- Emelem a poharamat az egészségedre, a szépségedre, a lelkedre és arra, hogy vagy nekem. Boldog, nagyon boldog vagyok, hogy felém sodort Téged az élet. Szeretnélek boldoggá, nagyon boldoggá tenni. Megadni számodra azt, amit csak tudok, és ami örömöt okoz Neked.

- Nagyon szeretlek, tudod. Érezned kell! Soha ilyen érzéseket még nem tápláltam senki iránt.

- Tudom és érzem, hogy szeretsz. Egyedül tudod, csupán a korkülönbség miatt aggódom. A társadalom is furcsán néz azon párokra, akik között ily sok a korkülönbség, de, ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy engem nem érdekel, csak nem szeretném, ha számodra lenne ez kellemetlen.

- Számomra csak kellemes érzések vannak. Most is olyan boldog vagyok, ha a szemedbe nézek, mert látom azt a csillogást, ami a szemedet sugallja. 26 év van közöttünk. Hidd el, nem a világ és még rengeteg szép év van előttünk, ha Te is akarod.

- Mindennél jobban akarom! Kívánom már tested is, ami után hónapok óta vágyakozom. Ma éjszaka végre karomba zárhatlak és ölelhetlek. Szép vagy, gyönyörű szép és a lelked maga a csoda. Tudod, mindig azt kerestem, amit benned meg is találtam és az élet külön ajándéka az, hogy a külsőd még csak csodálatosabbá tesz mindent.

- Kérdezhetek valamit?

- Kérdezz, édesem!

- Mi az oka, hogy nem nősültél meg?

- Tudod, érthető a kérdésed, csak nehéz pont Neked beszélni erről. Nehéz azért, mert nem szeretném, ha azt gondolnád, Téged nem szeretlek. Elmesélem a történetet és megérted majd lelkem.

Fiatal voltam, mikor megismertem egy gyönyörű nőt. Hosszú szőke hajzuhataga úgy borult a vállára, mint valami bársonytakaró. Illata mámorító volt. Teste maga a tökéletesség. Vékony derekát két kezem könnyedén ölelte át. Csípője oly szépen ringott, hogy nem lehetett neki ellenállni. Nagyon szerettük egymást. Ő pincérnőként dolgozott. Én akkor már osztályvezető voltam.  A nagy boldogságunkra kis árnyék került, mikor két éves kiküldetést kaptam. Olyan helyre juthattam el, ahová nem mindenkinek sikerül.  Amerika várt és én nem tagadom, nagyon akartam menni. Megfogadta nekem, hogy megvár és én megígértem Neki, hogy, ha hazatérek, feleségül veszem. Sírtunk, zokogtunk a reptéren. Első hetekben gyakran jöttek-mentek a levelek, míg egy napon megírta, hogy nem vár rám, mert oly sok lenne az idő és hamarosan férjhez is megy. Sajnáltam nagyon, hogy így döntött, mert én nem tudtam feledni Őt. Gyereket szerettem volna Tőle és azt, hogy együtt öregedjünk meg. Tudod, hogy hiányzik az az elképzelt, vágyott gyerek? Szóval én azóta sem tudtam más nőt elfogadni az oldalamon. Volt egy-két futó kalandom. Nem sok, de volt. Szeretném, ha szülnél nekem!

- Te Őt látod bennem!

- Nem fogok hazudni. Igen, Őt látom és ezért volt nehéz erről beszélni.

- Kicsit furcsa így számomra, mert olyan, mintha nem is engem szeretnél, de megbirkózom vele, mert szeretlek nagyon! Soha nem is találkoztál Vele?

- Nem! Csak mindig kerestem Őt a szememmel az utcán és abban reménykedtem, egyszer meglátom Őt. Távoli barátommal futottam össze jó néhány évvel ezelőtt és Ő mesélte, hogy életem szerelme boldog házasságban él, és van egy csodaszép lánya. Ezt el is tudom képzelni, mert szép nőnek csak szép gyereke lehet. De hagyjuk a múltat, kérlek! Ez is hozzám tartozik, de Téged szeretlek, és ma végre érinthetem bársonyos tested. Szeretnéd édes?

- Akarlak, hisz tudod! Látom, gondolataid még mindig a múltban kalandoznak. Elmondanád, mire gondolsz?

- A testedet látom édes. Azt látom, ahogy leveszem Rólad e gyönyörű ruhát. Magamba szívom illatodat és végigcsókolom tested és ..... egészségedre!

- Egészségedre! Mi az az és?

- Semmi, kérlek. Nem fontos.

- Mindin fontos!

- Nem kellett volna erről beszélnünk, úgy érzem, mert kicsit zavarodottá váltam.

- Te nem is az én testemet csókoltad gondolatidban, ugye?

- Valójában nem és szégyellem, de az Ő testét csókoltam végig és azt a gyönyörű anyajegyet a bal mellén, aminek virágformája volt, de a közepén volt egy pici fehér folt.  Soha életemben nem láttam még olyat és mindig óriási vágyat ébresztett bennem.

Te sírsz. Megbántottalak? Sajnálom, nem akartam.  Szeretlek!

- Én is szeretlek, de ...

- Ne zokogj, kérlek, fáj nekem!

- Elveszítettelek.

- Nem veszítettél el. Örökre a tiéd vagyok.

- Elveszítettelek, mint társat, de kaptam valami mást.

- Mit? Nem értem!

- Egy apát!

- Nem!

- De! MELLEMEN NEKEM IS OTT AZ A VIRÁG, AMI CSAK ANYÁNAK VAN ÉS SENKI MÁSNAK!

- Pistikém, csodaszép lakásod van! Megengeded, hogy körülnézzek?

- Természetesen.

- Gyors leszek, mert, tudod, dolgoznunk kell.

- Való igaz, rengeteg dolgunk van, de valahol jó is, mert így biztos a cég jövője. Addig én előkészítem a rajzokat.

- Jó lenne nekem is egy saját lakás.

- Lacikám, előtted a lehetőség. Most bizonyíthatsz. Munka van, hajrá!

- Köszönöm, hogy kezdő kollégaként a szárnyaid alá vettél.

- Nincs mit! Ha körülnéztél, akkor kezdhetjük. Ez, a két rajz akkor a tiéd, ez a három meg az enyém.

- Csinálom.

- Lacikám, ha így haladsz, akkor soha nem leszel kész.

- Bocs, de nem tudok koncentrálni.

- Mi történt?

- Nehéz erről beszélni. Tudod, nem ismerlek még, és nem is sok mindent tudok rólad, de, amit az egyik szobádban láttam, az számomra nagyon furcsa.

- Mi az, ami furcsa számodra? Mi lepett meg ennyire, egy harminc éves, egyedül élő férfi lakásában?

- A menyasszonyi ruha. Rettenetesen furcsa.

- Tudom, de annak ott kell lennie. Nem tudom elrakni. Megértem furcsa tekinteted, de talán megérted, ha elmesélem.

Nagyon szerelmes voltam az én Katicámba. Durván egy évig jártunk, mielőtt megkértem a kezét. Mikor megismertem, nyolcvan kiló körül volt a súlya. Próbált folyamatosan fogyókúrázni, vagy – talán – az egész élete arról szólt. Az a rövidke kis élete, hisz huszonnégy éves volt. Gyönyörű arca volt, de, mikor tükörbe nézett, mindig elsírta magát. Nyugtattam, hogy nekem így tetszik, hisz így ismertem meg, de nem igazán nyugodott meg.

- Nézd meg, milyen nagy hájam van. - és csipkedte a hasán lévő súlytöbbletet. Érdekes módon soha nem rejtette el testét előlem, inkább mutatta, hogy itt is, ott is súlyfeleslege van. Gyakran úgy éreztem, mintha tőlem várta volna a megoldást, de nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy nekem így tetszik.

Imádtam Őt és nem szerettem volna sokáig húzni az időt, így néhány hónap után megkértem a kezét. Nagyon boldog volt azon az estén, mikor a kis bordó bársonydobozt a kezemben tartva térdre borultam előtte. Mikor meglátta a gyűrűt, elsírta magát.

- Olyan szép ez a gyűrű, nem találok szavakat! - mondta.

Lassan elkezdtük az esküvőt is szervezni. Kerestük a megfelelő helyszínt. Listákat írtunk a meghívandó vendégekről. Katicám ragyogott, és minden reggel és este futott, hogy letudjon néhány kilót dobni az esküvőig. Nem tettek jót ezek a futások. Nagyon megviselték a szervezetét. Mindig, mikor hazaért a futásból, bő fél óra kellett, mire összeszedte magát. Nehezen vette ilyenkor a levegőt, és erősen szúrt a szíve. Kértem, hagyja abba a sportot és menjünk orvoshoz, de ő egyiket sem akarta. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy rávegyem egy orvosi kivizsgálásra. Ő továbbra is futott, sőt, még különböző tornákra is beiratkozott, az étkezési szokásait is megváltoztatta. Rengeteg salátát fogyasztott. Kerülte a tésztaféléket, és a kalória dús ételeket.

Eldöntöttük, a nagy nap időpontját is. Négy hónapunk volt arra, hogy tökéletesítsünk mindent.

Egyik délután, mikor az én drágám hazaért, repült a karjaimba. Szorosan magához ölelt, és olyan forró csókot adott, hogy még mindig érzem.

- Találtam valamit! Kérlek, gyere el velem és nézd meg!

- Természetesen szívem, de mit találtál?

- Egy gyönyörű ruhát. Azt szeretném! Olyan csodálatosan néz ki.

- Megvegyem neked? Tudod, mindent megveszek, ha ez boldogság neked!

- Nem! Ezt én akarom megvenni. Te ezt nem veheted meg.

- Már miért ne vehetném meg?

- Ez a menyasszonyi ruhám lesz, és ezt nekem kell megvenni.

- Most menyasszonyi ruhát akarsz nekem mutatni?

- Igen! Kérlek, nagyon kérlek, gyere el velem!

- Drágám, nem lehet! Tudod, nem láthatom a ruhát, csak a templomban. Rossz ómen, ha meglátom.

- Nem is tudtam, hogy ilyen babonás vagy. Butaság az egész. Valaki, valamikor kitalálta és azóta mindenki elhiszi ezt.

- Jó. Ha nagyon akarod, elmegyek veled, de tudd, nem szívesen teszem.

Egy belvárosi szalonba mentünk, ahol csodálatosabbnál, csodálatosabb ruhák sorakoztak. Ő futva ment az egyik állványhoz, és fejét elrejtette a csodálatos ruha fodrai közé, miközben keze simogatta az anyagot. Hagytam, had örüljön, majd közelebb léptem, hogy megnézzem a ruhát. Valóban csodálatos volt.

- Ez gyönyörű édes! Mindig tudtam, nagyon jó ízlésed van.

- Szerintem is csodálatos, csak...

- Mi a gond, szívem?

- A mérete. Nagyon sokat kell fogynom, hogy beleférjek, de megcsinálom!

- Szívem, biztosan van más méretben is.

- Nincs, és ez a ruha csak ebben a méretben szép. Tudod, nagyon akarom, és azt mondom, hogy belehalok a boldogságba, ha sikerül az esküvőn ebben a ruhában kimondani a boldogító igent.

- Azt szeretném, ha boldog lennél!

Teltek a napok és az én Katicám napról-napra karcsúbb lett. Sajnáltam, mert sokat szenvedett. A futások után továbbra is arca sápadt volt. Hangulata már nem volt olyan, mint rég, de annak tudtam be, hogy az izgalom miatt van. Néhányszor még megemlítettem, hogy menjünk el orvoshoz, de csak a fejét rázta. „Mosta a ruhára kell koncentrálnom”, mondta mindig. Azt, a mondatot pedig, hogy „belehalok a boldogságba, ha sikerül”, egy nap legalább százszor elmondta. Mantra volt ez számára. Csillogott a szeme a mondata közben.

Már csak két hét volt az esküvőig, mikor egyik este nagyon el volt keseredve.

- Még, két kilót kéne leadnom. Nem tudom, fog-e sikerülni, mert, ha nem sikerül, akkor nem lehetek a feleséged.

Potyogtak a könnyei, míg mesélt. Magamhoz öleltem, és biztosítottam arról, hogy ha kell, meztelenül is az oltár elé fogom vinni, mert nem tudok nélküle élni. Ez, egy kicsit enyhítette az aggodalmát, mert elnevette magát.

- Kíváncsi lennék, az Atya mit szólna hozzá! - és csak nevetett. Teste tiszta víz volt, arca sápadt.

- Jól vagy? - Kérdeztem.

- Igen, csak fáradt vagyok.

 Az, elkövetkező napokban is elég gyenge volt. Kitartóan fogyózott tovább, aminek meg is lett az eredménye. Végre belefért a ruhába.

- Belehalok a boldogságba! - Ismételgette. Buta egy mondat, gondoltam, de nem szóltam, mert nem akartam megbántani. Nem tetszett, hogy ezt ismételgeti. Zavart.

Végre eljött a várva várt nap. Olyan gyönyörű volt abban a ruhában, hogy el sem tudom neked mondani. Meghatóan szép volt az egész. Könnyek szöktek a szemembe, nem tagadom.

- Nagyon boldog vagyok! - Súgtam a fülébe szertartás közben.

- Belehalok a boldogságba! - Válaszolta. Nem szerettem ezt a mondatot.

- Önök, férj és feleség! Csókolják meg egymást! - Szólt az Atya.

Magamhoz öleltem, és örültem, hogy a feleségem, majd csókban forrtunk össze. Nehezen tudtuk abbahagyni. A csók végén, rám nézett. Furcsa volt a tekintete. Olyan, mint akinek fájdalmai vannak. Elindultunk, hogy fogadjuk a gratulációkat. Belém karolt, de két lépés után, már nem éreztem érintését és mire odafordultam, már a templom hideg padlóján pihent. Gyorsan lehajoltam hozzá. Halkan, még alig érthetően azt súgta:

- Meghalok.

Már megint ez a mondat, de nem folytatta, mert már nem tudta. Ott, véget ért élete és a házasságom. Az óta is vádolom magam, mert hagytam fogyókúrázni, és nem vittem orvoshoz, és főleg, hagytam, hogy ismételje azt a zagyva mondatot.

Tudod, nem mindegy, mit mondogat az ember. Annyiszor mondta a szavakat, hogy valóra váltak.

Az a ruha azóta ott van, és ott is marad,mert nekem soha más nem kell. Az én szerelmem csak az övé, örökre.

Van aki nevet, van aki sír.

Van aki addig dolgozik amíg csak bír,

és van aki soha nem dolgozott

és nevet azon ki sírva egy életet ledolgozott.

Van aki kérdez, van aki felel.

Van aki hallgat, mert felelni sem mer.

Nem mer, mert retteg, hogy válasza megfelelő lesz e.

Van aki eszik, van akitől elveszik.

Van aki ad, de soha nem kap és van aki kérés nélkül is kap.

Van aki halad, de olyan is akad, ki mindenről lemarad.

Van aki szeret. Van aki szeretetet színlelve mindent megszerez.

Van aki őszinte, van aki hazug.

Van aki úgy tesz, mint aki mindent tud.

Van aki boldog és van aki boldogtalan.

Van aki remél, és van aki már remélni is fél.

Van aki szeret élni és van aki semminek nem tud örülni.

Van aki egész életében gonosz volt és olyan is akad

ki mindig mindenkinek csak jót akart,

de bárhogyan is élsz ne feledd,

az életed irányítása a Te kezedben van

és egyszer mindenkinek kivétel nélkül eljön a nap

mikor tetteiről számot kell adni,

mert az élet utolsó pillanata az, hogy lepereg előtted az egész életed.

Így, Te döntöd el, hogy jó leszel vagy rossz,

hogy szeretsz vagy gyűlölsz,

de én azt mondom szeress inkább,

mert boldogabb leszel Te is, és boldogabb lesz a világ is.

Kérdezed, hogyan születtem? Úgy, mint más. Szülőágyon vajúdott anyám. Szeme könnyel volt tele, mert kínozta a fájdalom és mindent megadott volna azért, hogy vajúdása ne fél napig tartson, de nem segített senki neki, hagyták természetesen szülni. Nagyot sóhajtott, mikor felsírt a gyermeke. Kislány, szólt az orvos és ő elszomorodott. Az, meg hogy lehet, hisz fiú volt programozva? Beletörődött a ténybe, hogy copfba kell majd fonni a hajam, ami elég elképzelhetetlennek tűnt abban a pillanatban, mert fejemen nem volt egy szál haj sem.

Apám a szülőszoba előtt toporgott, a hírre várva, mert úgy érezte, teljesül minden álma. Hosszú várakozás után végre kinyílt az ajtó és kilépett rajta a szülésznő, kinek arcát maszk borította. Olyan volt, mint valami ufó, állapította meg apám, de örült, mert legalább ott volt karján, akit várt.

- Na, apuka! Nézze, megérkezett. Mi legyen a neve? Ezt kérdezi a felesége.

Apám rám nézett és gondolkodva mondta.

- Ó, hát elég béna. A neve legyen Béla.

- Na de Jóska! Ez kislány. - Szólt a szülésznő, fejcsóválva, kicsit durván.

- Kislány? Akkor nevet maga adjon neki, mert számomra nem fontos a léte, hisz nincs, ki nevem öregbítse.

Ó, szegény gyerek, sóhajtott a bába, na, ennek aztán van fogadtatása. Sokat gondolkozott, milyen nevet adjon nekem, hisz azt, hogy családon belüli árva, mégsem adhatta. Így lett a nevem Sára, mert abban reménykedett a bába, mégsem tipornak majd sárba. Ő már akkor érezte, vagy talán tudta, hogy aki életét így kezdi, az talán soha nem lesz boldog, mert életében kevés lesz a boldogság hormon.

Sokat nem tévedett az biztos, mert kevés volt felénk a szeretet. Gyerekkorom néhány éve alatt nőtt azért a hajam. Iskolás koromra elérte azt a hosszt, hogy fonható volt, de akkor ért a sokk, mikor szüleim azt mondták, ez már sok, és fiúsra vágatták. Rajtam röhögött mindenki, mert, hogy hogyan néztem ki, nehéz elmondani. Sokan szó nélkül nem bírták, és hogy vagy tökös, kérdezték, majd jót röhögtek rajta, hogy sírva szaladtam haza.

Repültek az évek és én szépen nőttem, de nem éreztem magam nőnek. Nem billegettem a csípőmet, nem mosolyogtam és, hogy a férfival, ki közeledett felém, mit tegyek, nem tudtam. Egyet éreztem csupán mindig életem során, hogy kivétel nélkül szeretek mindenkit. Úgy, osztottam szeretetemet, mint más az észt, de nem sokat ért. Kevés volt az, ki nem élt vissza vele. Így, mindenki jött és csak addig maradt, míg tele volt a kosár. Nem bántam meg semmit, mert jó adni, csak csupán az fáj, hogy sorsom a magány, mert olyan szegény vagyok, mint a templom egere és kinek kell egy templomi egér? Mikor, mindenki csillogásra vágyik és oda húz, ahol több a fény. Érthető, nincs ebben hiba és eszembe jut egy mondat, amire, mikor hallottam, csóváltam a fejem és azt mondtam, azt nem lehet, mert a mondat imígyen szólt: "ne szeress annyira és akkor boldog leszel".  De én nem tudok félgőzzel szeretni és mérlegelve, mint valami patikus, ki grammra méri a porokat. Nem tudom grammra osztani a szeretetet.

Sokat sírtam életemben, nem tagadom, mert, aki elment azt nehezen engedtem el és gyűjtöttem a sebeket sorban, egymásra pakolva. Mikor önéletrajzot írok, úgy szeretném, ha azt írhatnám, hogy ott születtem, ahol a két folyó összeér, vagy oly gyönyörű a róna, mikor táncol a nap rajta, de még ezt sem írhatom, mert nem volt ott semmi ilyesmi, ahol felsírtam én, azon a reggelen. Mert mi volt arra? Sáros földút és zötyögős, macskaköves út, de nekem akkor is a legszebb.

Lassan véget ér életem és, ha megkérdezik, hogyan összegezném, azt válaszolnám, minden csalódás és fájdalom ellenére is jó volt szeretni. Boldoggá tett a tudat, hogy szeretetem által öröm ült emberek lelkére és boldogok voltak egy pillanatra, még akkor is, ha tudom, elfelejtettek rég. Nincs harag szívemben, a sebek meg elférnek. Könnyek között születtem és ez kísérte sorsom. Azért néha álmodok én, hisz gyerek maradt lelkem és meseszerű álmaimban az van, hogy templomban ül egy szürke kis egérke. Hol is ülhetne máshol? És arra jön egy tarka macska, kinek, mikor meglát, egyből felcsillan a szeme. Hoppá! Megvan az ebédem, dörzsöli mancsát, de előbb leül, hogy vadásztervet szőjön és, miközben gondolatait rendezgeti, a szürke kis egeret nézi, nehogy szem elől tévessze. Minél tovább nézi azt a kis egérkét, annál jobban érzi, hogy már nem akarja zsákmányává tenni, mert szemeiben valami mást fedez fel. Valami olyat, ami szívét melengeti és a szürke egérkét megszereti. Már nem vadászni akar rá, inkább minden percet vele akar élni, csak ezt érzi. Lassan fel is emeli testét és mosollyal arcán a kis egérkéhez lép.

- Megérintetted a lelkem. Tied a szívem, mert szemedben látom azt, amit nem láttam még soha. Az van a szemedbe írva, hogy nagyon tudsz szeretni és nekem semmi másra nincs szükségem, csak szeretetre. Nagyon tudnálak én is szeretni, kérlek, engedd meg nekem. Legyen közös az utunk.

Ekkor elmosolyodik a kis egérke, mi boldogságként ül ki arcára és hozzásimul a macskabundához boldogan, míg halkan suttogja:

Hiszek a mesékben.

Dolgoztam én gyárban.

Szövőgépek zajában.

Dallamokat szőttem a zúgó gép zajára,

mert hittem a jövő boldogságában.

Ahogy kattogott a gép, úgy

épült bennem a jövőkép.

Szürke volt és zajos minden nap, de

éltettek a dallamok.

Egy idő után, hiába daloltam az alkotott dallamot,

rádöbbentem arra, hogy semmi nem változott.

Rémálmaim voltak, mert egy idő után már,

álmaimban is kattogtak a gépek.

Izzadtan ébredtem minden reggel.

Nem voltam elég ügyes, hogy javítsam sorsom.

Becsületesen éltem.

Segítettem, ha kérték, de úgy vágtak viszonzásul pofon,

hogy nem előre vitt az élet, inkább visszadobott a mélybe,

a gépek kattogó zajába.

Oda, ahol a dallamok születtek a szerelemről,

a boldog családról.

Mivé lettek a dallamok?

Kötöttem házasságot, ami olyan hangos volt,

mint a gépek zaja.

Nem tudtam meg soha, hogy milyen az igazi szerelem,

de tudom, mi a bánat.

Ezért, kár volt reményekkel teli álomvilágot szőni.

Haszontalan volt minden gondolat.

Olyan volt minden, mint egy pókháló,

amit cafatokra tép a gyenge szél.

Itt vagyok most öreg fejjel, egyedül.

Valahogy, mindenki kerül.

Vacsorára, asztalomra falat, hol kerül, hol nem,

de van könnyem elég, hogy bánatomat elsírjam én,

amíg csak élek.

Nincs már kattogó zaj.

Számomra pihennek a gépek.

Talán, van még néhány évem, amit csendben tölthetek el.

Ezt,adta nekem az élet.

Hiányoznak a gépek, a kattogó zaj, mert

akkor még álmokat szőhettem és a boldogságban hittem.

Csendesen hal az, aki zajban élt.

Ó, ha csak egyszer el tudnám mondani azt, amit érzek! De nem tehetem meg, mert akkor a világod omlana össze. Az a gyönyörű kép, mit magad előtt látsz minden nap. Boldognak akarlak látni, és soha nem akarlak megbántani, hisz oly sok mindent tettél értem, hogy ezekért csak hálával tartozom. Neked nem válhatott valóra álmod, így anyaként lányodban szeretnéd viszont látni azt, amit szerettél volna. Nem mondtam soha, hogy nincs kedvem az egészhez és legszívesebben futva menekülnék. Elmondanám, de már akkor csalódást okoztam Neked, mikor balett táncosnőt akartál faragni táncra nem képes lábaimból. Emlékszem, milyen mélyen magadba roskadva ültél napokig, mert szerte foszlott a vágy és oly sokszor mondtad, hogy próbáljam meg és kezdjem újra. Hiába éreztem én és mondta mindenki, hogy az életben nem leszek színpadon, Te csak erőltetted, míg végre rá döbbentél, kár. Az nem lehet, hogy a színpad deszkáját ne érje lábam, döntötted el. Te, ott fent akartál látni a csillogásban. Nem akartad, hogy bármi más legyek. Számodra ez a jövő, ez az élet, mondtad és mondtad. Én próbáltam elhinni, csak nem tudtam vele megbarátkozni.

Nem lehetek táncos, akkor szépségkirálynő leszek, döntötted el, a lehetőségeket számba véve, mert más nincs. Énekelni ugyancsak nem tudok, úgy, mint táncolni sem. Színésznek csapni való lennék, mert más bőrébe bújni nem tudok és, ha a lelkem sír, nevetni nem tudok. Te, csak cipelsz versenyről versenyre, mondva, hogy mosolyogj, de én csak sírni tudnék.

Gyorsan felnőttem. Ebben a világban, amit körém fontál. Tíz évesen, sokszor már száznak érzem magam, bár fogalmam nincs, milyen lehet öregnek lenni és úgy gondolkodni. Irtózom a fidres-fodros ruháktól, a smink ecsettől, mert, mikor e habos ruha költeményekben, három kilo festékkel arcomon ott állok a színpadon, nem érzem magam másnak, mint egy bohócnak, ki kivűl mosolyog, de befelé sír.

A vágyaid útján haladok e számomra idegen világban. Játszani szeretnék és álmokat szőni. Saját álmokat, amiben én vagyok, és az van, amit én akarok. Tudom, nem álmodozhatok, mert szívedet tépném szét, ha álmaim csak piciny sugarát is feléd küldeném.

Babázni szeretnék, mert soha nem babáztam, pedig hogy vágytam arra a csodálatos babaházra, amit a kirakatban láttam. Soha nem mondtam el, hogy hányszor futottam el megnézni. Barbit akartam, mint bárki más, de én csak futottam Veled. Jelentkeztem kézműves szakkörre, mert alkotni akartam valamit. Valamit, amit én csináltam és büszkén mutathattam volna Neked, hogy nézd, én csináltam, de tudtam, ettől Te soha nem lettél volna boldog és kis kacatnak vélted volna minden alkotó kísérletem, hisz más életet szántál nekem.

Az osztályban a lányok szerelmesek, de énnekem fogalmam nincs, az milyen. Lehet pedig, mikor a Péterre nézek a szünetben, akkor valami furcsát érzek itt, belül. Talán ez a szerelem? Ki ad erre választ nekem? Megfogja valaki a kezem? Fiatal vagyok hozzá, mondanád, ráérek szerelmes lenni, előbb a cél, aztán a szerelem. ismerem a véleményed. A szerelem lendületet ad az élethez, hallottam valahol. Ez most igaz, vagy csak szónoklat? Kimarad a diák szerelem az életemből? Nekem nem lesz első szerelem? Én egyből a másodikba esek majd bele? Abban mi lesz? Csillogás és pénz? Mert gondolom, valahol ez a cél.

Nem gazdagon, csillogva akarok sírni. Tudom, nehéz most megérteni engem. Ki adja meg a kérdéseimre a választ, ami tartalmazza az igazságot? Bepótolom valaha az elveszett gyerekkori éveket? Nem hiszem, hisz felnőttként gyereknek lenni nem lehet. Harminc évesen nem sétálhatok Barbi babát ringatva. Akkor már fiamat, vagy lányomat kéne vezetni, de hogyan, ha életemben még játék babát sem toltam? Ugye, én nem leszek olyan, mint Te? Nem akarom vágyaimat gyerekem által elérni. Igaz, én mást építek vágyaimban.

Nyugodt, egyszerű, boldog életet szeretnék. Abban nincs színpad, csillogás és ezért talán követni is lehet. A sors arculcsapása talán az lesz, hogy az unokád majd csillogni akar. Én akkor ott leszek mellette és támogatom, de csak addig, míg Ő akarja és bármennyire is fog fájni, nem engedem meg, hogy az Ő életén keresztül valósítsd meg álmod.

Most Rád nézek, ahogy velem szemben ülsz, és látom álmodozó szemed, miközben úgy érzem, koravén lettem. Arcomon nincs púder és smink. A ruhám is az a száz éves tréningruha, amit úgy szeretek. Most az vagyok, aki szeretnék lenni, és ahogyan jól érzem magam. Hozzád lépek, és megpuszilom arcod, mert szeretlek, nagyon.

Ülök ezen a padon és a szomorúfűzfát nézem. Földig érő ágai oly búsan hajladoznak, oly szomorúak, mint az én szívem. Ó, reménytelen szerelem! Reménytelen szerelem az enyém, mert a közös szívdobbanás már csak remény maradt nekem. Karom Téged vár, szívem minden dobbanása érted kiált! Téged kereslek mindenhol, hátha látlak még valahol. Rólad álmodom ébren és akkor is, ha alszom hűvös hajnalon, mert este álom nem jön a szememre, mert örökké Rád gondolok, Te jársz az eszembe. . Ó, reménytelen szerelem! Mást szeretsz és mást ölel karod, érzem, ebbe belehalok.  Szeretném látni csillogó szemed, érezni érintésed! Simogatni és simogatva lenni. . Ó, reménytelen szerelem! Hiányzik csengő hangod, a szívemnek oly kedves ritmusok. Mondd, merre jársz? Mondd, gondolsz-e rám? Én Téged várlak, de Te máshoz rohansz boldog szerelembe. . Ó, reménytelen szerelem! Az enyém! Miért? Miért? Miért hal meg a remény? Arról álmodom, hogy kopogsz ajtómon, egy hajnalon. Nem tudlak feledni, mert szívem örök szerelme ott maradt Nálad. Ott, azon az utolsó éjszakán, mikor karod ölelt át ezen a padon. Nem tudtam, hogy többet nem látlak, én csak vártalak-vártalak. . Ó, reménytelen szerelem! Nevedet suttogom minden percben, remélve, hogy meghallod és hozzám futsz boldog szerelembe. . Ó, reménytelen szerelem! Kézfejemen egy könnycsepp, mit Érted ejtettem. Nézem fátyolos szemmel és arcod látom. Várom, hogy rám mosolyogsz, de Te nem akarod. Szétfolyik a könny a kezemen és Te is itt hagytál, Kedvesem. Végtelenül nagy szerelem, mit érzek én. Csillapítanám, de nem tudom, mert szeretlek, végtelen nagy szerelemmel. Mért kell sírnom ezen a padon, ahol oly boldog voltam sok-sok napon. Várlak minden este, hátha erre jársz és újra a karodba zársz. . Ó, reménytelen szerelem! Néha a szellő felém hozza illatod. Ó, ebbe beleborzongok! Szememmel kereslek, de nem látlak. A remények, vágyak, mik előidézik még az illatot. Szemedben csillogott a boldogság, mikor belenéztem. Mondd, mi történt, hogy már más úton járunk Te, meg én? . Ó, reménytelen szerelem! Nehéz nélküled minden nap, mert csak téged akarlak!

Boldog emlékek, mik eszembe jutnak és érzem, mennyire hiányoznak. Csillogó szemmel néztem mindig Rád, forró karommal öleltelek át. Ölelnélek boldogan most is, szorítva magamhoz egy életen át.

. Ó, reménytelen szerelem!

Miben reménykedek még, nem tudom, de akarlak és akarlak nagyon.

Mindig azt kérted: Szeress nagyon! Szeretnélek, de nem tudlak, mert távol vagy. Miért kérted szerelmem, ha elhagytál engem? Miért mondtad, hogy ölelj, csókolj! ,  Ha távol mentél egy kora hajnalon. .      Ó, reménytelen szerelem! Forró csókom nem kéred már és ölelésem hiánya sem fáj. Miért mondtad, hogy szeretsz, ha ez csak játék volt Neked?  . Ó, reménytelen szerelem! Kezed nem fogja már kezem, mi boldogságot jelentett nekem. Szívem összetörve már és a gyógyulásra vár. Ki tudná begyógyítani e sebet? Ó senki, senki más, csak Te, Kedvesem! Várlak, de nem zörgetsz, így csendes az életem, csak a szívem ver hevesen. . Ó, reménytelen szerelem! A napsütés ölel át és nem Te. Ó, mondd, merre jársz minden este? Álomra hajtva fejed, kinek a nevét suttogod? És kit ölel karod minden hajnalon, ha én már nem vagyok? . Ó, reménytelen szerelem! Nem maradt más, csak emlék nekem. Kézfejemen a könnycseppet megsimítom, úgy, mintha Téged érintenélek. Ó, hiányod fáj nagyon, csak ezt érzem. Arcomra rászáradt egy könnycsepp, mit egy életen át viselek emlékül annak, hogy életem része voltál és egykoron olyan szép volt minden.

. Ó, reménytelen szerelem!

Mit ér a férfi, ha reménytelenül szerelmes? Amikor a nagy szerelemnek már csak emléke marad és a vágy, hogy kezdjük újra, és csak egyet akar, folytatni ott ahol abbahagyta. Nem ér semmit egy elhagyott férfi, mert teste lelke összetörve és tudja, ez volt az élete nagy szerelme. Tudja, hogy jön még szerelem, de az csak szellő lesz csupán és mindenkiben azt a szempárt keresi majd, mely nem néz többé már rá. Mit ér a férfi, ha szívében csak Őt őrzi? Kinek illatát érzi és kinek teste már nem melegíti.

Nem simul már édes puha teste hozzám. Nem csókol Ő, ki a mindenem volt. Mondják, a férfiak nem éreznek és szakítás után soha nem sírnak. Ó, Te, aki ezt vallod csak lennél az én helyzetemben egyszer, akkor másként vélekednél. Akkor sírnak igazán a férfiak, ha elmegy az ki a nagy szerelem volt. Úgy sírnak akkor ők, hogy arcukra fagy az-az aprócska könnycsepp és örökre ott marad. Tudom, nem lehet pótolni őt, mert számomra olyan, mint ő volt, már senki nem lesz. Egész életemben emlékével fogok élni és a reménnyel, hogy egyszer talán viszontlátom. Aztán, szépen elmúlnak az évek és lesz szép feleségem és gyerekem is vagy kettő, kik szépen felnőnek, én meg lassan megöregedek. Azon, kapom majd magam, hogy ősz a hajam és kis pocakom is van. Unokák ugrálnak majd körbe, miközben megpihenni leülök a kis kerti padra és gondolataimban még mindig ott van Ő, ki fiatalon elhagyott, testem, lelkem összetörve ezzel. Gyere vissza, kiáltom, de közben futni látom Őt, miközben kecsesen ring teste és selymes haja vállát simogatja. Szoknyája szélét közben felkapja a könnyű szellő, megmutatva térdét, hogy testét se feledjem soha. Szeretlek, suttogom, de hiába, mert nem mondja már fülembe súgva, hogy én is szeretlek. Ó, miért hagytál el kedves? Örök keresés lesz, az életem tudom, mert minden nap téged kereslek majd a reményt soha fel nem adva. Félek, úgy járok, mint Apám, kinek sorsa ismétlődik általam újra. Mindig azt hittem Apám boldog, bár néha elgondolkodva ült a kerti padon és nézett a végtelen messzeségbe. Nem tudtam akkor gondolatai merre járnak, csak azt láttam, hogy aprócska könnycsepp csordul le arcán. Sokáig néztem ilyenkor őt, majd hozzá futottam és kérdeztem, Apa miért sírsz, mi a baj? Nincs semmi gond, válaszolta ő, majd magához ölelt úgy, hogy szinte összetört, úgy szorított magához. Hosszú évekig nem tudtam mi miatt vannak arcán a könnyek, hisz ő mindig vidám természetű ember volt. Ő, volt a családban a mókamester és mosolyt csalt minden arcra. 74 éves volt mikor végleg lehunyta szemét és elfoglalta örök nyughelyét. Elvesztése nagyon fájt és így gyakran látogattam a temetőt, ahol sírján mindig volt friss virág. Ki hozhatta, kérdeztem ilyenkor, hisz nem nagyon látogatta őt senki. Anyám, ki a virágot vihette volna az otthon feküdt, betegsége miatt ágyhoz kötve. Gyönyörű friss rózsa és valami sárga virág volt mindig a síron, ami olyan sárga volt, hogy ragyogott, mint a nap.

Egyik nap, mikor lehajtott fejjel a sír felé tartottam, nem a sárga virág ragyogását láttam, hanem valami fekete kupacot, ami a sírra borul. Mi lehet ez? Közelebb érve láttam, hogy idős női test az mi a sírra borul.  Kicsit távolabb megálltam, mert nem akartam zavarni őt. Közben arra gondoltam, hogy nagy lehet a fájdalma, ha már a sírt is összekeverte és férje sírja helyett az Apám sírján sírja ki magát. Néztem, ahogy testét rázza a fájdalom. Sokáig térdelt a sírra borulva, majd felállt és a kezében lévő rózsát a sírra tette. Megcsókolta a fejfát és indulni készült. Akkor léptem oda hozzá és kicsit bugyuta kérdést intéztem felé.

-Segíthetek?

-Ugyan miben? – válaszolta ő.

-Talán – akartam folytatni, de ő rám nézett és csendre intett. Sokáig nézte arcom, majd halkan annyit szólt

-Pont olyan, vagy mint ő. Akkor, Te nem lehetsz más csak a fia.

Döbbenten álltam, mert tudtam, nem tévedésből van ott ő. Nem tudtam semmit szólni, mert úgy meglepődtem.

-Tudja, valamikor nagy szerelem volt a miénk és mindig azt hittem soha nem lesz vége, de egy napon jött valaki, ki elcsavarta fejem, és ő lett a férjem. Azt hittem akkor, hogy az igazi vezet oltárhoz, de nagyot tévedtem, mert az igen után már Apádért ejtettem könnyem. Átsírtam életem minden éjszakáját utána, de soha nem volt bátorságom hozzá, hogy megkeressem és elmondjam neki, hogy iránta mit éreztem. Mikor megtudtam, hogy földi élete véget ért, akkor eljöttem és elmondtam. Hoztam rózsát. Olyat, amilyet ő hozott nekem hajdanán, és látod ezt a sárga virágot? Na, ilyet is gyakran adott és tudod mit mondott? „ Ez úgy ragyog, mint a nap, ami bearanyozza boldogságunkat.” Ez volt. Így történt.

Arcát mosták a könnyek és kezében gombóccá gyúrt zsebkendőjét szorongatta. Elköszönt, majd lassan elindult, de még visszafordult. Rám nézett, mint aki engem kérdez, de igazából csak abban reménykedett, hogy egyszer kérdésére megjön a válasz.

-Hiába kérdezem Tőle, hogy szeretett e? Nem akar válaszolni.

Eszembe jutott mikor Apám ült a padon és nézett a végtelenbe. Mire, gondolataimból visszazökkentem a valóságba, a törékeny kis test már majdnem a temető kapuban volt. Gyorsan utána futottam. Gyengéden megfogtam karját és így szóltam hozzá:

-Ma már tudom, hogy az én vidám Apám arcán miért volt mindig egy aprócska könnycsepp- mondtam majd szinte futva távoztam, mert úgy felkavart a találkozás.

Most, én is úgy érzem, úgy járok, mint Apám, mert kísértetiesen hasonló a helyzetem.

Összetört lelkem azt kéri, Te, akit mindennél jobban szeretek, gyere vissza! Ne sok év múlva a síromnál sírva tudd meg azt Te is, hogy érted volt arcomon minden nap egy könnycsepp, életem végéig.

Rózsaszirmot szórtam eléd,

és köveket kaptam vissza.

Nem mondom, hogy nem fájt,

Ó, dehogy nem,de

csak halkan suttogom a fájdalmat,hogy

Te ne halld meg,mert

azt akarom, arcomon mosolyt láss,hisz

kőzápor után, könnyet vársz.

Örömöd, ne legyen teljes,

ezért, azt akarom, ne lásd, hogy

a kövek által meghal egy lélek.

Ezt, a boldogságot, már nem adom meg neked.

Küldök feléd inkább százezer rózsaszirmot,

hogy köveid megszelídüljenek,és

egyszer talán ráébred lelked arra,hogy

virágot kővel összetörni,

kegyetlen dolog,

mert a virágnak az a dolga,hogy ragyogjon, és

ne porba hullva zokogjon.