- Gézám, ne haragudj már a tegnap estéért! Tudod, nagyon szégyellem magam, de mindig azt hiszem, attól a fröccstől jobb lesz a kedvem, de nem akar a hangulat jönni és úgy érzem, kell még néhányat inni. Úgy sem ér már semmit az életem, de az a gond, hogy attól az átkozott fröccstől sem szépül meg a világ.

- Megértelek Pistám, de nem használ az alkohol és látod, nem old meg semmit. Ne tedd tönkre magad!

- Nincs már életem, romokban minden. Tudod, csak az elmúlt egy év eseményeit látom magam előtt mindig, olyan, mintha egy filmet néznék reggeltől estig és estétől reggelig. Nem is tudom, egy évbe hogy fért bele ennyi szörnyűség. Néha azt hiszem, már soha nem lesz vége.

- Nem szabad elkeseredned, tudod, én itt vagyok és segítek mindenben.

- Te vagy az egyetlen ember, akire számíthatok, komolyan és köszönöm! Megint elindult a film és egyszerűen nem tudom leállítani.

Ott állok a munkaügyis asztalánál és átveszem a papírokat. Mit fog szólni az én Mártám, ha hazamegyek és elmondom, hogy már nincs munkám és miből fogunk megélni, kérdezem én. Miből fizetem Jutka lányom egyetemi tanulmányait? Nem vagyok én már ember, az utcára dobtak, értéktelen vagyok, mint a járdaszélén megbújó kis kavics. Még órákat járkáltam a gyár udvaron, mert nem tudtam elindulni. Nem akartam elhinni, hogy holnap reggel már nem kell bemennem. Mindig siettem haza, de akkor nem. Megértést és támaszt vártam lelkem mélyén az én feleségemtől, Mártától.  Ó, milyen szép nő volt és még ma is az. Szeretem Őt, míg élek. Nem tudok haragudni rá, mert erősebb a szeretetem, ami a lángoló szerelmemet váltotta fel. Mindig megértett és támogatott mindenben, így akkor is arra számítottam, de csalódnom kellett. Már mikor beléptem, éreztem, rosszul indul minden.

- Hol voltál? Halálra aggódtam magam és a vacsora is kihűlt. - Eddig még jó is volt minden, de hirtelen olyan dühösen folytatta, hogy megszólalni sem tudtam. - Sietned kellett volna haza, hogy elmond a nagy újságot. A Zolitól kell megtudnom, hogy kész, vége, kirúgtak? Na, most ne gyere majd nekem azzal, hogy létszám leépítés volt. Volt, ami volt, mindig azt küldik el, aki nem ér egy garast sem. Mondd, miért nem tudtál jobban dolgozni, miért nem tudtad magad jobban meghúzni, vagy miért nem nyaltál úgy, mint mások, akiknek már mindenük meg van, mert viszik valamire és nekik fontos a család? Ne szónokolj nekem majd a becsületről és egyebekről. Vad világban élünk és vadnak kell lennünk, ha életben akarunk maradni. Te nem gondolsz a családodra, a lányodra? A Zoli miért maradt? Mindig azt mondtad, hogy csapnivaló a munkája és tessék, ki van az utcán? Te, fiam, Te vagy! Ezután már csak a fagylaltot nyalhatod, ha lesz rá pénzed, de hidd el, nem édes, hanem keserű lesz. Megbánod még azt is, hogy megszülettél! Majd emlékezz szavaimra! Kire pazaroltam én az egész életemet?

Választ már nem várt, mert gyorsan sarkon fordult és a kezében lévő kockás konyharuhát hozzám vágta, majd átrohant a barátnőjéhez, a nagyszájú, rosszindulatú Gabihoz, aki mindig ellenem hangolta. A fene egye meg, ha akkor, azon az őszi délutánon, mikor átjött és az asszonyt kereste, aki pont fodrásznál volt, lefekszek vele, akkor minden más lenne. Ott, illegett-billegett előttem és tegyél boldoggá, mondta. Nem akartam. Na, nem azért, mert nem kívántam, nagyon kívánatos nő volt és gyanítom, remek szerető is, mert a teste mozgásából erre következtettem, de soha nem csaltam meg a feleségem és akkor sem akartam.

- Megbánod még, hogy elutasítottál, meglátod, még azt is megbánod, hogy megszülettél!

Én nem tudom, minden nő ezt a bűvös mondatot mondja? De, ma már én is azt mondom, hogy bánom azt is, hogy megszülettem, mert nem élet ez már így. Még azon az estén a lányom is felhívott és azt kérdezte csupán, mondd apa, most mi lesz velem, mit csináljak, ha nem támogatsz? Választ ő sem várt, mert gyorsan lecsapta a telefont. Magamba roskadtam. Gondoltam, iszok egy sört, de, mikor benéztem a hűtőbe, nem találtam mást, csak fagylaltot. A fenébe, ezt direkt rakta a szemem elé, dünnyögtem magamban. Komám, azóta is utálom a fagyit, még ránézni sem bírok, pedig hogy szerettem.

Két hét múlva már azon kaptam magam, hogy üres mellettem az ágy. Hiába kerestem, hiába tapogattam, nem érzett kezem mást, csak üres párnát. Nem szuszogott már az én kedvesem mellettem. Összecsomagolt és elhagyott. Élő halottnak éreztem magam. Nem találtam a helyem és sokat gondolkoztam azon, hogy szabad-e élnem egyáltalán. Mély depresszió, vagy mi a fenének hívják, na, abba estem. Április 23.-án volt a válóperes tárgyalás. Én nem is tudom, hogy mentem el a bíróság épületéig. Nem akartam elválni, vissza akartam kapni a feleségemet. A fájdalom hasított belém, mikor a folyosón megláttam. Olyan szép volt, mint még soha. Olyan volt, mint egy díva. Egyet akartam, átölelni és csókokkal elhalmozni, de ő szúrós tekintettel nézett rám, és, mikor köszöntem neki, motyogott valamit, de gyorsan elfordította a fejét.

A tárgyaláson mondhatnám, kiforgatott mindenemből, de ez így azért nem igaz, mert mindent kért és én mindent adtam. Megérdemli, mert szeretem, véltem. Egy munkanélküli, nincstelen senkiként léptem ki az épületből. Megvártam, míg kijön a feleségem. Szerettem volna még elmondani neki, hogy örökké szeretem, de nem volt rá lehetőségem. Egyenes testtel, fejét magasra emelve lépett ki.  Elindultam felé.

- Ne gyere közelebb! Nem igazán akarok hallani semmit. Mondtam, hogy megbánod azt is, hogy megszülettél.

Majd, kaptam egy óriási mosolyt és már ott sem volt.

Leültem egy kő virágágyás szélére és nem tagadom, sírtam. Soha nem sírtam még úgy életemben, mint akkor. Gyerekkoromban sírtam utoljára, de akkor sem annyira, mint azon a napon, pedig, mikor borultam a bringával, akkor nagyon zokogtam a fájdalomtó és attól, amit apámtól kaptam, mert nem tudok vigyázni magamra. Sokáig ültem ott, mert minden fájdalmat ki akartam sírni magamból. Lassan elindultam, és szinte forgott velem a világ. Olyan voltam, mint aki be van rúgva, pedig egy korty alkoholt nem fogyasztottam. Kóvályogva álltam a zebránál. Arra még emlékszem, elindultam és hallok valami távoli hangot.

- A marha, biztos öngyilkos akar lenni, különben nem indult volna el a piroson.

-  Na, ez nem éli túl.

Aztán, nagy csend és már ott fekszek a kórházi ágyon. A nővérektől tudom, három hónapig tartott ez a csend. Mikor megláttam, hol vagyok, azonnal szaladni akartam el onnan. Soha nem bírtam a kórházat, még az épület látványát sem. Gyors mozdulattal ledobtam magamról a takarót és gondolatban már a cipőt húztam, de Komám, nem volt mire húzni. Nem volt lábam. Mi a fene ez? Érzem a lábam, de nincs. Szörnyű álom, fel kell ébredni. Nem akarok tovább aludni. A valós álomból a nővérke hangja zökkentett ki.

- Nyugodjon meg kérem, hívom a doktort!

- Mondja azt nővérke, hogy nem igaz! Mondja, hogy álmodok!

- Hívom a doktort.

Hiába jött az orvos, a lábaimat már nem tudta visszaadni, csak nyugtatót tudott belém nyomni.

- Higgye el Pista, nagy volt az a kamion. Több tonna, csoda, hogy túlélte!

- Nem kellett volna!

- Ne mondjon ilyet, örüljön az életnek!

Ő már csak tudja, minek tudok én örülni. Sokáig voltam még kórházban, mert nem csak a testem gyógyították, mert volt még két műtétem, átszabták az arcom is. Látod Komám, nekem nem kellett plasztikára gyűjteni, mert megkaptam ingyen. Nem néztem a tükörbe műtét előtt, mert tudom, sokkolt volna. Szóval a lelkemet is próbálták gyógyítani. Minden nap leült az ágyam szélére egy aranyos doktornő, aki mindent megtett azért, hogy meggyógyuljon a lelkem is. Hálás vagyok neki érte, de az én lelkem úgy összetört, hogy azt már nincs ember, aki összerakja.

Te voltál Gézám az egyetlen, aki látogatott és, mikor azt mondta az orvos, hogy holnap hazamehet, Te befogadtál, mert nem volt hova mennem. Tudod, milyen nagydolog ez számomra? Ember értem még ilyet nem tett. Most, ha belenézek a tükörbe, egy egészen új arcot látok. Nem tudom elfogadni. Kérlek, ne haragudj, hogy a múltkor összetörtem a tükröt is. Azóta nem látod benne Te sem magad, pedig neked látnod kéne, mert ilyen igazi emberi arcot, mint a tied, ritkán lát az ember.

Én, meg már azt is bánom, hogy megszülettem.