Mit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.

– Anya, a macit nem akarom, hogy elvidd!

– Tudod kicsim, hogy a csoportba nem viheted be, de délután mikor jövök érted, akkor hozom. Vigyázni fogok rá, ígérem.

– Jó.

A gyerekek, Ők boldogságom forrásai és Ők azok, kik megváltoztattak mindent. – állapította meg Éva, kinek hónapok óta csak egy kérdés motoszkált fejében az, hogy „ Mit érek én? „

Valaki tanácsolta neki, hogy vegyen egy füzetet és írja le mi az ami nyomja lelkét és az segít és ha szerencséje van, akkor mire a története végére ér, talán a megoldás is világossá válik számára. Kicsit hitetlenkedve kezdett bele ebbe az egészbe. Őrültségnek tartotta az egészet, de hosszas töprengés után mégis nekilátott, és írt és írt.

Mit érek én? – kérdezem, de nincs válasz. Talán semmit. Vagyok, de csak létezem. Mitől változott meg minden? Akkor ,ért véget a boldogságom mikor terhes lettem Lacikával.

Addig felszabadult, boldog fiatal házasok voltunk. Sokat sétáltunk. Néha elmentünk vacsorázni, hétvégén kirándulni. Szerettünk volna gyereket, de nem szőttünk olyan terveket, hogy majd ekkor, meg akkor lenne jó. Úgy döntöttünk, hogy akkor foganjon meg mikor a sors úgy akarja. Két év házasság után, egy őszi estén nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Először nem gondoltam terhességre. Igaz, a menzeszem késett, de az máskor is előfordult. Émelygés, fáradság és valami olyan különleges érzés volt rajtam amit addig soha nem éreztem. Nem sokat vártam annak kiderítésével, hogy mi okozhatja a tüneteket. A terhességi teszt hamarosan megadta a választ. Boldog voltam, és Péter is boldog volt. Hosszú estéket átbeszélgettünk, egymáshoz bújva, hogy hogyan fog megváltozni az életünk. Tudtam, hogy minden más lesz, mint addig volt, de ekkora változásra nem számítottam. Kezdtem szépen hízni és hisztizni is. Én, a mindig csendes, visszahúzódó kislány hisztiztem mint egy gyerek. Utáltam magam ezért, mert nem akartam ilyen lenni. Azt, hogy mi váltotta ezt ki nálam, nem tudom. Talán a félelem az aggódás, hogy jó anya leszek e és jó feleségként is helyt akartam állni. Tökéletes akartam lenni, de egyre rosszabb lettem. A harmadik hónaptól veszélyeztetett terhes lettem, és már kezdtem gurulni, mint egy labda, mert a kilók úgy rakódtak rám, mint bútorra a por. Először, Péter nem szólt semmit, de egyik este, hosszas torokköszörülés után megkérdezte:

– Mondd, ez természetes, hogy ilyen sok kiló rakódik rád? Mit mond az orvosod?

– Nem, egyáltalán nem természetes. – fakadtam ki.

– Talán, ezért is vagy veszélyeztetett terhes, és ezért vagy eltiltva a szeretkezésektől is.

Nem szóltam semmit, mert tudtam, ha bármit is mondok az csak olaj lesz a tűzre, hisz rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem bújhattunk úgy össze ahogyan régen tettük. Lelkem mélyén viszont örültem, mert szégyelltem testem. Kezdtem egy delfinre hasonlítani. A karcsúságom, rég odavolt már. Mikor, a tükörbe néztem elszörnyülködtem, de tudat alatt még mindig azt hittem, hogy az a karcsú nő vagyok aki voltam. Milyen őrült dolog az, hogy látod, mert a tükör nem hazudik, hogy lassan nem fogsz már az ajtón beférni, de agyad még mindig abban a kis csinos miniszoknyában lát amiben meghódítottad a szerelmedet. Egyből kiírtak táppénzre miután kiderült, hogy terhes vagyok, így rengeteg időm volt. Első időkben még be-be sétáltam a munkahelyemre, egy héten egyszer, mert hiányzott a munka, de lassan leszoktam erről is, mert csak azt hallottam ott is, hogy nagyon megváltoztatott a terhesség. Így, csak álmodoztam arról, hogy hamarosan dolgozni fogok és gyógyszerész leszek újra. Imádtam a munkámat és szerettem az embereket is nagyon. Otthon is felborult minden, mert nem csak szeretkezés nem volt, de a simogatás is elmaradt. Úgy éreztem undorodik tőlem a férjem és nem sokat tévedtem. Sehol nem volt szerencsém. Egy nap mikor vásárolni indultam, gondoltam betérek egy fehérnemű boltba és veszek valami szexi darabot, amitől talán jobb kedvre derülök. Tanácstalanul nézelődtem mert nem igazán tudtam mit is akarok és tulajdonképpen minek is, hisz semmi értelme az egésznek. Tanácstalanságomat látva egy eladó a segítségemre sietett és megkérdezte, miben segíthetne?

– Szeretnék melltartót venni.

– Tudja a méretet?

– Igen, 75-ös.

– Kell oda a 90-es is legalább.

– Mit beszél? 90-es? Soha életemben nem kellett.

– Most viszont kicsi is lesz.

Hiába az agyam becsapott. Sírva mentem haza. Kudarc és fájdalom. Ez, volt bennem. Jó lett volna valakivel beszélni, de nem volt kivel. Úgy éreztem valami boldogság faktorra szükségem van, és így mielőtt hazamentem, még betértem egy cukrászdába és addig nem álltam fel míg 5 franciakrémest meg nem ettem. Hazaérve, próbáltam erősnek tűnni, mert nem akartam, hogy Péter észrevegye rajtam, hogy sírtam. Szerencsém volt, mert ahogy beléptem a lakásba hallottam, hogy Laci telefonál. Nem is vette észre, hogy hazaértem. Megpróbáltam levenni a cipőmet, de a fűző nem engedett. Lehajolni elég nehezemre esett volna, így a konyhába mentem, mert ott le tudtam ülni és könnyebben elértem így a cipőmet. Talán jobb lett volna, ha haza sem mentem volna, mert a konyhában ülve tisztán hallottam mit mond Péter a hívónak.

– Édes kincsem, tudod, hogy Téged szeretlek, de nem hagyhatom most itt Évát, mert Te is tudod, hogy terhes. Azt, is mondtam már, hogy csak te vagy nekem. Vele, már nem bújok ágyba. Nem is tudnám megtenni, mert undorodom tőle.

Ekkor, kiesett a kezemből a pohár és apró darabokra tört., pedig a vízre nagy szükségem lett volna, hisz alig kaptam levegőt.

Péter, gyorsan kiszaladt a konyhába és meglepődve tapasztalta, hogy odahaza vagyok. Nem szólt egy szót sem és én nem kérdeztem semmit. Mit is kérdezhettem volna, hisz már mindent tudtam. Még, azon az estén kiköltöztem a hálószobából és átköltöztem a nappaliba. Keserves hónapok következtek. Egész nap egyedül voltam és este sem volt kivel beszélgetnem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét az életemnek. Negatív gondolataimat azzal próbáltam pozitívra változtatni, hogy minden csodás lesz ha megszületik a gyermekem, mert Ő lesz a boldogságom. Boldog voltam azon a reggelen mikor megindultak a fájásaim. Egy, szebb életben reménykedve tűrtem a néha már elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Harmincnyolc kilót szedtem magamra kilenc hónap alatt. Hiába intett óvatosságra az orvosom én csak ettem és ettem. Több órás vajúdás után végre magamhoz ölelhettem Lacikát. Péternek, fülig ért a szája mikor meglátta a fiát. Velem is olyan kedves volt, mint már hónapok óta nem. Megsimogatta a fejem és megpuszilta az arcom, miközben azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál egy ilyen szép fiúval.” Olyan boldog voltam, mert úgy éreztem minden rendbe jön. Tévedtem. Minden olyan volt mint szülés előtt, csak volt egy gyerekem aki gondozást és szeretetet igényelt. Szerettem is nagyon, de igazán csak az tud bárkit is szeretni akit szeretnek. Engem, viszont senki nem szeretett. Péter ugyanúgy élte a napjait mint szülés előtt. Csupán annyi változott, hogy minden este legalább egy órát játszott a fiával. Úgy kezdtem érezni magam mint dédanyáink az őskorban. Tettek, vettek a ház körül, de közel sem hasonlított az életük házasságra. Inkább hasonlított egymás mellett élésre. Lacika jó gyerek volt, és hála égnek szépen fejlődött. Egy éves születésnapja előtt néhány nappal, egyik este Péter részegen jött haza. Soha nem ívott, így nem tudtam mi miatt nyúlt a pohár után. Próbáltam lefektetni, de Ő nem akarta.

– Nem akarok aludni! Megakarlak dugni!

Te jóságos ég, sikítottam, mert én soha nem dugni hanem szeretkezni szerettem volna. A kettő pedig nem ugyanaz ugye? Nem volt kedvem ágyba bújni vele, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Rám vetette magát és öt perc alatt végzett. Még a nadrágját sem vette le csak lazán letolta. Mikor végzett, tántorogva elindult a hálószoba felé, miközben mondta „Többet nem akarlak megdugni! Szar volt veled!

Míg, élek nem fogom elfelejteni azt az estét. Nem volt elég, hogy megalázottnak éreztem magam, de akkora fájdalom hasított a szívembe amit feldolgozni soha nem tudok. Sírva készültem Lacika születésnapjára, miközben próbáltam erős maradni, hogy legalább a gyerek nyugalmát ne törjem meg. Próbáltam sokat játszani vele, két okból is. Egyik ok az volt, hogy talán a gondolataimat kicsit sikerül elterelnem. A másik ok pedig az volt, hogy imádtam mikor Lacika rakosgatta az építőkockákat és mikor sikerült neki valamit építenie akkor nagyokat nevetett és tapsolt. Próbáltam feledni a történteket de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. Sírtam mert nem akartam gyereket és főleg így nem. Hogyan fogok majd a gyerekre nézni ha megszületik, gyötört a gondolat. Tudtam mikor ránézek majd, akkor mindig az-az este fog eszembe jutni amikor Apja részegen nekem esett. Hogyan teltek napjaim? Egyik gyerek a karomban a másik a pocakomban. A háztartás vezetésében sem sikerült nagy eredményeket elérnem. A takarítás olyan szinten idegesített, hogy üvölteni lett volna kedvem. Az őrületbe kergetett a porrongy. Nincs annál unalmasabb dolog, mint minden egyes apró darabot letörölgetni. Nem voltam praktikák tudója sem, mert nem tartoztam azok táborába, kik apró kis füzetecskébe írogatják a hasznosnál, hasznosabb dolgokat. Szerettem volna kicsit kimozdulni, de nem tudtam. Péter csak este volt odahaza, még hétvégéket sem töltötte odahaza. Nem volt titok, hogy hol és kivel van. Bár soha nem beszéltünk erről, de tudtam és éreztem, hogy az a kapcsolat még nem ért véget, sőt egyre mélyebb talán. Talán ezért is bukott ki Péter mikor megtudta, hogy jön a második baba.

– Nem akarom! Nem akarok több gyereket. Nem akarom egyre jobban hozzád kötni az életemet. Szeretnék inkább minél távolabb kerülni tőled, de egyszerűen nincs lelkem megtenni, hisz a gyermekeimért felelős vagyok. Te, pedig még így is képtelen vagy betölteni anyai szerepedet, hogy itt vagyok veled, hát mi lenne akkor ha nem lennék veled. Romba döntöd az életemet. Miért nem vigyáztál jobban? Nem szedsz Te fogamzásgátlót?

– Nem. Miért szednék?

– Talán azért mert az lenne a dolgod.

– Nem gondoltam, hogy valaha is együtt leszünk még, hisz már régóta megszűnt közöttünk minden testi kapcsolat.

– Szerinted, én vagyok ennek az oka? Nézz már magadra! Mi lett belőled? Ne akard, hogy megmondjam mire hasonlítasz. Utálom a kövér nőket és, ha tudni akarod elmondom, hogy szörnyű volt veled lenni.

Gábor és Gabriella oly szépen, dallamosan csengenek e nevek és, ha hozzátesszük, hogy barátok ők, akkor még szebbek. Férfi és nő barátsága, mi tíz éve már megbonthatatlan. Jöhet vihar, zápor, irigység, vagy áskálódás nem ejt sebet a barátság burkán.

Munkahelyen kezdődött e kapcsolat. Egyetem után kerültek mindketten a KFT-hez. A kezdeti nehézségek hozták őket egyre közelebb egymáshoz. Közös munkák, sikerek és kudarcok, napról-napra mélyítették az akkor még bontakozó barátságot. Közös érdeklődési körük a színház és a mozi, sok szép estét adott kettőjüknek. Azok a vidám esték, mikor pattogatott kukoricát ropogtattak és diétás Colát ittak, mert a cukros dolgokat mellőzték életükből.

Gabi mindig meg akart szabadulni néhány kilótól, Gabriella meg vigyázott a vonalaira. Néha előfordult, hogy betértek egy cukrászdába egy sütemény szeletre, de ez nagyon ritka alkalom volt. Mindig barátként tekintettek egymásra. Nem szőttek szerelmes álmokat, de megbeszélték egymás szerelmi kapcsolatait is.

Nem volt ez másként akkor sem, mikor Gábor megismerkedett Zsuzsával. Illettek egymáshoz. Zsuzsa szép arcú, okos nő volt. Egyetlen hibája a féltékenység volt. Az, a nagyon nagy féltékenység. E miatt volt, hogy állandóan szurkálta megjegyzéseivel Gabriellát, ha találkoztak és, mikor Gabival kettesben voltak, akkor is mindig ellenségesen beszélt róla.

- Egy férfinak nem lehet nő barátja! Biztosan van köztetek valami! Mondd, mit akarsz tőlem, ha őt szereted?

- Drága! Ő, a barátom és nincs köztünk semmi! Igazi barátság az, ami kettőnk közt van. Én, téged szeretlek és veled akarok élni, de a barátság gondolatával meg kell barátkoznod, mert az nem olyan dolog, hogy fogjuk és eldobjuk. A barátokat mi választjuk magunknak, szabad döntésünk alapján és, ha találunk egy igaz barátot, azt nem dobhatjuk el semmiért.

- Szóval, ő a fontosabb?

- Nincs fontossági sorrend. Veled akarok élni és ő, a barátom!

Zsuzsa látta, hogy hiába minden, ettől a nőtől nem fog könnyen megszabadulni. Ezért, akcióba lendült. Sikerült elérnie, hogy esküvő után új városban kezdjenek új életet. Gabi nem nagyon lelkesedett, mert szerette a régi munkahelyét és a várost. Nehéz volt a búcsúzás. Elmentek hármasban vacsorázni az utolsó estén. Bár, mindannyian próbáltak úgy viselkedni, hogy ne bántsák meg a másikat, de nem igazán sikerült. Zsuzsa szurkált szavaival.

A két Gabi, meg nem tudta megállni, hogy ne idézzenek fel jeleneteket közös éveikből. Mókás, vidám dolgokról beszélgettek, és nagyokat nevettek, ami Zsuzsát zavarta. Egymást átölelve, sírva búcsúzott a két barát. Zsuzsa, a szája szélét harapdálta, és dobolt lábaival idegességében, de nem szólt semmit, mert holnaptól úgy is minden megváltozik.

Gabriella, mikor másnap reggel belépett az irodába, végtelen nagy ürességet érzett, mert nagyon hiányzott Neki Gábor. Nem is igazán tudta, hét év után, hogyan fognak telni napjai barátja nélkül. Leült az íróasztalához, és visszagondolt az elmúlt évekre, és hagyta szabadon folyni könnyeit.

Az emlékekből a telefon csörgése hozta vissza a valós világba. Gyorsan megtörölte arcát és megpróbálta hangját bársonyossá varázsolni és beleszólt a kagylóba.

- Igen, tessék!

- Ne sírj, drága! Nekem is nagyon hiányzol! És, hiányzik minden, ami Te vagy. Nem volt, aki szóljon reggel, hogy már tettem édesítőt a kávéba, így mézédesen ittam a fekete nedűt.

- Nem sírok, és örülök neked!

- Tudom, hogy sírsz, hisz ismerlek, és nem tagadom, én is elmorzsoltam egy-két könnycseppet, de tudd, nincs az az óceán, nincs az az erő, ami a mi barátságunkat szét tudná rombolni. A mi barátságunk addig tart, míg élünk!

- Így van, és vigyázz magadra!

Megváltozott életük, de szinte minden nap vagy telefonon beszéltek, vagy e-mailt váltottak. Továbbra is olyan volt minden, mint rég, csak éppen nem voltak egymás közelében, de szívükben érezték egymást.

Évek teltek így el.  Gabriellának volt egy futónak nevezhető kalandja, de egyedül élte napjait. Gábor szép sikereket ért el munkájával és a házasságuk második évében született egy fia. Sokat mesélt a kis trónörökösről Gabriellának. Rajongott a fiáért, csak a házassága kezdett összeomlani. Három év után, Zsuzsa kifelé kezdett kacsintgatni a kapcsolatból és Gabi szenvedett, mert nem volt elég, hogy szembesülnie kellett a ténnyel, de még ő volt a felesége szerint a tehetetlen, semmirekellő alak. Gabriella nyugtatgatta, hogy jóra fordul minden és nagyon szeretett volna segíteni, de csak szavakkal tudott, amiért Gabi hálás volt.

Őszi, esős délután volt, mikor Gabriella hazafelé sétált és Gabira gondolt. Már, egy hónapja semmi hír róla, se telefon, se levél. Mi történhetett? Mert, hogy valami történt, az biztos. Nézegette a kirakatokat és az édességbolt kirakatában felfedezte azt a svájci csokit, ami oly drága volt most is, mint rég. Eszébe jutott, mikor közösen, jó pár éve felfedezték együtt ezt a csokit, és úgy döntöttek, megvásárolják, mert biztosan nagyon finom lehet, ha ilyen drága. De, csalódniuk kellett, mert valami borzalmas íze volt.

Veszek egyet, jött az elhatározás és belépett az üzletbe. Nehezen adta ki e csoki csodára a pénzt, de magához ölelve lépett ki az üzletből. Próbálta kinyitni az ernyőjét, mert elég rendesen kezdett esni, de ekkor megcsörrent a telefon. Na, most ez egy kicsit sok. Ernyő, csoki, telefon. Nem veszem fel, mert képtelenség most előhalászni.

Vedd fel, szólt valami belső hang. Fel kell venned!

- Igen, igen, itt vagyok már! - szólt a kagylóba. - Bárki is vagy, várjál picit, mert elejtem a csokit. Na, itt vagyok!

- Szia, kedves! Csak, nem csoki faló lettél?

- Gábor! Mi van veled? Halálra aggódtam magam!

- Tudom, éreztem! Itt vagyok a lakásod előtt. Szeretnék beszélni veled, ha lehet.

- Mi az, hogy! Várj meg, futok!

Nagy volt a viszontlátás öröme. Percekig ölelték egymást és ott voltak a piciny könnycseppek az arcokon.

- Mi van veled, mesélj!

- Vége a házasságunknak, válunk.

- Nem, az nem lehet!

- Lehet.

- Egy, nagy szerelem nem érhet így véget. Lehetetlen!

- Vége. És tudod, sokat gondolkoztam. Te vagy az a nő, aki megért engem. Szeretnék veled élni, légy a feleségem!

- Most össze vagy zavarodva, és azért mondasz ilyeneket!

- Nem vagyok összezavarodva! Zsuzsának már nem kellek. Fél éve, nem is szeretkeztünk. Nagyon hiányzik, hisz férfi vagyok.

- Nézd! Kedves, amit mondasz, és jól esik, hogy el tudnád képzelni velem az életedet, de most neked szépen vissza kell menned Zsuzsához és a fiadhoz, mert ők a legfontosabbak számodra. Le kell ülnötök, és meg kell beszélni a dolgokat. Tudod, te is nagyon jól, ha nem beszéljük meg a problémákat, akkor csak tovább tetézzük a gondolat. Ismerlek, Te egy érzést, egy szerelmet nem vagy képes csak úgy eldobni. Emlékezz arra, mit mondtál a barátságunkról! Azt, hogy örök! Hasonlót mondtál Zsuzsának is, mielőtt kimondtad az igent, tudod, jóban, rosszban és most az utóbbi van. Varázsold jóvá! Lefeküdni veled, viszont nem fogok, mert az romba döntene mindent. Tested arra a nőre vár, aki iránt szerelem ébredt benned, hát, vidd szíved, lelked, tested haza és javítsd meg azt, ami elromlott. Gyere, együnk egy kis csokit.

- De, ezt nem is szeretjük!

- Dehogy nem! Majd, most megszeretjük.

- Szerinted képes vagyok megjavítani a házasságomat? Szeretem Zsuzsát, de …

- Nincs de, csak Te és Ő!

Elmajszolták a csokit, majd Gábor vette a kabátját és elindult. Gabriella nagyon szorított, hogy sikerüljön boldog családot varázsolnia maga köré Gábornak, és várta a híreket.

Napokig semmi. Majd jó három hét után érkezett levél.

Drága Barátnőm!

 Köszönöm, hogy vagy nekem és köszönöm, hogy segítettél! Ha, Te nem vagy, akkor most elvált férfi lennék, aki havonta egyszer látja a fiát. Most, viszont boldog férj és apa vagyok. Sikerült megbeszélni.

Rájöttem arra is, hogy eddig alig beszélgettünk gondjainkról, de ez most már másként van. Olyan szerelmesek vagyunk, mint évekkel ezelőtt, köszönöm neked drága!

Örök barátsággal ölel: Gábor

Itt megyek melletted. Te, lenézel rám, majd haladsz tovább. Apró kis csiga vagyok csupán, ki feltekint rád. Te, legalább tekinteteddel megajándékozol, mi oly jó nekem és köszönöm, hogy apró kis létem észrevetted.

Sokan elmennek mellettem és észre sem vesznek. Ismerek már száz és száz cipőtalpat, sérült hátamon viselem a lábak súlyát. Merengve nézek emberi testbe költözött lelkekre és eltöprengek, mit tesz a burok, mi a lelket takarja.

Cseréljünk teste néhány napra!

Sokszor azt kívánom, hogy ismerjétek meg egy csiga életét. A gyermeki lélek még őszinte, mert dalban kéri, a házamból a napfényre nézzek ki. Az idők során összetörik a gyermeki érzéseket, mert, ki tíz éve még énekelt, az ma darabokra tör.

A minap bekúsztam egy meleg szobába és megpihentem a szőnyeg sarkában. Nem volt sokáig maradásom, mert egy óriási kéz felemelt és az ablakon dobott ki. Jó nagyot estem és életemért könyörögve csúsztam a parkba, hol zöld pázsit simogatott, fájdalmamat enyhítve. Ezer rózsa szirma lágyan borult testemre, további sérülésektől óvott meg, a szirmát adva védelmemre.

Apró kis szívem szeretetre éhes, és egy karra, ki szeretetével ringat, ki megvéd a hóvihartól, a forgó széltől és a jégesőtől.

Furcsa – tudom – hallani álmom, mert én is azt kívánom, amit Te is szeretnél. Hidd el, hogy egy csiga is születhet érző lélekkel. Hidd el, mindennek lelke van. Embernek, virágnak, fáknak, csak ki ennek, ki annak öltözött. Én, már sokat hallottam beszélgetni a fákat és az összetaposott virágokat is, kik a földön heverve sírtak.

Szeretnünk kell egymást, azt mondom, mert a Te lelked, és az én lelkem is egyet szeretne, azt, hogy boldog földi életben legyen részünk. Én, meghallgatlak, ha kéred, ezzel segítek. Te adhatsz egy mosolyt, és simogatást és megfogadhatod, hogy cipőtalpad alá nem kerülök. Észreveszem, óriási testbe költözött lelketek apró kis rezdülését is.

Így találtunk egymásra, én és a lányka is. Az apró pici szőke lányka, lehetett vagy három éves is. Megtalált a parkban és könnyes szemmel bánatát nekem mondta el.

Nagyon szomorú volt, mert kit legjobban szeretett, az anyukája, örökre elment. Tudta, hogy fentről vigyáz rá, de, hogy már nem öleli át, az picinyke lelkének nagyon fájt.

Én, segíteni akartam neki és közelebb húzódtam hozzá. Ettől, kicsit megnyugodott és már nem zokogott. Apró kis tenyerében vitt haza és mosolygott arca.

Addig maradtam vele, míg új anyukája lett.

Egy csiga így szeret.

Szeretlek Téged, emberi lélek!

Felnézek Rád és halkan suttogom:

Szeress Te is, nagyon!

Minden nőnek van valami heppje, ezt tudjuk jól. Én a hajam rabja vagyok, ami gyakran kerget őrületbe, mert, ha rövid, az a gondom, ha hosszú, akkor meg zavarnak egyes tincsek. Egy kezemen meg tudom számolni, hány alkalommal voltam elégedett életem során a hajkoronámmal. A színéről már ne is beszéljünk. Volt már fekete, szőke, vörös és a festékek során különböző színárnyalatokat sikerült elővarázsolni. Volt kékes-zöldes, zöld, piros. Szóval olyan színek, ami nem volt kétséges, hogy úgy nem maradhat. Sok történetem lenne ezzel kapcsolatban, de most kettőt emelnék ki.

Jó pár évvel ezelőtt történt, hogy vidékre utaztam, olyan rokonlátogatás és rég nem látott ismerősök meglátogatása volt a tervezett program. Hajat festeni már nem volt időm, így az az elhatározásom született, hogy megveszem a festéket és majd, miután leérek, gyorsan felkenem a festéket és aztán már nem lesz semmi akadálya a másnapi vendégeskedésnek.

Futás be, a drogériába. A polc előtt kevés tétovázás, mert emeltem le egyből a dobozt, de a szokott megjegyzésem nem maradt el, hogy már megint változtattak rajta valamit, hisz a dobozon óriási betűk hirdették, hogy új. Mire megtalálja az ember a megfelelőt és megszokja, már lehet is keresni tovább, mert addigra biztos, hogy meg ujjul az összetétele. Kicsit kimorogtam magam, de végül is van festék, nyugodtam meg.

Az utazás rendben lezajlott, így jött a festés. Na, ezt rendesen megújították, mert még a színe sem hasonlít az előzőre. Kis méltatlankodás, de szépen került fel a festék a hajtetőre. Festés közben azt is megállapítottam, hogy több centis lenövésem van. Meg is fogadtam, nem húzom legközelebb ilyen sokáig. A festék felkerült és az idő múlásával egyre furcsább színeket mutatott. Negyven perc után festék lemosás, majd, mikor tükörbe néztem, azt sem tudtam, sírjak, vagy nevessek, mert a fejem teteje úgy nézett ki, mintha egy bili kakit öntöttek volna rá. Felül mélysötét barna, a vége szőke. A látvány tragikus. Gyorsan megnéztem a dobozt, miközben sírógörcs kerülgetett és akkor kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy nem jó festéket vettem, mert ugyan is pont azt a színt kaptam, amit megvásároltam. Saját figyelmetlenségem okozta azt a csodás színhatást. Álltam a tükör előtt és felváltva sírtam és nevettem, de a legnagyobb nevetés akkor volt, mikor másnap elmentem egy fodrászhoz és miután meglátott, feltörő nevetését nem tudta visszafogni és percekig nevetett úgy, hogy kénytelen voltam én is fülig húzni a szám.

A másik történet még érdekesebb. Egy őszi napon a tükör előtt állva elhatároztam, én vágok a hajamból. Nem olyan nagy dolog az, mondogattam magamnak és kezemben csattogott az olló. Mikor végeztem, elégedetten néztem a tükörbe és forogtam körbe és mondtam, hmm  ez  igen. Tudok én! Tökéletes a frizurám, így lelkem is rendben volt. Másnap kihúztam magam és úgy indultam el. Hiába, való igaz, hogy, ha elégedett az ember magával, még a tartása is megváltozik. Egyre jobban húztam ki magam, mert szinte mindenki megnézett és egy mosollyal ajándékozott meg. Ó, tudok én, ismételgettem magamnak.  Olyan csodás reggelem volt, hogy azt nehéz szavakba önteni, de csak addig tartott, míg barátnőmmel találkoztam.

- Te jó ég! Hogy nézel ki? A fejedre húztad a bilit és azt vágtad körbe? El kell mondanom, még a sablon használatával sem sikerült megfelelő formát kihoznod. Magasságos ég! Nagyon ronda vagy.

- Én úgy láttam, jól sikerült, vagy tévedtem? Ha ilyen vacak, akkor miért hittem, hogy tökéleteset alkottam?

- Miért, miért! Mert elhitetted magaddal, és amit gondolsz magadról, olyan is vagy.

- Aha. - Kezdett egyenes tartásom rogyni. - Szóval, agyban dől el minden?

- Bizony ott! De, most adj egy ollót, hogy emberi fejet varázsoljak Neked.

Elkészült a mű és a tükörbe nézve megállapítottam, hogy sokkal jobb, mint amit én alkottam. De, mégsem tudtam úgy kihúzni magam hazafelé, mint induláskor. Én, akkor reggel azt hittem, szép, sőt, gyönyörű vagyok. Hiába, minden fejben dől el, állapítottam meg én is, keserédes mosollyal.

A Tisza hullámait nézem, s előttem gyönyörű képek. Szerelmünk képeit látom, gyors egymásutánban. Könnyes a szemem és halkan sír a víz hulláma, hogy már nem lát velem, én érzem, hogy itt vagy, mert szívemben hordalak, kedvesem. Olyan szép volt minden perc, amit most felidézek, és újra élek. Soha nem gondoltam, hogy mély emlékeket jelent majd számomra e folyó és a gyönyörű tiszavirágok. Egy évvel ezelőtt, még itt fogtad kezem és csókoltad ajkamat. Visszatértem ide, mert újra kell élnem azt, amit veled átéltem. Nézem a csendes hullámokat, amik nyugodtak, simogatóak. Testemen érzem kezed érintését. Szememben könnycsepp, mit útjára engedek. Arcomon végiggördülve, eltűnnek a végtelenben, míg lágyan simogat úgy, mint kezed érintett. Sós az íze, mikor ajkamat eléri, és a fájdalmat meséli. Hagyom, hogy ajkamon elterüljön, és csókod ízét érzem. Táncol lágyan a könnycsepp, és izzó vágyat ébreszt bennem. Egy évvel ezelőtt, kilométereket utaztunk azért, hogy itt lehessünk. Szülőfölded csodáját akartad nekem megmutatni, azt szeretted volna, hogy lássam a szerelem lélekemelő táncát, a tiszavirágok nászát. Csillogott a szemed, mikor útnak indultunk és arról meséltél, hogy milyen csodában lesz részem. Már egy hónapja ismertük egymást, mielőtt ide indultunk. Túl voltunk már akkor apró csókokon, mézédes, hosszú csókokon, bújós, beszélgetős délutánokon és hosszú sétákon. Tested kívánta testem, oly sokszor éreztem és a vágy sokszor feltört bennem is, de Te azt mondtad, csodás szeretkezést akarok, kedves, olyat, mi boldoggá tesz mindkettőnket és, míg élünk, soha nem feledjük. Elviszlek oda, ahol én születtem és ahol a szeretkezés oly csodálatos formáját néztem régen, évről évre. Akkor eldöntöttem, hogy a számomra legkedvesebb embert, akit majd igazán fogok szeretni, elviszem oda, és ott éljük át a gyönyört úgy, mint a tiszavirágok. Szép volt a gondolat, de kicsit féltem, mert a tiszavirágokról tudtam, csak egyszer kelnek egybe és a tánc után véget ér életük. A gyönyörből a halálba, ez zakatolt a fejemben. Nem szerettem volna, ha vége szakad szerelmünknek. Megosztottam érzéseimet veled. Te magadhoz húztál, megcsókoltál és azt mondtad, nem fog véget érni, hidd el, csak akkor fog igazán csodává válni. Igazad lett, kedves. Lenyűgözött a látvány és szeretkezésünk feledhetetlen lett. Erre gondolva ültem le a vízparton. Add a kezed gondolatban, és éljük át újra. Július volt, meleg nyári nap. Kéz a kézben sétáltunk ki a partra. Egy egész délutánon át ültünk, és beszélgettünk. Öledbe hajtottam fejem, és hallgattam, ahogy mesélsz nekem. Terveket szőttél, álomszépeket, miben mi voltunk ketten. Oly szép volt a kép, ahogyan magam előtt látom, mintha festő festette volna vászonra.

• Ez a mi boldogságunk, édes, úgy színezzük, ahogyan szeretnénk a képet. Egy a fontos, hogy azt fessük az ecsettel a vászonra, ami szívünk vágya.

Én is elmeséltem neked, hogy milyen rossz, mikor nem vagy velem. Hiányzol akkor, édesem, súgtam füledbe és hozzád bújtam, hogy érezd, megérintetted szívem húrját, és halld dallamát, mely minden egyes dobbanással kottát ír, és az akkordokat összerakva, szeretlek, míg élek, azt dalolja, s hogy maradj velem örökre, azt akarja. Oly hűvös az a reggel, mikor nem vagy velem, mikor forró csókod nélkül, keserűen iszom a kávét, egy-két könnycseppet ejtve. Megsimogatom testem ezeken a reggeleken és vezetem kezem a testem vonalán, úgy, mintha te érnél hozzám és arcodat látva haladok pontról pontra. De közben elakadok, mert ez nem ugyan az az érzés. Kezem ilyenkor elhagyja testem és kicsit alábbhagy a vágy, míg testem vacogni kezd, mert fázok, és a takaróba burkolózok, és csak magamnak mondom: akarom. Itt vagyok édes és szeretlek és akarj, mert én is akarlak téged, mondtad. Közben, míg meséltem, simogattad fejem és csókoltad arcomat. Ez oly jó volt nekem. Majd lassan tükröződött a vízen a lemenő napkorong, és elkezdődött az a tánc, mi a legszebb tánc volt, mit láttam életemben. Tiszavirágok lepték el a folyót. A látvány minden képzeletet felülmúlt. Levetették lávabőrüket és betakartak vele mindent. Egy lávabőr az ölünkbe repült és mi csodálkozva néztük, mint egy gyerek, óriásira nyílt szemmel. Nem véletlen, hogy itt vagyunk. Látod, édes? Ők is azt szeretnék, ha velük táncolnánk, szóltál. A legszebb pillanat az volt, mikor lebegett a két virág a folyó felett. Lágy násztáncot lejtettek és a folyó visszatükrözte. Benne volt ebben minden, a születés, az élet, a boldogság, az elmúlás. Sajnáltam őket, miközben egy kis könnycseppet próbáltam az arcomról letörölni. Kár, hogy csak egyszer adatik meg számukra a csoda, de látod, egy pillanatért is érdemes élni, mert egy szeretkezés is megérhet egy életet, ha tartalmas és szép és boldoggá tesz két lelket, súgtad fülembe. Véget ért a virágok násza és mi csillogó szemekkel néztünk egymásra. Szerelemről és vágyról meséltünk egymásnak, arról, ami bennünk égett. Lágyan simogattad meg arcomat, majd csókban forrtunk össze. Édes volt a csók, a méznél is édesebb. Akarsz táncot járni velem, kedves? És táncra kértél. Minden vágyam az, hogy a táncpartnered legyek, feleltem. Nem érdekelt tér és idő, vagy, hogy ki látja, mert testünk hevesen vágyott a nászra. A parti homok adott teret, az érzések tengerének. A folyó csendes hullámzása volt zenéje az együttlétnek. Szemed ragyogott, mint a folyó vizén a nap, vágyad izzó üzenetét küldve. Lágyan csókoltad testem, ahol csak érted és éreztem minden mozdulatodban az őszinte szerelmet. Ledobtuk ruháinkat, mint a tiszavirágok tették és burkot képeztünk magunk köré, amiben ketten voltunk, Te, meg én.  Néztük egymás testét, mi szép volt a szemnek és boldogság a léleknek. Simogattad testem kedvesen, csókkal halmozva el minden pontot. Tested kívántam és felfedező útra indultam, hogy megtaláljam azon pontokat, mi boldogságot okoz Neked. Sokáig simogattuk egymást, érzékenyen, kedvesen, majd engedve a vágynak, mi már olthatatlanul forrt testemben, magamba fogadtalak, s akkor már egy testben ringott testünk és a mámor tengerében eveztünk. Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint tiszavirág pár a folyó felett, lebegve, könnyedén. Izgalmas játékon eveztünk végig, adva és kapva. Lassan és gyorsabban haladva egymás testének megadva azt, mire éhes, hogy ez által kielégüljön test és lélek. Majd, mint ki menekülve fut, valami elöl, futottunk a célba, de nem volt első és második hely, mert a dobogóra együtt értünk fel. Győzelmi mámorként éltük meg a díjat, mert együtt küzdve értünk célba, egyazon pillanatban. Ez volt szeretkezésünk legszebb pontja. Kellemes fáradtság járta át testünk és egymást átölelve pihentünk. Sokáig néztük még a folyót és halmoztuk a csókokat, majd búcsút intve a tájnak, indultunk haza. Egymás karjai által, a szeretetet érezve váltunk el egymástól aznap este. Holnap este újra átéljük a táncot, ha akarod, mondtad és én csak bólintottam, mert nagyon akartam, de szólni nem tudtam. Nem akartalak elengedni, Veled akartam maradni. Azon az éjszakán végig éltem mindent újra és izzadt testtel arra ébredtem, hogy csenget valaki. Bátyád állt az ajtóban. Elmondta, hogy nem jössz többet, mert nem élted túl azt a szörnyű balesetet. Rázta testem a fájdalom, mert eszembe jutott az, amitől féltem, hogy elveszítelek téged. Tiszavirágként ért véget minden. Már csak esténként köszönök neked, mikor feljönnek a csillagok, mert akkor látom a legfényesebb csillagot, ami Te vagy nekem. Érzem, hogy rám mosolyogsz ilyenkor, mert megnyugszik lelkem és halkan suttogom: szeretlek, kedvesem.

Szent Iván éjszakáján veled szeretnék lenni,

összebújva a csillagokat nézni,

mert ezen az éjszakán még fényesebb minden csillag,

és talán imámat is meghallgatja az ég,

amiben azt kérem,hogy örökre velem légy.

Varázslatok és csodák történhetnek e napon,

de a legvarázslatosabb az lenne, hogy

akit szeretek, az itt, velem lenne.

Tüzeket gyújtottak ezen az éjszakán,

hogy elűzzék a rosszat, és a

fahasábokat körbe táncolva kértek,

egészséget, bő termést, és szerelmet.

Az, én szívemben a szerelem lángja lobban, még nagyobbra,

mert napról, napra jobban szeretlek, és

én csak azt kérem, légy velem.

Szent Iván éjszakája, számomra csak álmokat hoz,

ahol boldog szerelemben forrunk össze,és ez így marad örökre.

Álmokat kapok csupán.

Apró kis vigasz, e gyönyörű éjszakán,

de ezek az álmok édesek, és boldogsággal vannak tele,

amiből felébredni soha nem szeretnék,

mert akkor a rideg valóság fogad,

hogy ez a szerelem már csak álmaimban él,

de legalább ezt senki, és semmi nem tépheti szét

Belvárosi aszfalton kiterítve fekszik,

élettelen béka testem.

Alul maradtam az éjszakai harcban.

Bevallom, vesztettem.

Legyőzött az erősebb.

Ilyenkor egy béka mit tehetne?

Meghajol előtte.

A sors úgy döntött,

hogy földi létét befejezte.

Szét vagyok cincálva apró darabokra.

Manapság, ez már a béka sorsa.

Legjobban az döbbent meg ezen a hajnalon,

amit a legfejlettebb lény,

az emberek viselkedésében tapasztalok.

Siető, vagy akár tétova léptek,még

tovább tapossák az oszló testem.

Diadalmas mosoly, győzelmi kézjelek.

Hurrá… Legyőztétek a gyengébbet!

Büszke vállveregetés, és sikeres napkezdet.

Megvolt a napi jó cselekedet.

Ó, emberek, mi van Veletek?

Tanultnak, bölcsnek és okosnak

tartanak benneteket, de jólesik lelketeknek

még taposni az élettelen testet.

Szívetek helyén kődarab!

Miért bántjátok az állatokat?

Nekünk is van lelkünk, úgy, mint Nektek.

Ne bántsatok bennünket!

A lélek szól most hozzátok:

Szeressetek minden élőlényt a világon,

és soha ne bántsátok Őket!

Ha, csak egy szívet is elért búcsúszavam,

már nem volt hiába való dolog békának születnem.

Egész életemben arra vártam, hogy egyszer

gyengéd kezetek megsimogat engem.

Királyfivá nem váltam volna ezáltal,de

sokkal boldogabb lettem volna.

Erősebben mentem volna az éjszakai harcba,

és talán még most is az élő béka szólna.

Itt hagyom piciny béka fiam.

Adjátok Neki, azt a szeretetet, mit én

kaphattam volna Tőletek.

Neveljetek bátor, erős békát, s ne

feledjétek apja szavát.

A szívetekben lévő kövekből építsetek hegyeket!

A kő helyére, pedig tegyetek szeretetet.

ISTEN VELETEK!

Jutka, Jutka, kiáltom, de, mintha nem ő lenne, halad tovább. Tudom, hogy ő az. Igaz, csak egy pillanatra láttam arcát, mikor a metró kocsiból kilépett, de nem tévesztettem össze senkivel, tudom. Több mint két éve nem láttam, de közel húsz évig a barátnőm volt és számomra még ma is az. Jutka, Jutka, ismétlem, és futok utána, mert nem engedhetem úgy el, hogy ne beszéljek vele. Elég volt egy pillantás, hogy felmérjem, nagy a baj. Vékony kis teste, kócos haja, laza, kopottas öltözete, mind arról mesélt, hogy valami rossz történt. Utol kell érnem, mert tudom, utolsó telefonbeszélgetésünk óta nem jó dolgok történtek vele. A mindig ápolt, csinos nő most nem más, mint egy szürke mozgó valami. Nem is veszi észre senki, mert beleolvad a tömegbe. Ő, aki körül mindig vibrált a levegő, Ő, aki állandóan mosolygott és vígasztalt, másokat, és mondta, szép az élet, most ő szorul szeretetet sugárzó mondatokra.

- Na, végre, hogy utolértelek! - Fogom meg karját, de akkora lendülettel, hogy alig ötven kilós testét magam felé fordítom. Hirtelen megijed, majd óriási, csodálkozó szemekkel néz rám, amiben benne van az is, hogy hagyj, menj a fenébe. Mindenki hagyjon békén.

Mindig beszédes szeme volt. Úgy, lehetett olvasni a szemeiből, mint valami könyvből.

- Jutka! Ne mondd már, hogy nem ismersz meg!

- Nem tudom.

- Mesélj! Mi van veled? Több mint két éve beszéltünk. Akkor, te azt mondtad, nincs időd rám,, mert minden percedet vele szeretnéd tölteni. Hogy is hívják? Péter, vagy Gábor?

- Laci.

- Laci, ja, igen, emlékszem már. Vele vagy? Boldog vagy? Minden oké?

Kíváncsiságomat akarom kielégíteni, de nem a legjobb kérdéseket tettem fel. Ezt, már akkor éreztem, mikor kimondtam. Még a vak is látja, hogy nem oké, de én bután ezt kérdeztem.

- Ja. Oké minden, de ne haragudj, sietek!

- Ne akarj becsapni! Látom, hogy gond van és annyira nem szaporáztad a lépteidet, tehát ráérsz.

- Minden rendben! – De, könnyeit nem tudta visszatartani és testét rázó fájdalommal zokog. Nem kérdezek többet. Belekarolok, és egy közeli kávézó felé indulok el vele.

- Csüccs! Kávé, vagy kapucsínó? - Ismét fölösleges kérdés, mert tudom, hogy csak kávét kérhet. Soha, nem szerette a kapucsínót. Hamarosan kihozzák a kávét. Ő letörli arcáról a könnyeket, amelyek nem nagyon akarnak apadni. Várok kicsit, míg tudatosul benne, hogy velem van, mert látom, hogy fájó emlékeket ébresztettem fel benne és ő ezek között lapoz óriási sebességgel. Egyértelmű számomra, hogy ezzel a Lacival még sem volt olyan okés minden.

- Na, most mesélj! Addig, innen nem megyünk sehova, míg mindent el nem mondasz! Hidd el, jó, ha megosztod velem, mert sokat segít.

- Senkinek nem beszéltem még róla és tudod, nem is igen szeretnék.

- Miért? Megkönnyebbülsz, ha elmondod!

- Szégyellem, ezt az egészet.

- Mit? A Lacit? Nem értem!

- Azt, hogy ennyire hiszékeny voltam és nem láttam reálisan a dolgokat. Nem vettem észre a jeleket, pedig ott voltak.

- Te fülig belezúgtál, és még ma is szereted.

- Nem szeretem, csak annyira fáj, hogy nem tudom feldolgozni. Már, nem tudnám szeretni.

- Na, kezdjük az elején, mert zavaros ez így kicsit. Meséld az első pillanattól az utolsóig!

- Vasárnap volt, és én izgatottan készültem, hogy találkozzak Péterrel. Először nem akartam elmenni, mert úgy éreztem, nincs értelme felmelegíteni a kapcsolatot. Soha nem szerettem még az ételt sem felmelegítve, de látni is akartam őt. Olyan kedvesen kért a telefonba, hogy nem tudtam nemet mondani. Vegyes érzelmekkel, de remegő lábbal indultam el. Tudod, hogy ő volt a nagy szerelem számomra. Igaz, sokat vitatkoztunk és ma már tudom, nem volt igazi szerelem, de akkor azt hittem.

Délután háromra beszéltük meg a találkozót a plázánál. Nem szeretek késni, így háromnegyed körül már ott sétáltam a plázát övező parkolóban, tekintetemet nem véve le a megbeszélt helyszínről, de nem láttam őt. Háromkor odasétáltam, és vártam, de nem jött. Egy órát vártam rá. Becsapottnak éreztem magam. Még fel sem hívott. Percenként néztem rá a telefonra, de néma maradt. Olyan érzésem volt, hogy jót röhög rajtam, valahol a közelből figyelve.

Magamba roskadva indultam el és mondogattam: kellet ez nekem? El voltam az én kis világommal, miközben hallottam, hogy valaki valami közértfélét keres, de csak később tudatosult bennem, hogy hozzám beszél. Felnéztem, és valami csodát láttam. Laci állt előttem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megismerjen. Meg volt minden adottsága ahhoz, hogy elvarázsoljon. Igazi férfias kiállás, makulátlan ruházat és szédületesen hódító szöveg. Nem akartam ismerkedni, főleg utcán nem. Próbáltam hárítani közeledését, de végül is megadtam a telefonszámomat azzal, hogy két hétig tuti, nem érek rá. Gondoltam, addig elfelejti a telefonszámomat és olyan lesz, mintha meg sem történt volna.

Napokig marcangoltam magam, hogy miért adtam meg a számom. Nem kellett volna, de aztán meg is nyugtattam magam azzal, hogy nem kötelez ez engem semmire, mert, ha felhív, egyszerűen azt mondom, nem. Lassan el is felejtettem a dolgot, mikor két hét után csörgött a telefon. Nem akartam hinni a fülemnek, Laci volt. Gyorsan nemet is mondtam arra, hogy találkozzunk, de ő közel egy órán át győzködött az ellenkezőjéről, miután igent mondtam.

Bár soha ne tettem volna!

Remekül sikerült az első randi. Úgy, éreztem, minden megvan benne, amire szükségem van. Kezdtek az érzések mocorogni bennem, pedig még nem is tudtam róla semmit., de nem kellett sokat kérlelni, hogy meséljen magáról, mert ő mesélt kérés nélkül is.

Kiderült, hogy egy évvel idősebb nálam. Jogi diplomája van, de évek óta az ingatlan bizniszben dolgozik. Sok időt tölt Amerikában. Nőtlen. Gyerek nincs. Így utólag azt mondom, hogy olyan szép volt, hogy már ilyen nincs is. Érdeklődött angoltudásomról, de be kellett vallanom, nem tudok angolul. Nem baj, majd én, megtanítalak. Hidd el, jobb tanár leszek, mint bárki más.

Szóval az első találkozás után, minden infóm meg volt. Ragyogott az arcom, boldog voltam. Jól is jött, mert feledtette azt a csalódást, amit Péter okozott. Kolléganőim iriggyé váltak. Na, te megfogtad az Isten lábát, mondták. Szinte minden nap találkoztunk és én egyre jobban kezdtem belehabarodni. Minden alkalommal virágcsokor, bonbon.

Egyik este, mikor rácsodálkoztunk a város esti szépségére egymáshoz simulva, mindketten éreztük, testünk kívánja a kényeztetést. „Tudod drága, szeretnélek szeretni. Felmegyünk hozzám?” Kívántam őt, de nem akartam apartmanba menni, mikor saját lakásom volt. Laci ugyan is apartmanban élt, mióta hazajött Amerikából. Úgy tervezte, nem marad sokáig és ismét átlépi a határt. Ez, a gondolat nem nagyon dobott fel, mert én nem akartam vele menni. Napok óta, arról győzködött, hogy tartsak vele, így mindig az a gondolat volt a fejemben, hogy hamarosan vége lesz mindennek.

- Szeretném, ha hozzám mennénk. - Szóltam és megnyugtató volt, hogy az én kis otthonomban lehetünk. Fergeteges éjszakát töltöttünk együtt. Engem, még így soha nem szeretett senki. Hihetetlen volt!  Olyan szerelmesen ébredtem, és repülve mentem dolgozni. Egész nap az órát néztem, mert alig vártam, hogy ismét lássam.

Az, az éjszaka eldöntötte a következő napokat, mert minden nap találkoztunk munka után és vagy séta, vagy vacsora, mikor, mihez volt kedvünk és együtt mentünk haza. Ez minden nap megismétlődött az első éjszaka.

Kezdtem valóban úgy érezni, hogy megfogtam az Isten lábát.

Úgy, éreztem, törődik velem, és fontos vagyok számára. Napközben, többször felhívott és, ha késtem két percet, már telefonált. Normális helyzetben már túlzásnak tűnt volna, de akkor másként láttam. Nem szerette, ha a barátnőimmel, vagyis veled, vagy Gittával beszélgettem.

- Drágám, itt vagyunk egymásnak, nincs szükségünk barátokra.

És, én teljesítettem minden kérését. Akkor, hívtalak fel és mondtam, nincs időm. Nehéz volt, de számomra már csak Laci létezett. Lassan leépítettem magam körül a kapcsolatokat és valóban csak ketten voltunk egymásnak.

A hétvégék olyan szépek voltak, hogy álmodni sem lehetett hasonlót.

Féltékeny volt Laci nagyon.

Mikor, együtt voltunk és sétáltunk, nagyon vigyáznom kellett, hogy véletlenül se essen tekintetem férfira, mert akkor nagyon haragos lett. Nem volt nehéz ezt betartani és akkor nem is zavart.

Egyik napon, eléggé késésben voltam. Egyszerűen beállt a város, míg én egy tömött buszon vártam, hogy végre átölelhessem őt. Tudta, hogy kések, mert felhívtam és elmondtam, mi várható.

- Rendben van szívem, várlak! Vigyázz magadra, és amennyire lehet, siess.

Így, a körülményekhez képest nyugodt voltam, de persze, hogy megszólalt a telefon. Nagyon nehezen tudtam elővarázsolni a táskámból.

- Hol vagy már?

- Sietek, de nem rajtam múlik.

- Mondd, szeretsz?

- Igen, nagyon!

- Akkor mondd ki!

- Tudod, hogy buszon vagyok és nem megfelelő hely a beszélgetésre.

- Akkor nem is szeretsz!

- De! Nagyon szeretlek!

- Siess!

Nem szeretek buszon telefonálni. Valahogy mindig úgy érzem, mások bekukucskálnak a magánszférámba. Ennek ellenére szerelmet vallottam ott, a tömött buszon. Elmondtam, mennyire várom, hogy öleljem és hevesen csókoljam. Nem túlzok, ha azt mondom, mindenki engem nézett. Síri csend volt a buszon. Volt, aki mosolygott, volt, aki a fejét csóválta és az én arcom tűzpirosan égett, de szerettem őt nagyon, és már azon a ponton voltam, hogy érte bármit megteszek. Volt a lakásomhoz is kulcsa. Nem is kérdeztem meg akkor, hogy fizeti-e még a panziót. Valahogy nem érdekelt.

Egyre több cucca került hozzám. Igaz, nem volt olyan sok, hogy aggodalomra adjon okot. Én, boldog voltam és szívesen vettem, hogy otthon érzi magát. Én, reggeltől estig dolgoztam. Neki is napközben volt elfoglaltsága, de egy idő után már néha-néha este is elment üzleti tárgyalásra.

Szép volt minden.

Egy, pénteki napon reggel, mikor készülődtem dolgozni, szólt, hogy este később jön, ne várjam meg, feküdjek le nyugodtan. Nem örültem neki, mert már el sem tudtam képzelni, hogy ne együtt bújjunk ágyba. Eszembe jutott az éjszaka, ami csodás volt mindig. Sokáig csókoltuk egymást, mire elindultam. A lépcsőházban vettem észre, hogy a nyakláncom nincs rajtam. Nagyon hiányzott, mert soha nem vettem le, de már nem volt időm visszamenni. Az éjszaka közepén vettem le valamikor, mert arra kért, vegyem le, mert zavarja a szeretkezésben a lánc mozgása. Furcsa volt kicsit, mert addig nem szólt soha, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Úgy éreztem, ezáltal még közelebb kerültünk egymáshoz, mert bátran és őszintén mondjuk el egymásnak gondolatainkat, érzéseinket. Rendesen rám zuhant a lila köd az biztos. Nem volt jó napom, mert nagyanyám ajándéka hiányzott napközben, viszont eszembe jutott, hogy nagyon nem is tudom majd ezután hordani, maximum napközben, mert este visszakerül oda, ahol most van, a többi között, a szíves ládikába.

Unatkoztam nagyon azon az estén. Egyszerűen nem tudtam magam lekötni. Próbáltam tévézni, könyvet olvasni és vártam, hogy hívjon, de néma volt a telefonom. Fel-alá járkáltam. Mi történhetett, hisz egész nap nem hívott? Ilyen fontos lenne ez a tárgyalás? Akkor, is tudna hívni. Amit nagyon akar az ember, azt meg is tudja oldani. Féltem, hogy valami történt vele, így tíz óra körül rácsörögtem, de nem vette fel. Éjfélig, még vagy tízszer megpróbáltam, de semmi. Bekapcsolt a hangposta. Hagytam üzenetet, nem is egyet, kértem, hogy hívjon fel. Közben éreztem, valamivel le kell kötni magam. Elkezdtem port törölni.

Soha nem szerettem ezt a tevékenységet, de már egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Leportalanítottam a könyveket, a polcokat, de még mindig nem nyugodtam meg.

Na, akkor még az újságokat is kiválogatom. Hónapok óta gyűjtögettem és gyűjtögettem őket. Itt az ideje selejtezni. Beleolvastam újra egy-két lapba. Mikor, a kupac közepéhez értem, azt hittem, ott halok meg. Különböző ismerkedésre vágyó hölgyek hirdetései voltak bejelölve. Volt, jó pár régi napilap is, amelyekbe sok társkereső hirdetés volt. Ezek, mind át voltak mazsolázva és be voltak jelölve.

Egyik döbbenetből a másikba estem. Csak olyan hölgyek voltak bejelölve, akik hasonlítottak rám. Úgy, éreztem, a hasonmásomat keresi. Olyan, káosz keletkezett a fejemben, mint egy fortyogó fazékban, amibe beledobáltak mindent.

Nem tudtam feldolgozni ezt az egészet. Zavaros és érthetetlen volt minden. Most, mi is van azokkal a nagy érzésekkel és miért pont olyat keres, mint én?

Sírva aludtam el, és reggel is arra ébredtem, hogy üres mellettem az ágy. Riadtan ébredtem. Hol lehet? Most már biztos történt vele valami. Hívtam, nincs válasz. Végig hívtam a kórházakat is, semmi.

Egész hétvégén ki sem mozdultam a lakásból. Azt, akartam, otthon legyek, mikor hazaér. Amúgy sem szerette, ha egyedül mentem bárhová is. Egész szombaton semmi. Enni sem tudtam az idegességtől. Aggódtam, és azon törtem a fejem, hogyan fogok szakítani vele, mert éreztem, bármennyire is szeretem, nincs folytatás.

Hírtelen, eszembe jutott, mikor ismeretségünk elején bóklásztam az egyik bevásárlóközpontban, és leültem egy jósnő asztalához. Mit is kérdezhettem volna tőle, mint azt, hogy mi várható a kapcsolatunkban? Ő, kidobta a kártyákat, majd újra és újra megismételte.

- Nem tudom, mi lehet ez, de nagy titok van körülötte és nem tudom, hogy mi az.

Csodálkozva néztem. Titok, és még nagy is?

- De mi? - Kérdeztem.

- Nem tudom.

- Gyereke van? Felesége van?

- Nincs.

- Barátnője van?

- Önön kívül, most nincs más.

Na, ez igen! Nem lettem okosabb. Egyszer el is meséltem a történetet Lacinak és ő mosolygott, de nem sikerült kiszednem belőle semmit.

- Én, egy titokzatos férfi vagyok, látod. - Zárta le a beszélgetést.

Akkor, ott, eszembe jutott a titok szó. Talán, az volt a titok, hogy barátnőket keres. Testemet kezdte rázni a borzongás, mert nem tudtam elképzelni, hogy más mellé is oda tud bújni, és a másik nő illatát még magán hordva ölel át engem. Rázott a hideg, és sírtam.

Egyedül aludtam el szombat este is. Már nem tudtam, mit gondoljak. Két hónap. Ennyi volt a boldogság. Ez, volt az első gondolatom vasárnap reggel. Ismételt telefonálgatások, de már tudtam, úgy sincs értelme, mert nem fogja felvenni. Bíztam a csodában és hittem, egyszer csak felveszi.

Vasárnap este sokáig csörgött, de egyszer csak meghallottam a hangját a vonal végén. Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam megszólalni, de nem is volt rá szükség, mert egy beszélgetésbe csöppentem. Döbbenten hallgattam, hogy Laci szeretkezik egy nővel. A döbbenetből majd kiesett a kezemből a telefon, de olyan szorosan markoltam, hogy nincs az az óriás vihar, ami tova tudta volna vinni.

Soha, ilyen megrázó élményben nem volt részem. Közel egy órán keresztül hallgattam, miközben végigfolytak könnyeim az arcomon. Testem remegett. Megcsaltak, és én még végig is hallgattam. Kiderült, én is lehettem volna az, akit ölel, mert egyértelművé vált, hogy úgy néz ki, mint én. Én, tettem le a telefont, mikor már nem bírtam tovább hallgatni. Ez igen! Így bevallani azt, hogy megcsaltak, nem semmi, mert ugye, nem magától kapcsolt be a telefon. Sokáig ültem még magamba roskadva. Össze akartam pakolni a cuccait, hogy gyorsan tudjon menni, ha egyszer hazatér, de nem volt hozzá erőm.

Engedtem egy kád vizet és belevetettem magam a habokba. Meggyújtottam a kád szélén a gyertyákat és a lángokkal együtt az emlék is ölelt. Milyen szép volt, mikor ketten ültünk a kádban és játszottunk a habokkal és egymás testével. Akkor, is gyertyák égtek a kád körül és vörös rózsa illat töltötte be a lakást.

Sokáig ültem a kádban és vártam, hogy hamarosan betoppan és lezárhatom ezt az egészet. Már, nem akartam megcsókolni, magamhoz ölelni. Nem tudtam volna a hallottak után.

Hétfő reggel úgy indultam dolgozni, hogy nem hívott és nem is tudtam róla semmit. A munkahelyemen a kolléganők arcára, kárörvendő mosoly költözött, mikor meglátták kisírt szemem, de ez kevésbé érdekelt. Fejemben csak egy gondolat volt, miért? Nagyon lassan telt a nap. Én, már nem hívtam többet és ő sem keresett. Mielőtt hazamentem, sétáltam még egy fél órát és kezdtem összeszedni a gondolataimat, mert tudtam, egymás szemébe kell majd néznünk és röviden kell lezárni mindent. Nem akartam még nagyobb fájdalmat.

Remegő kézzel nyitottam az ajtót. Nincs idehaza, villant át, miután kettőre volt fordítva a zár. Örültem is neki, meg nem is. Kinyitottam az ajtót, és erősen kapaszkodnom kellett, hogy ne ott essek össze. A lakásom, ki volt üresre pakolva, még egy bugyim sem volt. Az maradt meg, ami rajtam volt, és velem volt.

Úgy zokogtam, mint még életemben soha. NEM-NEM-NEM! Üvöltöttem. Nehéz este volt.

A rendőrségen kérdezgették, mit tudok róla és mi tűnt el.

- Mindenem! Mindenem!  - Zokogtam.

- Biztos abban, hogy úgy hívják, ahogyan ön ismeri?

- Igen! - Feleltem, mert igazán a kérdést sem értettem.

- Látta a személyi igazolványát, vagy valami okmányát?

- Nem! Soha, nem kértem, hogy mutasson valami okmányt, eszembe sem jutott ilyesmi.

Ezer, és ezer kérdésre kellett válaszolnom, és össze kellett volna szedni gondolataimat is, hogy fel tudjam sorolni az eltűnt tárgyakat és értéküket.

- Sajnálom hölgyem! - mondta az ügyeletes tiszt, majd felállt és kis türelmet kérve kiment az irodából. Nem sokára ketten tértek vissza. A másik nyomozónál körülbelül húsz akta volt, ha nem több és a kezében egy fénykép.

- Ő az, hölgyem?

- Igen! - dadogtam, mert ami történt, már sok volt nekem.

- Rosszul van hölgyem? Hívjunk orvost?

- Nem köszönöm, csak szeretnék már túl lenni ezen az egészen és hazamenni végre.

- Sajnálom, hogy így járt, de nincs egyedül. Ezekben az aktákban is hasonló esetek vannak. Az, ön barátja körözés alatt van. Abban, ne nagyon reménykedjen, hogy valamit is visszakap, mert nagy valószínűséggel értékesített mindent.

Felálltam, de úgy remegett kezem-lábam, hogy egyszerűen nem tudtam elindulni.

- Jöjjön, kérem, a kollégám hazaviszi. - És rövid idő múlva kiszálltam a rendőrségi járműből. Az egész ház az ablakban volt. Nem szokás felénk a balhé és a rendőrségi kocsi látványa. Összesúgtak az emberek, de nem érdekelt már semmi. Felmentem az üres lakásba és letusoltam. Azt, akartam, hogy a víz mossa le az egész kapcsolatot rólam. Szabadulni akartam minden emléktől. Megvártam, míg megszárad a testem, mert nem volt mibe megtörölköznöm. Tiszta vízben kimostam egyetlen bugyimat és meztelen testtel, takaró nélkül lefeküdtem a padlóra és azon gondolkodtam, hogyan építem fel az életemet újra.

Ó, minek ez a napsütés? Minek ez a fény? Miért gyötör minden egyes napsugár? Tavaly még örültem a nyárnak, a napnak, a víznek, a madaraknak és még a szúnyogcsípésnek is, pedig, az már nagy dolog, mert mindig úgy összecsipkedtek, hogy sebesre vakartam magam és mit mondjak, ettől nem voltam a legszebb.

Azt hittem, a téli szürkeség után elmúlik a depresszióm, mert mondják, a napsütés meggyógyítja, ezt az állapotot. Nem voltam orvosnál, de tudom, depis voltam, mert minden tünet arra utalt. Vagy a csalódás és a fájdalom tünetei is ugyanazok? Nem tudom, de, hogy reggeltől estig, és estétől reggelig sírtam, az biztos.

Enni nem ettem, és élni sem nagyon akartam és még egyvalami, amit szerettem volna, az az, hogy hagyjon békén mindenki. Bezárkóztam a szobámba és vártam, hogy elmúlik ez az egész, ha előbb nem, akkor, mikor végre kisüt a nap, de még rosszabb lett, és az a tegnapi esküvő, az még jobban megviselt. Úgy sírtam, mint egy temetésen szoktak. Nem is maradtam sokáig, mert nem bírtam és, mikor a pap a szertartás közben kétszer is rám nézett szúrós szemmel, mert úgy zokogtam, inkább kijöttem.

Megnéztem még a templomtornyot. Nem tudom miért, és felsóhajtottam kérdésszerűen, hogy Istenem, ezt most miért tetted? Nem válaszolt. Biztos, megvan mindennek a magyarázata, de az én fájdalmammal ugyan ki törődik?

- Mi van Pannikám? Úgy ülsz itt délelőtt a kapu előtti lócán, mint ahogyan mi szoktunk, öreg tyúkok, esténként. Nincs semmi dolgod? Miért nem segítesz anyádnak húslevest főzni?

- Nincs semmi Gabi néni, csak gondolkodni ültem le, és a húsleves már kész van rég.

- Szép esküvő volt tegnap. Olyan aranyos volt az ifjú pár. Remélem, boldogok lesznek! Na, megyek, mert még a káposztát meg kell főzni, mire jön a család. Ne szomorkodj! Tudom, szerettél volna Te, lenni a menyasszony, de ilyen az élet, szerintem, így kellett történnie.

Na, ilyen az élet a falun. Mindenki mindent tud, még azt is, hogy mi fő a fazékban és még gondolkodni sem hagynak. Bemegyek inkább, mert mindenki tesz majd valami megjegyzést, és ehhez most nincs kedvem és azt sem akarom, hogy sajnáljanak, na és a nap is zavar nagyon.

Jó húsleves illat van a házban, de nem kívánom. Biztosan ilyen volt, az esküvőn is.

Visszavonultam a szobám magányába, még a kulcsot is elfordítottam a zárban, hogy véletlenül se rontson rám anyám, hogy vigasztalni próbáljon. Kint süt a nap, bent pedig depi ezerrel, és emlékek, amik rám törnek, miközben könnyeimmel arcomat mosom.

Palit, gyerekkora óta ismerem. Na, ez mondjuk nem olyan nagy hír itt, faluhelyen, mert itt az lenne a hír, ha valakit nem ismernék. Palit, viszont születése pillanatától ismerem. Igaz, nem emlékszem arra a pillanatra, mikor egy azon napon megszülettünk.

A két anyuka, ott, a kórházban került közelebb egymáshoz és váltak barátnőkké. Mi pedig a Palival egymás kezét fogva tanultunk meg járni is. Olyanok voltunk, mint két mesebeli gyerek, mondták sokan a faluban. Két szőke gyerek, kék szemmel. Az óvodában és az iskolában sem engedtük el egymás kezét. Gyakran mondták nekünk a társaink, hogy „két szerelmes pár, mindig együtt jár”, de minket ez nem zavart. Örültünk ennek – emlékszem – mikor négyévesen a homokozóban, Pali megkérte a kezem. Építettünk egy szép homokvárat, majd mikor az utolsó simításokkal is végeztünk, Pali leporolta a kezét, mert soha nem szerette, ha homokos a keze. A homokozóba is csak a kedvemért jött be mindig, ha nem tudott meggyőzni arról, hogy játszunk valami mást. Majd, mikor az utolsó porszemet is sikerült visszavarázsolnia a homokkupac tetejére, így szólt.

- Na, ezzel is végeztünk. Most, pedig beszéljünk csak meg valamit. Azt akarom, hogy a feleségem légy! Na, mit mondasz? Szerintem csuda jó lenne!

- Igen! Leszek a feleséged! - válaszoltam úgy, mint ahogy a filmekben láttam.

- Akkor jó. Most már a feleségem vagy!

- Csókot nem kapok? - kérdeztem én, mert a filmekben mindig volt. Kaptam.

Attól, a perctől kezdve úgy éreztem, összekötöttük életünket. A suliban sem, és a gimiben sem érdekelt más fiú, csak ő. Csodálatos volt az a négy gimnáziumi év. Tombolt a szerelem közöttünk. Mindenki olyan boldogságra vágyott, mint amit a mi arcunkon láttak. Mosoly volt minden. Egyedül Edit, a barátnőm nem örült ennek az őrült szerelemnek.

Akkor, ezt nem vettem észre, csak később döbbentem rá. Edit, soha nem járt senkivel, Ő a tanulásba vetette magát és mindig, mikor hívtuk moziba, vagy egy szelet sütire a cukrászdába, mindig azt válaszolta, nem érek rá, sokat kell tanulnom, mert különben nem vesznek fel az orvosira, és mindig hozzátette: nagy mázlista vagy te, Panni! Nem is tudom, hogy lettünk mi barátok. Visszagondolva, ég és föld. Így, lehetne jellemezni minket. Valahogy, még az első év elején egymásra néztünk és eldöntöttük, barátnők leszünk. Az érettségi után terveztük az esküvőt. A szülők nagyon le akartak erről beszélni minket, de mi nem akartunk tovább várni. Továbbtanulási szándékunk sem volt, de mindketten beadtuk a továbbtanulási kérelmünket. Én, a tanítóképzőbe, Pali, pedig a mérnökire.

Jó kis játéknak tartottuk, mert tét nélküli volt. Jót nevettünk, mikor megjött az értesítés, hogy felvettek mindkettőnket.

- Most, akkor lesz esküvő, vagy inkább tanulunk tovább? - Kérdezte Pali.

- Én, esküvőt szeretnék, szép, boldog esküvőt. - válaszoltam.

- Így lesz, szívem! - húzott magához és csókja megerősítette szavát.

Nem sikerült bekerülni az orvosira, dühöngött Edit, minden nap.

- A fene, ezt az egészet! Itt volt négy év és nem is pasiztam, csak, hogy orvos lehessek és tessék, nem sikerült!

Nyugtattam mindig, és mondtam:

- Ne keseredj el! Majd, jövőre sikerül!

Augusztus közepére terveztünk egy utolsó osztálykirándulást. Az utolsó olyan alkalmat, amikor együtt lehet még a kis csapat. Jó buli lesz, mondogatta mindenki. Nekem az lett, az indulás előtti napon a kórházban kötöttem ki. Vakbélgyulladás, mondta az orvos. Pali szorította a kezem, és csókolta arcom.

- Ne félj szívem! Rutin műtét az egész. A kirándulásra pedig én sem megyek, ha Te nem jössz.

- Menj nyugodtan, legalább Te érezd jól magad!

- Oké, ha így akarod.

A fenét akartam így! Azt, szerettem volna, ha velem marad, de mégsem mondhattam, hogy ne menjen. Ideges lettem attól, hogy nélkülem megy el, meg a műtéttől is féltem.

- Vigyázz magadra! Majd találkozunk, ha hazajöttem. - volt utolsó mondata, és ott hagyott a kórház magányában.

A műtét jól sikerült és már odahaza lábadozva vártam, hogy végre hazajöjjön. Szinte állandóan rá gondoltam és arra, milyen rossz lehet neki is nélkülem.

Keddi napon jöttek haza. Vártam, hogy egyből átrohan hozzám, de nem. Még szerdán sem jelentkezett. Nem akartam felhívni, mert úgy éreztem, neki kell jönnie. Csütörtökön találkoztam az egyik osztálytársammal, aki néhány mondatváltás után: „sajnállak”, mondta. Miért? Kérdeztem értetlenül. Te még nem is tudod? Nem kérdeztem semmi többet, csak rohantam haza, mert éreztem, valami nagyon nincs rendben. Vártam még egy kicsit, de, miután nagyon nem bírtam tovább, átrohantam Palihoz,, hogy megtudja, mi az, amit tudnom kéne.

A lábam a földbe gyökeredzett, mikor megláttam Pali karjaiban Editet.

- Ti mit csináltok? - Szinte ordítva kérdeztem.

- Ne dühöngj, Panni! Akartam beszélni veled, de most már tudod. - próbált csillapítani Pali.

- Mióta tart? Miért nem vettem észre?

- Már egy ideje együtt vagyok Edittel, és szeretjük egymást.

- Én, nem érdemeltem volna meg, hogy szólj?

- Azért nem szóltam, mert tudtam, dühöngeni fogsz.

- Te, ezen csodálkozol? Te, az enyém vagy!

- Nem! Én, az Edité vagyok már. Hamarosan összeházasodunk.

- Micsoda? Miért ilyen sürgős?

- Mert gyermekünk lesz.

- Hazudsz!

- Nem hazudok. Hat hónap múlva apa leszek.

Nem tudtam többet szólni. Mint egy őrült, rohantam haza és váltam depresszióssá. Soha nem gondoltam, hogy barátnőm így átvág engem és a fejem verem a falba, hogy semmit nem vettem észre. Nagy a fájdalom bennem, mert két embert veszítettem el. A barátomat és a barátnőmet. Akik, kimondták a számomra oly fájdalmas boldogító igent.

Sárika néni a kezében tartotta az unokáját, míg fia elveszi e gyermek anyját. Összetörtek a gyerekkori álmok, és összetört szívem. Oly, sokat gondolkodtam már ezen az egészen, hogy kezdtem az őrület határára jutni.

Így, szépen elővettem a kis bőröndömet és három nap múlva elindulok az ország másik végébe, hogy új életet kezdjek, és talán találok valakit, aki feledteti közel húsz év szerelmét, és visszavarázsolja arcomra azokat a szép mosolyokat.

A legszebb szépítőszere az arcnak az, mikor olyan boldogságot érez a lélek, hogy az átszínezi a megtört, reményvesztett arcot és úgy kezd ragyogni, mint egy gyémánt. Mindenki életében vannak felhős időszakok, mikor a mosoly oly reménytelennek tűnik, mint egy lottó ötös, de akkor történhet valami és megváltozik minden.

Ma ,Zsike történetét mesélem el.

Mi a fenét remél az ember a sorstól egy válás után? Először hiszi, hogy minden szép és jó lesz. Hogy talán valósággá válik az, ami sok-sok éven át csak álom volt, de aztán hirtelen a reményből a kétségbeesés és a kilátástalanság érzése hatalmasodik el az emberen. Véget ért, hiányozni fog minden. Kérdések sora vetődik fel ilyenkor. "Merre tovább? Milyen lesz a holnap? Fognak szeretni és fogok-e még szeretni?" Az élet furcsa játéka az, hogy ilyenkor jobban el hisszük azt, hogy rosszabb lesz, mint azt, hogy minden szép lesz. Így voltam ezzel én is.

Dobozok között, új lakásban, még a kedvenc csészémtől is megfosztva, mert valahol mélyen be van csomagolva. Próbáltam túlélni mindent. A lányom a maga nyolcévnyi bölcsességével vette tudomásul, a helyzetet, de a hogyan tovább kérdése foglalkoztatta Őt is. "Most, mikor leszek apával? Az ünnepeket is külön fogjuk tartani? Lesz pénzünk, anya, a különórákra?" Kérdések záporoztak felém. Mit válaszoljak, hogy ne törjem össze a gyerek lelkét és válaszomban benne legyen a biztonság érzete is, ami egy nyolc éves számára nagyon fontos? Nehéz feladatnak bizonyult ez abban a helyzetben. Kicsit általános válaszok születtek, amivel magam sem voltam megelégedve. Valami ilyesmik: "Majd megbeszéljük, majd kialakul, jó lesz minden".

Mikor a majd szót hallja egy gyerek, tudja, semmi nem biztos. Tisztában voltam válaszom hatásával és így inkább magamhoz öleltem, és fejét puszilgattam. Tudtam, ez biztonságot ad neki, mert a szeretet nyugtat, de én egyre gyengébbnek éreztem magam. Próbáltam könnyeimet visszafogni. Ez addig sikerült is, míg - nehezen - a lányom új ágyban álomba szenderült. Ott ültem az ágya szélén és néztem Őt. Őt, az én egyetlen boldogságomat, majd hagytam könnyeimet végigfolyni arcomon.

Sokáig ültem ott, majd felállva végignéztem a dobozokon, amelyek kipakolásra vártak, és amihez akkor már nem volt kedvem hozzákezdeni. Így, leültem a számítógép elé, gondolván, végigfutom a híreket és elterelem figyelmemet kicsit. Miután bekapcsolom a gépet, mégis a leveleimre kattintottam, pedig akkor nem is akartam olvasni őket. Volt néhány, de csak átfutottam rajtuk, míg egyszer csak megállt a kezem, mert egy régi, gyerekkori barátom sorait olvashattam. Évek óta nem tudtam róla semmit és pont most írt.

Sokat gondolok Rád mostanában. Többet, mint máskor. Talán azért van, mert nem vagy boldog. Jó lenne, ha tévednék, de biztos vagyok benne, hogy nem. Bármi is történt, hidd el, minden jóra fordul, csak hinned kell benne. Erős és csodálatos nő vagy! Számodra nincs lehetetlen, csak tudnod kell arcodról letörölni a könnyeket és minél előbb teszed, annál előbb leszel boldog! Így ne tétovázz! Elő a zsebkendőt, itasd fel azokat a krokodilkönnyeket és úgy dobd el a gondokat, mint ahogy a szemetesbe dobod azt a papírdarabot. Írnom kellett Neked, mert úgy éreztem, el kell mondanom, még ennyi év után is szeretlek és tudom, nagyon sok ember szeret még Téged és gondol Rád szeretettel. Írj, kérlek! Bárcsak azt írnád, téves volt a megérzésem, de bármi is van, baráti kezem örökké szorítja kezed! Érzed?

Először még jobban zokogtam, de aztán lelkem mosolya kiült arcomra is, mert éreztem, nincs lehetetlen és boldogság vár rám és ehhez elég volt egy régi barát néhány mondata, mert elhitette velem, szép a világ, csak elbújtam, mert nem akartam észrevenni.