Forró nyári délután. A hőmérő higanyszála a negyven fokhoz közelít. A hetek óta tartó meleg megvisel mindenkit. Nyugtalanná, ingerlékennyé tesz mindenkit a forróság. Munka után futna legszívesebben  haza az ember, de ólomként nehezül el a láb, és a test rohanásra nem képes.  A forróság a metróban még fokozottabban érezhető, levegőhöz jutni itt reménytelen. Mindenki bámul maga elé. Testén az izzadság cseppeket törölgetve és szólni sincs kedve senkihez, kivéve, ha olyan helyzet akad, mikor anyázni lehet a másikat, mert éppen a lábára lépett véletlenül, és ez az ingerlékenységet csak fokozza, de mindennek a nagy meleg az oka. Ki és beszálló emberek. Cserélődik az utazóközönség. Astoria következik.  Nyílnak az ajtók és hirtelen mindenki, aki közelében van, egy harminc év körüli, vékony testalkatú emberre szegezi a tekintetét. Egyik kezében mobiltelefon és energia ital. A másik kezével egy piciny párnát szorít magához, amin egy maci van. Úgy száll be, mint aki nem is tudja, hol van, csak halad valahová, mert mennie kell, de egyáltalán nem biztos abban, hogy arra viszi a lába, ahová menni akar. Ülő hely nincs, de hirtelen három is akad. Ennyien ugranak fel, mikor meglátják őt. Nem szól senkihez, nem köszöni meg a helyet, csak leül. Nem igazán érzékeli maga körül a világot.  Arcán mély fájdalom. Keze néha megremeg, mikor könnyei erősödnek. Arcán nem látszanak a könnyek, mert befelé sír, de úgy, hogy néha teste beleremeg. Görcsösen szorítja magához a párnát, már amennyire van ereje. Nem néz fel. A telefonját nézi és a kezében lévő energia italt. Az egyiktől erőt remél, de a doboz még felbontatlan, mert erre sem volt ereje. A telefontol, azt várja, hogy egyszer megszólal és felveheti végre. Mindenki őt figyeli és látszik, hogy születnek a történetek arról a fejekben, hogy mi is történhetett ezzel az emberrel. Mi törte meg testét és lelkét annyira, hogy sokszor beleremeg a fájdalomba. Biztos a gyerekét veszítette el, mert erre utal a párna, de, hogy hogyan, senki nem tudja. Fájdalma átragad a többi utazóra, mert mindenki a gyerekére gondol, és hogy mit érezhet az idegen, azt senkinek nem kell elmagyarázni, mert át tudja mindenki érezni. Sokan szeretnék megkérdezni fájdalmának okát és akad, aki vigasztalná is őt. Ez, az arcokról leolvasható. De senki nem szól, mert a fájdalom e szakaszában - talán - jobb, ha egyedül van. Nem törölgeti már magáról az izzadságcseppeket senki, pedig pont olyan meleg van, mint tíz perccel ezelőtt. Sok elgondolkodó arc néz egymásra. Ki a  saját bánatát éli át újra, ki azonosul az idegennel. Arcokon apró könnycseppek jelennek meg, mert elveszíteni egy gyereket a legfájdalmasabb dolog az életben.  Már senki számára nem fontos az, hogy hogyan és mi történt, mert a tényen nem lehet változtatni. Lehet baleset, lehet betegség, mi elvitte őt, de a férfi arcát látva mindenki biztos abban, hogy a kis teremtmény már az égi mezőkön van. Nem fog az a telefon csörögni és nem mondja bele egy hang, hogy apa, szeretlek, vagy haza várlak. az energia ital tetején hiába pattan fel a fül, hogy erőt remélve igyon belőle. Az, aki kezébe tartja, erősebb nem lesz. Közben a megállóknál utasok cserélődnek, de mindenki, aki új utasként tekint az ismeretlenre, egyből átveszi azt az érzést, mi átjárja őt.

Csend. Síri csend van a kocsiban. Senki nem beszélget senkivel. Nem lapozódnak az újságok és a könyvek. Mindenki gondolataiban mereng. Elképzeli, milyen is lehetett a picinyke emberke. Fiú volt, vagy lány? Szőke, vagy barna? Kék szemű, vagy zöld? Szívszorító fájdalom, mikor fiatalon véget ér a földi lét.

Stadionok állomás következik.

A férfi feláll, úgy, mint aki menne is meg nem is. Először néz fel utazása során. Körülnézve, és látva az arcokat, csak annyit mond:

- Két éves vol