A legszebb szépítőszere az arcnak az, mikor olyan boldogságot érez a lélek, hogy az átszínezi a megtört, reményvesztett arcot és úgy kezd ragyogni, mint egy gyémánt. Mindenki életében vannak felhős időszakok, mikor a mosoly oly reménytelennek tűnik, mint egy lottó ötös, de akkor történhet valami és megváltozik minden.

Ma ,Zsike történetét mesélem el.

Mi a fenét remél az ember a sorstól egy válás után? Először hiszi, hogy minden szép és jó lesz. Hogy talán valósággá válik az, ami sok-sok éven át csak álom volt, de aztán hirtelen a reményből a kétségbeesés és a kilátástalanság érzése hatalmasodik el az emberen. Véget ért, hiányozni fog minden. Kérdések sora vetődik fel ilyenkor. "Merre tovább? Milyen lesz a holnap? Fognak szeretni és fogok-e még szeretni?" Az élet furcsa játéka az, hogy ilyenkor jobban el hisszük azt, hogy rosszabb lesz, mint azt, hogy minden szép lesz. Így voltam ezzel én is.

Dobozok között, új lakásban, még a kedvenc csészémtől is megfosztva, mert valahol mélyen be van csomagolva. Próbáltam túlélni mindent. A lányom a maga nyolcévnyi bölcsességével vette tudomásul, a helyzetet, de a hogyan tovább kérdése foglalkoztatta Őt is. "Most, mikor leszek apával? Az ünnepeket is külön fogjuk tartani? Lesz pénzünk, anya, a különórákra?" Kérdések záporoztak felém. Mit válaszoljak, hogy ne törjem össze a gyerek lelkét és válaszomban benne legyen a biztonság érzete is, ami egy nyolc éves számára nagyon fontos? Nehéz feladatnak bizonyult ez abban a helyzetben. Kicsit általános válaszok születtek, amivel magam sem voltam megelégedve. Valami ilyesmik: "Majd megbeszéljük, majd kialakul, jó lesz minden".

Mikor a majd szót hallja egy gyerek, tudja, semmi nem biztos. Tisztában voltam válaszom hatásával és így inkább magamhoz öleltem, és fejét puszilgattam. Tudtam, ez biztonságot ad neki, mert a szeretet nyugtat, de én egyre gyengébbnek éreztem magam. Próbáltam könnyeimet visszafogni. Ez addig sikerült is, míg - nehezen - a lányom új ágyban álomba szenderült. Ott ültem az ágya szélén és néztem Őt. Őt, az én egyetlen boldogságomat, majd hagytam könnyeimet végigfolyni arcomon.

Sokáig ültem ott, majd felállva végignéztem a dobozokon, amelyek kipakolásra vártak, és amihez akkor már nem volt kedvem hozzákezdeni. Így, leültem a számítógép elé, gondolván, végigfutom a híreket és elterelem figyelmemet kicsit. Miután bekapcsolom a gépet, mégis a leveleimre kattintottam, pedig akkor nem is akartam olvasni őket. Volt néhány, de csak átfutottam rajtuk, míg egyszer csak megállt a kezem, mert egy régi, gyerekkori barátom sorait olvashattam. Évek óta nem tudtam róla semmit és pont most írt.

Sokat gondolok Rád mostanában. Többet, mint máskor. Talán azért van, mert nem vagy boldog. Jó lenne, ha tévednék, de biztos vagyok benne, hogy nem. Bármi is történt, hidd el, minden jóra fordul, csak hinned kell benne. Erős és csodálatos nő vagy! Számodra nincs lehetetlen, csak tudnod kell arcodról letörölni a könnyeket és minél előbb teszed, annál előbb leszel boldog! Így ne tétovázz! Elő a zsebkendőt, itasd fel azokat a krokodilkönnyeket és úgy dobd el a gondokat, mint ahogy a szemetesbe dobod azt a papírdarabot. Írnom kellett Neked, mert úgy éreztem, el kell mondanom, még ennyi év után is szeretlek és tudom, nagyon sok ember szeret még Téged és gondol Rád szeretettel. Írj, kérlek! Bárcsak azt írnád, téves volt a megérzésem, de bármi is van, baráti kezem örökké szorítja kezed! Érzed?

Először még jobban zokogtam, de aztán lelkem mosolya kiült arcomra is, mert éreztem, nincs lehetetlen és boldogság vár rám és ehhez elég volt egy régi barát néhány mondata, mert elhitette velem, szép a világ, csak elbújtam, mert nem akartam észrevenni.