Kérdezed, hogyan születtem? Úgy, mint más. Szülőágyon vajúdott anyám. Szeme könnyel volt tele, mert kínozta a fájdalom és mindent megadott volna azért, hogy vajúdása ne fél napig tartson, de nem segített senki neki, hagyták természetesen szülni. Nagyot sóhajtott, mikor felsírt a gyermeke. Kislány, szólt az orvos és ő elszomorodott. Az, meg hogy lehet, hisz fiú volt programozva? Beletörődött a ténybe, hogy copfba kell majd fonni a hajam, ami elég elképzelhetetlennek tűnt abban a pillanatban, mert fejemen nem volt egy szál haj sem.

Apám a szülőszoba előtt toporgott, a hírre várva, mert úgy érezte, teljesül minden álma. Hosszú várakozás után végre kinyílt az ajtó és kilépett rajta a szülésznő, kinek arcát maszk borította. Olyan volt, mint valami ufó, állapította meg apám, de örült, mert legalább ott volt karján, akit várt.

- Na, apuka! Nézze, megérkezett. Mi legyen a neve? Ezt kérdezi a felesége.

Apám rám nézett és gondolkodva mondta.

- Ó, hát elég béna. A neve legyen Béla.

- Na de Jóska! Ez kislány. - Szólt a szülésznő, fejcsóválva, kicsit durván.

- Kislány? Akkor nevet maga adjon neki, mert számomra nem fontos a léte, hisz nincs, ki nevem öregbítse.

Ó, szegény gyerek, sóhajtott a bába, na, ennek aztán van fogadtatása. Sokat gondolkozott, milyen nevet adjon nekem, hisz azt, hogy családon belüli árva, mégsem adhatta. Így lett a nevem Sára, mert abban reménykedett a bába, mégsem tipornak majd sárba. Ő már akkor érezte, vagy talán tudta, hogy aki életét így kezdi, az talán soha nem lesz boldog, mert életében kevés lesz a boldogság hormon.

Sokat nem tévedett az biztos, mert kevés volt felénk a szeretet. Gyerekkorom néhány éve alatt nőtt azért a hajam. Iskolás koromra elérte azt a hosszt, hogy fonható volt, de akkor ért a sokk, mikor szüleim azt mondták, ez már sok, és fiúsra vágatták. Rajtam röhögött mindenki, mert, hogy hogyan néztem ki, nehéz elmondani. Sokan szó nélkül nem bírták, és hogy vagy tökös, kérdezték, majd jót röhögtek rajta, hogy sírva szaladtam haza.

Repültek az évek és én szépen nőttem, de nem éreztem magam nőnek. Nem billegettem a csípőmet, nem mosolyogtam és, hogy a férfival, ki közeledett felém, mit tegyek, nem tudtam. Egyet éreztem csupán mindig életem során, hogy kivétel nélkül szeretek mindenkit. Úgy, osztottam szeretetemet, mint más az észt, de nem sokat ért. Kevés volt az, ki nem élt vissza vele. Így, mindenki jött és csak addig maradt, míg tele volt a kosár. Nem bántam meg semmit, mert jó adni, csak csupán az fáj, hogy sorsom a magány, mert olyan szegény vagyok, mint a templom egere és kinek kell egy templomi egér? Mikor, mindenki csillogásra vágyik és oda húz, ahol több a fény. Érthető, nincs ebben hiba és eszembe jut egy mondat, amire, mikor hallottam, csóváltam a fejem és azt mondtam, azt nem lehet, mert a mondat imígyen szólt: "ne szeress annyira és akkor boldog leszel".  De én nem tudok félgőzzel szeretni és mérlegelve, mint valami patikus, ki grammra méri a porokat. Nem tudom grammra osztani a szeretetet.

Sokat sírtam életemben, nem tagadom, mert, aki elment azt nehezen engedtem el és gyűjtöttem a sebeket sorban, egymásra pakolva. Mikor önéletrajzot írok, úgy szeretném, ha azt írhatnám, hogy ott születtem, ahol a két folyó összeér, vagy oly gyönyörű a róna, mikor táncol a nap rajta, de még ezt sem írhatom, mert nem volt ott semmi ilyesmi, ahol felsírtam én, azon a reggelen. Mert mi volt arra? Sáros földút és zötyögős, macskaköves út, de nekem akkor is a legszebb.

Lassan véget ér életem és, ha megkérdezik, hogyan összegezném, azt válaszolnám, minden csalódás és fájdalom ellenére is jó volt szeretni. Boldoggá tett a tudat, hogy szeretetem által öröm ült emberek lelkére és boldogok voltak egy pillanatra, még akkor is, ha tudom, elfelejtettek rég. Nincs harag szívemben, a sebek meg elférnek. Könnyek között születtem és ez kísérte sorsom. Azért néha álmodok én, hisz gyerek maradt lelkem és meseszerű álmaimban az van, hogy templomban ül egy szürke kis egérke. Hol is ülhetne máshol? És arra jön egy tarka macska, kinek, mikor meglát, egyből felcsillan a szeme. Hoppá! Megvan az ebédem, dörzsöli mancsát, de előbb leül, hogy vadásztervet szőjön és, miközben gondolatait rendezgeti, a szürke kis egeret nézi, nehogy szem elől tévessze. Minél tovább nézi azt a kis egérkét, annál jobban érzi, hogy már nem akarja zsákmányává tenni, mert szemeiben valami mást fedez fel. Valami olyat, ami szívét melengeti és a szürke egérkét megszereti. Már nem vadászni akar rá, inkább minden percet vele akar élni, csak ezt érzi. Lassan fel is emeli testét és mosollyal arcán a kis egérkéhez lép.

- Megérintetted a lelkem. Tied a szívem, mert szemedben látom azt, amit nem láttam még soha. Az van a szemedbe írva, hogy nagyon tudsz szeretni és nekem semmi másra nincs szükségem, csak szeretetre. Nagyon tudnálak én is szeretni, kérlek, engedd meg nekem. Legyen közös az utunk.

Ekkor elmosolyodik a kis egérke, mi boldogságként ül ki arcára és hozzásimul a macskabundához boldogan, míg halkan suttogja:

Hiszek a mesékben.