Ó, minek ez a napsütés? Minek ez a fény? Miért gyötör minden egyes napsugár? Tavaly még örültem a nyárnak, a napnak, a víznek, a madaraknak és még a szúnyogcsípésnek is, pedig, az már nagy dolog, mert mindig úgy összecsipkedtek, hogy sebesre vakartam magam és mit mondjak, ettől nem voltam a legszebb.

Azt hittem, a téli szürkeség után elmúlik a depresszióm, mert mondják, a napsütés meggyógyítja, ezt az állapotot. Nem voltam orvosnál, de tudom, depis voltam, mert minden tünet arra utalt. Vagy a csalódás és a fájdalom tünetei is ugyanazok? Nem tudom, de, hogy reggeltől estig, és estétől reggelig sírtam, az biztos.

Enni nem ettem, és élni sem nagyon akartam és még egyvalami, amit szerettem volna, az az, hogy hagyjon békén mindenki. Bezárkóztam a szobámba és vártam, hogy elmúlik ez az egész, ha előbb nem, akkor, mikor végre kisüt a nap, de még rosszabb lett, és az a tegnapi esküvő, az még jobban megviselt. Úgy sírtam, mint egy temetésen szoktak. Nem is maradtam sokáig, mert nem bírtam és, mikor a pap a szertartás közben kétszer is rám nézett szúrós szemmel, mert úgy zokogtam, inkább kijöttem.

Megnéztem még a templomtornyot. Nem tudom miért, és felsóhajtottam kérdésszerűen, hogy Istenem, ezt most miért tetted? Nem válaszolt. Biztos, megvan mindennek a magyarázata, de az én fájdalmammal ugyan ki törődik?

- Mi van Pannikám? Úgy ülsz itt délelőtt a kapu előtti lócán, mint ahogyan mi szoktunk, öreg tyúkok, esténként. Nincs semmi dolgod? Miért nem segítesz anyádnak húslevest főzni?

- Nincs semmi Gabi néni, csak gondolkodni ültem le, és a húsleves már kész van rég.

- Szép esküvő volt tegnap. Olyan aranyos volt az ifjú pár. Remélem, boldogok lesznek! Na, megyek, mert még a káposztát meg kell főzni, mire jön a család. Ne szomorkodj! Tudom, szerettél volna Te, lenni a menyasszony, de ilyen az élet, szerintem, így kellett történnie.

Na, ilyen az élet a falun. Mindenki mindent tud, még azt is, hogy mi fő a fazékban és még gondolkodni sem hagynak. Bemegyek inkább, mert mindenki tesz majd valami megjegyzést, és ehhez most nincs kedvem és azt sem akarom, hogy sajnáljanak, na és a nap is zavar nagyon.

Jó húsleves illat van a házban, de nem kívánom. Biztosan ilyen volt, az esküvőn is.

Visszavonultam a szobám magányába, még a kulcsot is elfordítottam a zárban, hogy véletlenül se rontson rám anyám, hogy vigasztalni próbáljon. Kint süt a nap, bent pedig depi ezerrel, és emlékek, amik rám törnek, miközben könnyeimmel arcomat mosom.

Palit, gyerekkora óta ismerem. Na, ez mondjuk nem olyan nagy hír itt, faluhelyen, mert itt az lenne a hír, ha valakit nem ismernék. Palit, viszont születése pillanatától ismerem. Igaz, nem emlékszem arra a pillanatra, mikor egy azon napon megszülettünk.

A két anyuka, ott, a kórházban került közelebb egymáshoz és váltak barátnőkké. Mi pedig a Palival egymás kezét fogva tanultunk meg járni is. Olyanok voltunk, mint két mesebeli gyerek, mondták sokan a faluban. Két szőke gyerek, kék szemmel. Az óvodában és az iskolában sem engedtük el egymás kezét. Gyakran mondták nekünk a társaink, hogy „két szerelmes pár, mindig együtt jár”, de minket ez nem zavart. Örültünk ennek – emlékszem – mikor négyévesen a homokozóban, Pali megkérte a kezem. Építettünk egy szép homokvárat, majd mikor az utolsó simításokkal is végeztünk, Pali leporolta a kezét, mert soha nem szerette, ha homokos a keze. A homokozóba is csak a kedvemért jött be mindig, ha nem tudott meggyőzni arról, hogy játszunk valami mást. Majd, mikor az utolsó porszemet is sikerült visszavarázsolnia a homokkupac tetejére, így szólt.

- Na, ezzel is végeztünk. Most, pedig beszéljünk csak meg valamit. Azt akarom, hogy a feleségem légy! Na, mit mondasz? Szerintem csuda jó lenne!

- Igen! Leszek a feleséged! - válaszoltam úgy, mint ahogy a filmekben láttam.

- Akkor jó. Most már a feleségem vagy!

- Csókot nem kapok? - kérdeztem én, mert a filmekben mindig volt. Kaptam.

Attól, a perctől kezdve úgy éreztem, összekötöttük életünket. A suliban sem, és a gimiben sem érdekelt más fiú, csak ő. Csodálatos volt az a négy gimnáziumi év. Tombolt a szerelem közöttünk. Mindenki olyan boldogságra vágyott, mint amit a mi arcunkon láttak. Mosoly volt minden. Egyedül Edit, a barátnőm nem örült ennek az őrült szerelemnek.

Akkor, ezt nem vettem észre, csak később döbbentem rá. Edit, soha nem járt senkivel, Ő a tanulásba vetette magát és mindig, mikor hívtuk moziba, vagy egy szelet sütire a cukrászdába, mindig azt válaszolta, nem érek rá, sokat kell tanulnom, mert különben nem vesznek fel az orvosira, és mindig hozzátette: nagy mázlista vagy te, Panni! Nem is tudom, hogy lettünk mi barátok. Visszagondolva, ég és föld. Így, lehetne jellemezni minket. Valahogy, még az első év elején egymásra néztünk és eldöntöttük, barátnők leszünk. Az érettségi után terveztük az esküvőt. A szülők nagyon le akartak erről beszélni minket, de mi nem akartunk tovább várni. Továbbtanulási szándékunk sem volt, de mindketten beadtuk a továbbtanulási kérelmünket. Én, a tanítóképzőbe, Pali, pedig a mérnökire.

Jó kis játéknak tartottuk, mert tét nélküli volt. Jót nevettünk, mikor megjött az értesítés, hogy felvettek mindkettőnket.

- Most, akkor lesz esküvő, vagy inkább tanulunk tovább? - Kérdezte Pali.

- Én, esküvőt szeretnék, szép, boldog esküvőt. - válaszoltam.

- Így lesz, szívem! - húzott magához és csókja megerősítette szavát.

Nem sikerült bekerülni az orvosira, dühöngött Edit, minden nap.

- A fene, ezt az egészet! Itt volt négy év és nem is pasiztam, csak, hogy orvos lehessek és tessék, nem sikerült!

Nyugtattam mindig, és mondtam:

- Ne keseredj el! Majd, jövőre sikerül!

Augusztus közepére terveztünk egy utolsó osztálykirándulást. Az utolsó olyan alkalmat, amikor együtt lehet még a kis csapat. Jó buli lesz, mondogatta mindenki. Nekem az lett, az indulás előtti napon a kórházban kötöttem ki. Vakbélgyulladás, mondta az orvos. Pali szorította a kezem, és csókolta arcom.

- Ne félj szívem! Rutin műtét az egész. A kirándulásra pedig én sem megyek, ha Te nem jössz.

- Menj nyugodtan, legalább Te érezd jól magad!

- Oké, ha így akarod.

A fenét akartam így! Azt, szerettem volna, ha velem marad, de mégsem mondhattam, hogy ne menjen. Ideges lettem attól, hogy nélkülem megy el, meg a műtéttől is féltem.

- Vigyázz magadra! Majd találkozunk, ha hazajöttem. - volt utolsó mondata, és ott hagyott a kórház magányában.

A műtét jól sikerült és már odahaza lábadozva vártam, hogy végre hazajöjjön. Szinte állandóan rá gondoltam és arra, milyen rossz lehet neki is nélkülem.

Keddi napon jöttek haza. Vártam, hogy egyből átrohan hozzám, de nem. Még szerdán sem jelentkezett. Nem akartam felhívni, mert úgy éreztem, neki kell jönnie. Csütörtökön találkoztam az egyik osztálytársammal, aki néhány mondatváltás után: „sajnállak”, mondta. Miért? Kérdeztem értetlenül. Te még nem is tudod? Nem kérdeztem semmi többet, csak rohantam haza, mert éreztem, valami nagyon nincs rendben. Vártam még egy kicsit, de, miután nagyon nem bírtam tovább, átrohantam Palihoz,, hogy megtudja, mi az, amit tudnom kéne.

A lábam a földbe gyökeredzett, mikor megláttam Pali karjaiban Editet.

- Ti mit csináltok? - Szinte ordítva kérdeztem.

- Ne dühöngj, Panni! Akartam beszélni veled, de most már tudod. - próbált csillapítani Pali.

- Mióta tart? Miért nem vettem észre?

- Már egy ideje együtt vagyok Edittel, és szeretjük egymást.

- Én, nem érdemeltem volna meg, hogy szólj?

- Azért nem szóltam, mert tudtam, dühöngeni fogsz.

- Te, ezen csodálkozol? Te, az enyém vagy!

- Nem! Én, az Edité vagyok már. Hamarosan összeházasodunk.

- Micsoda? Miért ilyen sürgős?

- Mert gyermekünk lesz.

- Hazudsz!

- Nem hazudok. Hat hónap múlva apa leszek.

Nem tudtam többet szólni. Mint egy őrült, rohantam haza és váltam depresszióssá. Soha nem gondoltam, hogy barátnőm így átvág engem és a fejem verem a falba, hogy semmit nem vettem észre. Nagy a fájdalom bennem, mert két embert veszítettem el. A barátomat és a barátnőmet. Akik, kimondták a számomra oly fájdalmas boldogító igent.

Sárika néni a kezében tartotta az unokáját, míg fia elveszi e gyermek anyját. Összetörtek a gyerekkori álmok, és összetört szívem. Oly, sokat gondolkodtam már ezen az egészen, hogy kezdtem az őrület határára jutni.

Így, szépen elővettem a kis bőröndömet és három nap múlva elindulok az ország másik végébe, hogy új életet kezdjek, és talán találok valakit, aki feledteti közel húsz év szerelmét, és visszavarázsolja arcomra azokat a szép mosolyokat.