Ó, ha csak egyszer el tudnám mondani azt, amit érzek! De nem tehetem meg, mert akkor a világod omlana össze. Az a gyönyörű kép, mit magad előtt látsz minden nap. Boldognak akarlak látni, és soha nem akarlak megbántani, hisz oly sok mindent tettél értem, hogy ezekért csak hálával tartozom. Neked nem válhatott valóra álmod, így anyaként lányodban szeretnéd viszont látni azt, amit szerettél volna. Nem mondtam soha, hogy nincs kedvem az egészhez és legszívesebben futva menekülnék. Elmondanám, de már akkor csalódást okoztam Neked, mikor balett táncosnőt akartál faragni táncra nem képes lábaimból. Emlékszem, milyen mélyen magadba roskadva ültél napokig, mert szerte foszlott a vágy és oly sokszor mondtad, hogy próbáljam meg és kezdjem újra. Hiába éreztem én és mondta mindenki, hogy az életben nem leszek színpadon, Te csak erőltetted, míg végre rá döbbentél, kár. Az nem lehet, hogy a színpad deszkáját ne érje lábam, döntötted el. Te, ott fent akartál látni a csillogásban. Nem akartad, hogy bármi más legyek. Számodra ez a jövő, ez az élet, mondtad és mondtad. Én próbáltam elhinni, csak nem tudtam vele megbarátkozni.

Nem lehetek táncos, akkor szépségkirálynő leszek, döntötted el, a lehetőségeket számba véve, mert más nincs. Énekelni ugyancsak nem tudok, úgy, mint táncolni sem. Színésznek csapni való lennék, mert más bőrébe bújni nem tudok és, ha a lelkem sír, nevetni nem tudok. Te, csak cipelsz versenyről versenyre, mondva, hogy mosolyogj, de én csak sírni tudnék.

Gyorsan felnőttem. Ebben a világban, amit körém fontál. Tíz évesen, sokszor már száznak érzem magam, bár fogalmam nincs, milyen lehet öregnek lenni és úgy gondolkodni. Irtózom a fidres-fodros ruháktól, a smink ecsettől, mert, mikor e habos ruha költeményekben, három kilo festékkel arcomon ott állok a színpadon, nem érzem magam másnak, mint egy bohócnak, ki kivűl mosolyog, de befelé sír.

A vágyaid útján haladok e számomra idegen világban. Játszani szeretnék és álmokat szőni. Saját álmokat, amiben én vagyok, és az van, amit én akarok. Tudom, nem álmodozhatok, mert szívedet tépném szét, ha álmaim csak piciny sugarát is feléd küldeném.

Babázni szeretnék, mert soha nem babáztam, pedig hogy vágytam arra a csodálatos babaházra, amit a kirakatban láttam. Soha nem mondtam el, hogy hányszor futottam el megnézni. Barbit akartam, mint bárki más, de én csak futottam Veled. Jelentkeztem kézműves szakkörre, mert alkotni akartam valamit. Valamit, amit én csináltam és büszkén mutathattam volna Neked, hogy nézd, én csináltam, de tudtam, ettől Te soha nem lettél volna boldog és kis kacatnak vélted volna minden alkotó kísérletem, hisz más életet szántál nekem.

Az osztályban a lányok szerelmesek, de énnekem fogalmam nincs, az milyen. Lehet pedig, mikor a Péterre nézek a szünetben, akkor valami furcsát érzek itt, belül. Talán ez a szerelem? Ki ad erre választ nekem? Megfogja valaki a kezem? Fiatal vagyok hozzá, mondanád, ráérek szerelmes lenni, előbb a cél, aztán a szerelem. ismerem a véleményed. A szerelem lendületet ad az élethez, hallottam valahol. Ez most igaz, vagy csak szónoklat? Kimarad a diák szerelem az életemből? Nekem nem lesz első szerelem? Én egyből a másodikba esek majd bele? Abban mi lesz? Csillogás és pénz? Mert gondolom, valahol ez a cél.

Nem gazdagon, csillogva akarok sírni. Tudom, nehéz most megérteni engem. Ki adja meg a kérdéseimre a választ, ami tartalmazza az igazságot? Bepótolom valaha az elveszett gyerekkori éveket? Nem hiszem, hisz felnőttként gyereknek lenni nem lehet. Harminc évesen nem sétálhatok Barbi babát ringatva. Akkor már fiamat, vagy lányomat kéne vezetni, de hogyan, ha életemben még játék babát sem toltam? Ugye, én nem leszek olyan, mint Te? Nem akarom vágyaimat gyerekem által elérni. Igaz, én mást építek vágyaimban.

Nyugodt, egyszerű, boldog életet szeretnék. Abban nincs színpad, csillogás és ezért talán követni is lehet. A sors arculcsapása talán az lesz, hogy az unokád majd csillogni akar. Én akkor ott leszek mellette és támogatom, de csak addig, míg Ő akarja és bármennyire is fog fájni, nem engedem meg, hogy az Ő életén keresztül valósítsd meg álmod.

Most Rád nézek, ahogy velem szemben ülsz, és látom álmodozó szemed, miközben úgy érzem, koravén lettem. Arcomon nincs púder és smink. A ruhám is az a száz éves tréningruha, amit úgy szeretek. Most az vagyok, aki szeretnék lenni, és ahogyan jól érzem magam. Hozzád lépek, és megpuszilom arcod, mert szeretlek, nagyon.