint a madárka. Te már tudtad, hogy ez az utolsó csók, de én akkor még csak azt éreztem, hogy más, mint ami addig volt. Egy csókban annyi minden belefér. Szerelem, aggódás, szeretet, hit, remény, erő, fájdalom, öröm. Egy csók megváltoztathat mindent, még akkor is, ha az egy madárka csókja és csókjával lelkünket is megajándékozza.