Jutka, Jutka, kiáltom, de, mintha nem ő lenne, halad tovább. Tudom, hogy ő az. Igaz, csak egy pillanatra láttam arcát, mikor a metró kocsiból kilépett, de nem tévesztettem össze senkivel, tudom. Több mint két éve nem láttam, de közel húsz évig a barátnőm volt és számomra még ma is az. Jutka, Jutka, ismétlem, és futok utána, mert nem engedhetem úgy el, hogy ne beszéljek vele. Elég volt egy pillantás, hogy felmérjem, nagy a baj. Vékony kis teste, kócos haja, laza, kopottas öltözete, mind arról mesélt, hogy valami rossz történt. Utol kell érnem, mert tudom, utolsó telefonbeszélgetésünk óta nem jó dolgok történtek vele. A mindig ápolt, csinos nő most nem más, mint egy szürke mozgó valami. Nem is veszi észre senki, mert beleolvad a tömegbe. Ő, aki körül mindig vibrált a levegő, Ő, aki állandóan mosolygott és vígasztalt, másokat, és mondta, szép az élet, most ő szorul szeretetet sugárzó mondatokra.

- Na, végre, hogy utolértelek! - Fogom meg karját, de akkora lendülettel, hogy alig ötven kilós testét magam felé fordítom. Hirtelen megijed, majd óriási, csodálkozó szemekkel néz rám, amiben benne van az is, hogy hagyj, menj a fenébe. Mindenki hagyjon békén.

Mindig beszédes szeme volt. Úgy, lehetett olvasni a szemeiből, mint valami könyvből.

- Jutka! Ne mondd már, hogy nem ismersz meg!

- Nem tudom.

- Mesélj! Mi van veled? Több mint két éve beszéltünk. Akkor, te azt mondtad, nincs időd rám,, mert minden percedet vele szeretnéd tölteni. Hogy is hívják? Péter, vagy Gábor?

- Laci.

- Laci, ja, igen, emlékszem már. Vele vagy? Boldog vagy? Minden oké?

Kíváncsiságomat akarom kielégíteni, de nem a legjobb kérdéseket tettem fel. Ezt, már akkor éreztem, mikor kimondtam. Még a vak is látja, hogy nem oké, de én bután ezt kérdeztem.

- Ja. Oké minden, de ne haragudj, sietek!

- Ne akarj becsapni! Látom, hogy gond van és annyira nem szaporáztad a lépteidet, tehát ráérsz.

- Minden rendben! – De, könnyeit nem tudta visszatartani és testét rázó fájdalommal zokog. Nem kérdezek többet. Belekarolok, és egy közeli kávézó felé indulok el vele.

- Csüccs! Kávé, vagy kapucsínó? - Ismét fölösleges kérdés, mert tudom, hogy csak kávét kérhet. Soha, nem szerette a kapucsínót. Hamarosan kihozzák a kávét. Ő letörli arcáról a könnyeket, amelyek nem nagyon akarnak apadni. Várok kicsit, míg tudatosul benne, hogy velem van, mert látom, hogy fájó emlékeket ébresztettem fel benne és ő ezek között lapoz óriási sebességgel. Egyértelmű számomra, hogy ezzel a Lacival még sem volt olyan okés minden.

- Na, most mesélj! Addig, innen nem megyünk sehova, míg mindent el nem mondasz! Hidd el, jó, ha megosztod velem, mert sokat segít.

- Senkinek nem beszéltem még róla és tudod, nem is igen szeretnék.

- Miért? Megkönnyebbülsz, ha elmondod!

- Szégyellem, ezt az egészet.

- Mit? A Lacit? Nem értem!

- Azt, hogy ennyire hiszékeny voltam és nem láttam reálisan a dolgokat. Nem vettem észre a jeleket, pedig ott voltak.

- Te fülig belezúgtál, és még ma is szereted.

- Nem szeretem, csak annyira fáj, hogy nem tudom feldolgozni. Már, nem tudnám szeretni.

- Na, kezdjük az elején, mert zavaros ez így kicsit. Meséld az első pillanattól az utolsóig!

- Vasárnap volt, és én izgatottan készültem, hogy találkozzak Péterrel. Először nem akartam elmenni, mert úgy éreztem, nincs értelme felmelegíteni a kapcsolatot. Soha nem szerettem még az ételt sem felmelegítve, de látni is akartam őt. Olyan kedvesen kért a telefonba, hogy nem tudtam nemet mondani. Vegyes érzelmekkel, de remegő lábbal indultam el. Tudod, hogy ő volt a nagy szerelem számomra. Igaz, sokat vitatkoztunk és ma már tudom, nem volt igazi szerelem, de akkor azt hittem.

Délután háromra beszéltük meg a találkozót a plázánál. Nem szeretek késni, így háromnegyed körül már ott sétáltam a plázát övező parkolóban, tekintetemet nem véve le a megbeszélt helyszínről, de nem láttam őt. Háromkor odasétáltam, és vártam, de nem jött. Egy órát vártam rá. Becsapottnak éreztem magam. Még fel sem hívott. Percenként néztem rá a telefonra, de néma maradt. Olyan érzésem volt, hogy jót röhög rajtam, valahol a közelből figyelve.

Magamba roskadva indultam el és mondogattam: kellet ez nekem? El voltam az én kis világommal, miközben hallottam, hogy valaki valami közértfélét keres, de csak később tudatosult bennem, hogy hozzám beszél. Felnéztem, és valami csodát láttam. Laci állt előttem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megismerjen. Meg volt minden adottsága ahhoz, hogy elvarázsoljon. Igazi férfias kiállás, makulátlan ruházat és szédületesen hódító szöveg. Nem akartam ismerkedni, főleg utcán nem. Próbáltam hárítani közeledését, de végül is megadtam a telefonszámomat azzal, hogy két hétig tuti, nem érek rá. Gondoltam, addig elfelejti a telefonszámomat és olyan lesz, mintha meg sem történt volna.

Napokig marcangoltam magam, hogy miért adtam meg a számom. Nem kellett volna, de aztán meg is nyugtattam magam azzal, hogy nem kötelez ez engem semmire, mert, ha felhív, egyszerűen azt mondom, nem. Lassan el is felejtettem a dolgot, mikor két hét után csörgött a telefon. Nem akartam hinni a fülemnek, Laci volt. Gyorsan nemet is mondtam arra, hogy találkozzunk, de ő közel egy órán át győzködött az ellenkezőjéről, miután igent mondtam.

Bár soha ne tettem volna!

Remekül sikerült az első randi. Úgy, éreztem, minden megvan benne, amire szükségem van. Kezdtek az érzések mocorogni bennem, pedig még nem is tudtam róla semmit., de nem kellett sokat kérlelni, hogy meséljen magáról, mert ő mesélt kérés nélkül is.

Kiderült, hogy egy évvel idősebb nálam. Jogi diplomája van, de évek óta az ingatlan bizniszben dolgozik. Sok időt tölt Amerikában. Nőtlen. Gyerek nincs. Így utólag azt mondom, hogy olyan szép volt, hogy már ilyen nincs is. Érdeklődött angoltudásomról, de be kellett vallanom, nem tudok angolul. Nem baj, majd én, megtanítalak. Hidd el, jobb tanár leszek, mint bárki más.

Szóval az első találkozás után, minden infóm meg volt. Ragyogott az arcom, boldog voltam. Jól is jött, mert feledtette azt a csalódást, amit Péter okozott. Kolléganőim iriggyé váltak. Na, te megfogtad az Isten lábát, mondták. Szinte minden nap találkoztunk és én egyre jobban kezdtem belehabarodni. Minden alkalommal virágcsokor, bonbon.

Egyik este, mikor rácsodálkoztunk a város esti szépségére egymáshoz simulva, mindketten éreztük, testünk kívánja a kényeztetést. „Tudod drága, szeretnélek szeretni. Felmegyünk hozzám?” Kívántam őt, de nem akartam apartmanba menni, mikor saját lakásom volt. Laci ugyan is apartmanban élt, mióta hazajött Amerikából. Úgy tervezte, nem marad sokáig és ismét átlépi a határt. Ez, a gondolat nem nagyon dobott fel, mert én nem akartam vele menni. Napok óta, arról győzködött, hogy tartsak vele, így mindig az a gondolat volt a fejemben, hogy hamarosan vége lesz mindennek.

- Szeretném, ha hozzám mennénk. - Szóltam és megnyugtató volt, hogy az én kis otthonomban lehetünk. Fergeteges éjszakát töltöttünk együtt. Engem, még így soha nem szeretett senki. Hihetetlen volt!  Olyan szerelmesen ébredtem, és repülve mentem dolgozni. Egész nap az órát néztem, mert alig vártam, hogy ismét lássam.

Az, az éjszaka eldöntötte a következő napokat, mert minden nap találkoztunk munka után és vagy séta, vagy vacsora, mikor, mihez volt kedvünk és együtt mentünk haza. Ez minden nap megismétlődött az első éjszaka.

Kezdtem valóban úgy érezni, hogy megfogtam az Isten lábát.

Úgy, éreztem, törődik velem, és fontos vagyok számára. Napközben, többször felhívott és, ha késtem két percet, már telefonált. Normális helyzetben már túlzásnak tűnt volna, de akkor másként láttam. Nem szerette, ha a barátnőimmel, vagyis veled, vagy Gittával beszélgettem.

- Drágám, itt vagyunk egymásnak, nincs szükségünk barátokra.

És, én teljesítettem minden kérését. Akkor, hívtalak fel és mondtam, nincs időm. Nehéz volt, de számomra már csak Laci létezett. Lassan leépítettem magam körül a kapcsolatokat és valóban csak ketten voltunk egymásnak.

A hétvégék olyan szépek voltak, hogy álmodni sem lehetett hasonlót.

Féltékeny volt Laci nagyon.

Mikor, együtt voltunk és sétáltunk, nagyon vigyáznom kellett, hogy véletlenül se essen tekintetem férfira, mert akkor nagyon haragos lett. Nem volt nehéz ezt betartani és akkor nem is zavart.

Egyik napon, eléggé késésben voltam. Egyszerűen beállt a város, míg én egy tömött buszon vártam, hogy végre átölelhessem őt. Tudta, hogy kések, mert felhívtam és elmondtam, mi várható.

- Rendben van szívem, várlak! Vigyázz magadra, és amennyire lehet, siess.

Így, a körülményekhez képest nyugodt voltam, de persze, hogy megszólalt a telefon. Nagyon nehezen tudtam elővarázsolni a táskámból.

- Hol vagy már?

- Sietek, de nem rajtam múlik.

- Mondd, szeretsz?

- Igen, nagyon!

- Akkor mondd ki!

- Tudod, hogy buszon vagyok és nem megfelelő hely a beszélgetésre.

- Akkor nem is szeretsz!

- De! Nagyon szeretlek!

- Siess!

Nem szeretek buszon telefonálni. Valahogy mindig úgy érzem, mások bekukucskálnak a magánszférámba. Ennek ellenére szerelmet vallottam ott, a tömött buszon. Elmondtam, mennyire várom, hogy öleljem és hevesen csókoljam. Nem túlzok, ha azt mondom, mindenki engem nézett. Síri csend volt a buszon. Volt, aki mosolygott, volt, aki a fejét csóválta és az én arcom tűzpirosan égett, de szerettem őt nagyon, és már azon a ponton voltam, hogy érte bármit megteszek. Volt a lakásomhoz is kulcsa. Nem is kérdeztem meg akkor, hogy fizeti-e még a panziót. Valahogy nem érdekelt.

Egyre több cucca került hozzám. Igaz, nem volt olyan sok, hogy aggodalomra adjon okot. Én, boldog voltam és szívesen vettem, hogy otthon érzi magát. Én, reggeltől estig dolgoztam. Neki is napközben volt elfoglaltsága, de egy idő után már néha-néha este is elment üzleti tárgyalásra.

Szép volt minden.

Egy, pénteki napon reggel, mikor készülődtem dolgozni, szólt, hogy este később jön, ne várjam meg, feküdjek le nyugodtan. Nem örültem neki, mert már el sem tudtam képzelni, hogy ne együtt bújjunk ágyba. Eszembe jutott az éjszaka, ami csodás volt mindig. Sokáig csókoltuk egymást, mire elindultam. A lépcsőházban vettem észre, hogy a nyakláncom nincs rajtam. Nagyon hiányzott, mert soha nem vettem le, de már nem volt időm visszamenni. Az éjszaka közepén vettem le valamikor, mert arra kért, vegyem le, mert zavarja a szeretkezésben a lánc mozgása. Furcsa volt kicsit, mert addig nem szólt soha, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Úgy éreztem, ezáltal még közelebb kerültünk egymáshoz, mert bátran és őszintén mondjuk el egymásnak gondolatainkat, érzéseinket. Rendesen rám zuhant a lila köd az biztos. Nem volt jó napom, mert nagyanyám ajándéka hiányzott napközben, viszont eszembe jutott, hogy nagyon nem is tudom majd ezután hordani, maximum napközben, mert este visszakerül oda, ahol most van, a többi között, a szíves ládikába.

Unatkoztam nagyon azon az estén. Egyszerűen nem tudtam magam lekötni. Próbáltam tévézni, könyvet olvasni és vártam, hogy hívjon, de néma volt a telefonom. Fel-alá járkáltam. Mi történhetett, hisz egész nap nem hívott? Ilyen fontos lenne ez a tárgyalás? Akkor, is tudna hívni. Amit nagyon akar az ember, azt meg is tudja oldani. Féltem, hogy valami történt vele, így tíz óra körül rácsörögtem, de nem vette fel. Éjfélig, még vagy tízszer megpróbáltam, de semmi. Bekapcsolt a hangposta. Hagytam üzenetet, nem is egyet, kértem, hogy hívjon fel. Közben éreztem, valamivel le kell kötni magam. Elkezdtem port törölni.

Soha nem szerettem ezt a tevékenységet, de már egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Leportalanítottam a könyveket, a polcokat, de még mindig nem nyugodtam meg.

Na, akkor még az újságokat is kiválogatom. Hónapok óta gyűjtögettem és gyűjtögettem őket. Itt az ideje selejtezni. Beleolvastam újra egy-két lapba. Mikor, a kupac közepéhez értem, azt hittem, ott halok meg. Különböző ismerkedésre vágyó hölgyek hirdetései voltak bejelölve. Volt, jó pár régi napilap is, amelyekbe sok társkereső hirdetés volt. Ezek, mind át voltak mazsolázva és be voltak jelölve.

Egyik döbbenetből a másikba estem. Csak olyan hölgyek voltak bejelölve, akik hasonlítottak rám. Úgy, éreztem, a hasonmásomat keresi. Olyan, káosz keletkezett a fejemben, mint egy fortyogó fazékban, amibe beledobáltak mindent.

Nem tudtam feldolgozni ezt az egészet. Zavaros és érthetetlen volt minden. Most, mi is van azokkal a nagy érzésekkel és miért pont olyat keres, mint én?

Sírva aludtam el, és reggel is arra ébredtem, hogy üres mellettem az ágy. Riadtan ébredtem. Hol lehet? Most már biztos történt vele valami. Hívtam, nincs válasz. Végig hívtam a kórházakat is, semmi.

Egész hétvégén ki sem mozdultam a lakásból. Azt, akartam, otthon legyek, mikor hazaér. Amúgy sem szerette, ha egyedül mentem bárhová is. Egész szombaton semmi. Enni sem tudtam az idegességtől. Aggódtam, és azon törtem a fejem, hogyan fogok szakítani vele, mert éreztem, bármennyire is szeretem, nincs folytatás.

Hírtelen, eszembe jutott, mikor ismeretségünk elején bóklásztam az egyik bevásárlóközpontban, és leültem egy jósnő asztalához. Mit is kérdezhettem volna tőle, mint azt, hogy mi várható a kapcsolatunkban? Ő, kidobta a kártyákat, majd újra és újra megismételte.

- Nem tudom, mi lehet ez, de nagy titok van körülötte és nem tudom, hogy mi az.

Csodálkozva néztem. Titok, és még nagy is?

- De mi? - Kérdeztem.

- Nem tudom.

- Gyereke van? Felesége van?

- Nincs.

- Barátnője van?

- Önön kívül, most nincs más.

Na, ez igen! Nem lettem okosabb. Egyszer el is meséltem a történetet Lacinak és ő mosolygott, de nem sikerült kiszednem belőle semmit.

- Én, egy titokzatos férfi vagyok, látod. - Zárta le a beszélgetést.

Akkor, ott, eszembe jutott a titok szó. Talán, az volt a titok, hogy barátnőket keres. Testemet kezdte rázni a borzongás, mert nem tudtam elképzelni, hogy más mellé is oda tud bújni, és a másik nő illatát még magán hordva ölel át engem. Rázott a hideg, és sírtam.

Egyedül aludtam el szombat este is. Már nem tudtam, mit gondoljak. Két hónap. Ennyi volt a boldogság. Ez, volt az első gondolatom vasárnap reggel. Ismételt telefonálgatások, de már tudtam, úgy sincs értelme, mert nem fogja felvenni. Bíztam a csodában és hittem, egyszer csak felveszi.

Vasárnap este sokáig csörgött, de egyszer csak meghallottam a hangját a vonal végén. Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam megszólalni, de nem is volt rá szükség, mert egy beszélgetésbe csöppentem. Döbbenten hallgattam, hogy Laci szeretkezik egy nővel. A döbbenetből majd kiesett a kezemből a telefon, de olyan szorosan markoltam, hogy nincs az az óriás vihar, ami tova tudta volna vinni.

Soha, ilyen megrázó élményben nem volt részem. Közel egy órán keresztül hallgattam, miközben végigfolytak könnyeim az arcomon. Testem remegett. Megcsaltak, és én még végig is hallgattam. Kiderült, én is lehettem volna az, akit ölel, mert egyértelművé vált, hogy úgy néz ki, mint én. Én, tettem le a telefont, mikor már nem bírtam tovább hallgatni. Ez igen! Így bevallani azt, hogy megcsaltak, nem semmi, mert ugye, nem magától kapcsolt be a telefon. Sokáig ültem még magamba roskadva. Össze akartam pakolni a cuccait, hogy gyorsan tudjon menni, ha egyszer hazatér, de nem volt hozzá erőm.

Engedtem egy kád vizet és belevetettem magam a habokba. Meggyújtottam a kád szélén a gyertyákat és a lángokkal együtt az emlék is ölelt. Milyen szép volt, mikor ketten ültünk a kádban és játszottunk a habokkal és egymás testével. Akkor, is gyertyák égtek a kád körül és vörös rózsa illat töltötte be a lakást.

Sokáig ültem a kádban és vártam, hogy hamarosan betoppan és lezárhatom ezt az egészet. Már, nem akartam megcsókolni, magamhoz ölelni. Nem tudtam volna a hallottak után.

Hétfő reggel úgy indultam dolgozni, hogy nem hívott és nem is tudtam róla semmit. A munkahelyemen a kolléganők arcára, kárörvendő mosoly költözött, mikor meglátták kisírt szemem, de ez kevésbé érdekelt. Fejemben csak egy gondolat volt, miért? Nagyon lassan telt a nap. Én, már nem hívtam többet és ő sem keresett. Mielőtt hazamentem, sétáltam még egy fél órát és kezdtem összeszedni a gondolataimat, mert tudtam, egymás szemébe kell majd néznünk és röviden kell lezárni mindent. Nem akartam még nagyobb fájdalmat.

Remegő kézzel nyitottam az ajtót. Nincs idehaza, villant át, miután kettőre volt fordítva a zár. Örültem is neki, meg nem is. Kinyitottam az ajtót, és erősen kapaszkodnom kellett, hogy ne ott essek össze. A lakásom, ki volt üresre pakolva, még egy bugyim sem volt. Az maradt meg, ami rajtam volt, és velem volt.

Úgy zokogtam, mint még életemben soha. NEM-NEM-NEM! Üvöltöttem. Nehéz este volt.

A rendőrségen kérdezgették, mit tudok róla és mi tűnt el.

- Mindenem! Mindenem!  - Zokogtam.

- Biztos abban, hogy úgy hívják, ahogyan ön ismeri?

- Igen! - Feleltem, mert igazán a kérdést sem értettem.

- Látta a személyi igazolványát, vagy valami okmányát?

- Nem! Soha, nem kértem, hogy mutasson valami okmányt, eszembe sem jutott ilyesmi.

Ezer, és ezer kérdésre kellett válaszolnom, és össze kellett volna szedni gondolataimat is, hogy fel tudjam sorolni az eltűnt tárgyakat és értéküket.

- Sajnálom hölgyem! - mondta az ügyeletes tiszt, majd felállt és kis türelmet kérve kiment az irodából. Nem sokára ketten tértek vissza. A másik nyomozónál körülbelül húsz akta volt, ha nem több és a kezében egy fénykép.

- Ő az, hölgyem?

- Igen! - dadogtam, mert ami történt, már sok volt nekem.

- Rosszul van hölgyem? Hívjunk orvost?

- Nem köszönöm, csak szeretnék már túl lenni ezen az egészen és hazamenni végre.

- Sajnálom, hogy így járt, de nincs egyedül. Ezekben az aktákban is hasonló esetek vannak. Az, ön barátja körözés alatt van. Abban, ne nagyon reménykedjen, hogy valamit is visszakap, mert nagy valószínűséggel értékesített mindent.

Felálltam, de úgy remegett kezem-lábam, hogy egyszerűen nem tudtam elindulni.

- Jöjjön, kérem, a kollégám hazaviszi. - És rövid idő múlva kiszálltam a rendőrségi járműből. Az egész ház az ablakban volt. Nem szokás felénk a balhé és a rendőrségi kocsi látványa. Összesúgtak az emberek, de nem érdekelt már semmi. Felmentem az üres lakásba és letusoltam. Azt, akartam, hogy a víz mossa le az egész kapcsolatot rólam. Szabadulni akartam minden emléktől. Megvártam, míg megszárad a testem, mert nem volt mibe megtörölköznöm. Tiszta vízben kimostam egyetlen bugyimat és meztelen testtel, takaró nélkül lefeküdtem a padlóra és azon gondolkodtam, hogyan építem fel az életemet újra.