Mit ér a férfi, ha reménytelenül szerelmes? Amikor a nagy szerelemnek már csak emléke marad és a vágy, hogy kezdjük újra, és csak egyet akar, folytatni ott ahol abbahagyta. Nem ér semmit egy elhagyott férfi, mert teste lelke összetörve és tudja, ez volt az élete nagy szerelme. Tudja, hogy jön még szerelem, de az csak szellő lesz csupán és mindenkiben azt a szempárt keresi majd, mely nem néz többé már rá. Mit ér a férfi, ha szívében csak Őt őrzi? Kinek illatát érzi és kinek teste már nem melegíti.

Nem simul már édes puha teste hozzám. Nem csókol Ő, ki a mindenem volt. Mondják, a férfiak nem éreznek és szakítás után soha nem sírnak. Ó, Te, aki ezt vallod csak lennél az én helyzetemben egyszer, akkor másként vélekednél. Akkor sírnak igazán a férfiak, ha elmegy az ki a nagy szerelem volt. Úgy sírnak akkor ők, hogy arcukra fagy az-az aprócska könnycsepp és örökre ott marad. Tudom, nem lehet pótolni őt, mert számomra olyan, mint ő volt, már senki nem lesz. Egész életemben emlékével fogok élni és a reménnyel, hogy egyszer talán viszontlátom. Aztán, szépen elmúlnak az évek és lesz szép feleségem és gyerekem is vagy kettő, kik szépen felnőnek, én meg lassan megöregedek. Azon, kapom majd magam, hogy ősz a hajam és kis pocakom is van. Unokák ugrálnak majd körbe, miközben megpihenni leülök a kis kerti padra és gondolataimban még mindig ott van Ő, ki fiatalon elhagyott, testem, lelkem összetörve ezzel. Gyere vissza, kiáltom, de közben futni látom Őt, miközben kecsesen ring teste és selymes haja vállát simogatja. Szoknyája szélét közben felkapja a könnyű szellő, megmutatva térdét, hogy testét se feledjem soha. Szeretlek, suttogom, de hiába, mert nem mondja már fülembe súgva, hogy én is szeretlek. Ó, miért hagytál el kedves? Örök keresés lesz, az életem tudom, mert minden nap téged kereslek majd a reményt soha fel nem adva. Félek, úgy járok, mint Apám, kinek sorsa ismétlődik általam újra. Mindig azt hittem Apám boldog, bár néha elgondolkodva ült a kerti padon és nézett a végtelen messzeségbe. Nem tudtam akkor gondolatai merre járnak, csak azt láttam, hogy aprócska könnycsepp csordul le arcán. Sokáig néztem ilyenkor őt, majd hozzá futottam és kérdeztem, Apa miért sírsz, mi a baj? Nincs semmi gond, válaszolta ő, majd magához ölelt úgy, hogy szinte összetört, úgy szorított magához. Hosszú évekig nem tudtam mi miatt vannak arcán a könnyek, hisz ő mindig vidám természetű ember volt. Ő, volt a családban a mókamester és mosolyt csalt minden arcra. 74 éves volt mikor végleg lehunyta szemét és elfoglalta örök nyughelyét. Elvesztése nagyon fájt és így gyakran látogattam a temetőt, ahol sírján mindig volt friss virág. Ki hozhatta, kérdeztem ilyenkor, hisz nem nagyon látogatta őt senki. Anyám, ki a virágot vihette volna az otthon feküdt, betegsége miatt ágyhoz kötve. Gyönyörű friss rózsa és valami sárga virág volt mindig a síron, ami olyan sárga volt, hogy ragyogott, mint a nap.

Egyik nap, mikor lehajtott fejjel a sír felé tartottam, nem a sárga virág ragyogását láttam, hanem valami fekete kupacot, ami a sírra borul. Mi lehet ez? Közelebb érve láttam, hogy idős női test az mi a sírra borul.  Kicsit távolabb megálltam, mert nem akartam zavarni őt. Közben arra gondoltam, hogy nagy lehet a fájdalma, ha már a sírt is összekeverte és férje sírja helyett az Apám sírján sírja ki magát. Néztem, ahogy testét rázza a fájdalom. Sokáig térdelt a sírra borulva, majd felállt és a kezében lévő rózsát a sírra tette. Megcsókolta a fejfát és indulni készült. Akkor léptem oda hozzá és kicsit bugyuta kérdést intéztem felé.

-Segíthetek?

-Ugyan miben? – válaszolta ő.

-Talán – akartam folytatni, de ő rám nézett és csendre intett. Sokáig nézte arcom, majd halkan annyit szólt

-Pont olyan, vagy mint ő. Akkor, Te nem lehetsz más csak a fia.

Döbbenten álltam, mert tudtam, nem tévedésből van ott ő. Nem tudtam semmit szólni, mert úgy meglepődtem.

-Tudja, valamikor nagy szerelem volt a miénk és mindig azt hittem soha nem lesz vége, de egy napon jött valaki, ki elcsavarta fejem, és ő lett a férjem. Azt hittem akkor, hogy az igazi vezet oltárhoz, de nagyot tévedtem, mert az igen után már Apádért ejtettem könnyem. Átsírtam életem minden éjszakáját utána, de soha nem volt bátorságom hozzá, hogy megkeressem és elmondjam neki, hogy iránta mit éreztem. Mikor megtudtam, hogy földi élete véget ért, akkor eljöttem és elmondtam. Hoztam rózsát. Olyat, amilyet ő hozott nekem hajdanán, és látod ezt a sárga virágot? Na, ilyet is gyakran adott és tudod mit mondott? „ Ez úgy ragyog, mint a nap, ami bearanyozza boldogságunkat.” Ez volt. Így történt.

Arcát mosták a könnyek és kezében gombóccá gyúrt zsebkendőjét szorongatta. Elköszönt, majd lassan elindult, de még visszafordult. Rám nézett, mint aki engem kérdez, de igazából csak abban reménykedett, hogy egyszer kérdésére megjön a válasz.

-Hiába kérdezem Tőle, hogy szeretett e? Nem akar válaszolni.

Eszembe jutott mikor Apám ült a padon és nézett a végtelenbe. Mire, gondolataimból visszazökkentem a valóságba, a törékeny kis test már majdnem a temető kapuban volt. Gyorsan utána futottam. Gyengéden megfogtam karját és így szóltam hozzá:

-Ma már tudom, hogy az én vidám Apám arcán miért volt mindig egy aprócska könnycsepp- mondtam majd szinte futva távoztam, mert úgy felkavart a találkozás.

Most, én is úgy érzem, úgy járok, mint Apám, mert kísértetiesen hasonló a helyzetem.

Összetört lelkem azt kéri, Te, akit mindennél jobban szeretek, gyere vissza! Ne sok év múlva a síromnál sírva tudd meg azt Te is, hogy érted volt arcomon minden nap egy könnycsepp, életem végéig.