Dolgoztam én gyárban.

Szövőgépek zajában.

Dallamokat szőttem a zúgó gép zajára,

mert hittem a jövő boldogságában.

Ahogy kattogott a gép, úgy

épült bennem a jövőkép.

Szürke volt és zajos minden nap, de

éltettek a dallamok.

Egy idő után, hiába daloltam az alkotott dallamot,

rádöbbentem arra, hogy semmi nem változott.

Rémálmaim voltak, mert egy idő után már,

álmaimban is kattogtak a gépek.

Izzadtan ébredtem minden reggel.

Nem voltam elég ügyes, hogy javítsam sorsom.

Becsületesen éltem.

Segítettem, ha kérték, de úgy vágtak viszonzásul pofon,

hogy nem előre vitt az élet, inkább visszadobott a mélybe,

a gépek kattogó zajába.

Oda, ahol a dallamok születtek a szerelemről,

a boldog családról.

Mivé lettek a dallamok?

Kötöttem házasságot, ami olyan hangos volt,

mint a gépek zaja.

Nem tudtam meg soha, hogy milyen az igazi szerelem,

de tudom, mi a bánat.

Ezért, kár volt reményekkel teli álomvilágot szőni.

Haszontalan volt minden gondolat.

Olyan volt minden, mint egy pókháló,

amit cafatokra tép a gyenge szél.

Itt vagyok most öreg fejjel, egyedül.

Valahogy, mindenki kerül.

Vacsorára, asztalomra falat, hol kerül, hol nem,

de van könnyem elég, hogy bánatomat elsírjam én,

amíg csak élek.

Nincs már kattogó zaj.

Számomra pihennek a gépek.

Talán, van még néhány évem, amit csendben tölthetek el.

Ezt,adta nekem az élet.

Hiányoznak a gépek, a kattogó zaj, mert

akkor még álmokat szőhettem és a boldogságban hittem.

Csendesen hal az, aki zajban élt.