Minden nőnek van valami heppje, ezt tudjuk jól. Én a hajam rabja vagyok, ami gyakran kerget őrületbe, mert, ha rövid, az a gondom, ha hosszú, akkor meg zavarnak egyes tincsek. Egy kezemen meg tudom számolni, hány alkalommal voltam elégedett életem során a hajkoronámmal. A színéről már ne is beszéljünk. Volt már fekete, szőke, vörös és a festékek során különböző színárnyalatokat sikerült elővarázsolni. Volt kékes-zöldes, zöld, piros. Szóval olyan színek, ami nem volt kétséges, hogy úgy nem maradhat. Sok történetem lenne ezzel kapcsolatban, de most kettőt emelnék ki.

Jó pár évvel ezelőtt történt, hogy vidékre utaztam, olyan rokonlátogatás és rég nem látott ismerősök meglátogatása volt a tervezett program. Hajat festeni már nem volt időm, így az az elhatározásom született, hogy megveszem a festéket és majd, miután leérek, gyorsan felkenem a festéket és aztán már nem lesz semmi akadálya a másnapi vendégeskedésnek.

Futás be, a drogériába. A polc előtt kevés tétovázás, mert emeltem le egyből a dobozt, de a szokott megjegyzésem nem maradt el, hogy már megint változtattak rajta valamit, hisz a dobozon óriási betűk hirdették, hogy új. Mire megtalálja az ember a megfelelőt és megszokja, már lehet is keresni tovább, mert addigra biztos, hogy meg ujjul az összetétele. Kicsit kimorogtam magam, de végül is van festék, nyugodtam meg.

Az utazás rendben lezajlott, így jött a festés. Na, ezt rendesen megújították, mert még a színe sem hasonlít az előzőre. Kis méltatlankodás, de szépen került fel a festék a hajtetőre. Festés közben azt is megállapítottam, hogy több centis lenövésem van. Meg is fogadtam, nem húzom legközelebb ilyen sokáig. A festék felkerült és az idő múlásával egyre furcsább színeket mutatott. Negyven perc után festék lemosás, majd, mikor tükörbe néztem, azt sem tudtam, sírjak, vagy nevessek, mert a fejem teteje úgy nézett ki, mintha egy bili kakit öntöttek volna rá. Felül mélysötét barna, a vége szőke. A látvány tragikus. Gyorsan megnéztem a dobozt, miközben sírógörcs kerülgetett és akkor kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy nem jó festéket vettem, mert ugyan is pont azt a színt kaptam, amit megvásároltam. Saját figyelmetlenségem okozta azt a csodás színhatást. Álltam a tükör előtt és felváltva sírtam és nevettem, de a legnagyobb nevetés akkor volt, mikor másnap elmentem egy fodrászhoz és miután meglátott, feltörő nevetését nem tudta visszafogni és percekig nevetett úgy, hogy kénytelen voltam én is fülig húzni a szám.

A másik történet még érdekesebb. Egy őszi napon a tükör előtt állva elhatároztam, én vágok a hajamból. Nem olyan nagy dolog az, mondogattam magamnak és kezemben csattogott az olló. Mikor végeztem, elégedetten néztem a tükörbe és forogtam körbe és mondtam, hmm  ez  igen. Tudok én! Tökéletes a frizurám, így lelkem is rendben volt. Másnap kihúztam magam és úgy indultam el. Hiába, való igaz, hogy, ha elégedett az ember magával, még a tartása is megváltozik. Egyre jobban húztam ki magam, mert szinte mindenki megnézett és egy mosollyal ajándékozott meg. Ó, tudok én, ismételgettem magamnak.  Olyan csodás reggelem volt, hogy azt nehéz szavakba önteni, de csak addig tartott, míg barátnőmmel találkoztam.

- Te jó ég! Hogy nézel ki? A fejedre húztad a bilit és azt vágtad körbe? El kell mondanom, még a sablon használatával sem sikerült megfelelő formát kihoznod. Magasságos ég! Nagyon ronda vagy.

- Én úgy láttam, jól sikerült, vagy tévedtem? Ha ilyen vacak, akkor miért hittem, hogy tökéleteset alkottam?

- Miért, miért! Mert elhitetted magaddal, és amit gondolsz magadról, olyan is vagy.

- Aha. - Kezdett egyenes tartásom rogyni. - Szóval, agyban dől el minden?

- Bizony ott! De, most adj egy ollót, hogy emberi fejet varázsoljak Neked.

Elkészült a mű és a tükörbe nézve megállapítottam, hogy sokkal jobb, mint amit én alkottam. De, mégsem tudtam úgy kihúzni magam hazafelé, mint induláskor. Én, akkor reggel azt hittem, szép, sőt, gyönyörű vagyok. Hiába, minden fejben dől el, állapítottam meg én is, keserédes mosollyal.