A nagy téren, egy nagy templom áll. Itt imádkozott minden este egy törékeny, picike nő. Egyedül jött, és egyedül ment. Szemét mindig elborították a könnyek. Ha megszólította véletlenül valaki, Ő visszamosolygott rá és válaszolt kérdésére, míg arcán végig folyt a könny. Soha, senki nem tudta, mit kér. Talán betegért imádkozik oly kitartóan minden este, ki arra járt, ezt gyanította, hisz mi más lehetne az oka. Oly nagy vággyal és hittel imádkozott, hogy így ember csak haldoklóért szokott. Mikor megszólalt a mély harang, piciny testét rázta a fájdalom és zokogott összetöpörödve, alázatosan az Úr előtt, szerelmét kérve. A fájdalom kiült arcára, csak az nem látta, ki nem akarta. Kitartóan hitte, hogy amit kér, az beteljesül, és szerelme karjaiba repül. Eltelt így a tél, tavasz, nyár, egy évszak maradt már csak, az ősz, a többit mind végig imádkozta. Évszakokon át térden állva kérte, szeresse Őt az, kit Ő nagyon szeret. Ritkán el-elkaptak imájából egy hangosabb szófoszlányt, mikor azt kérdezte, mondd Uram, miért, miért nem segítesz? Teltek, múltak a hetek, a tér nem látta a picinyke nőt rég. Sokan hiányolták Őt, mert úgy szívükbe zárták az imádkozó idegent, mintha családtag lenne. Az óta már sokan mesélik történetét, még a pap is szólt róla egyik este, mikor hallgatta Őt a gyülekezete. Megszólalt a harang is a nagytemplomban érte. Azon az estén érte szólt a mise, ki minden nap itt volt a templom előtt, de soha nem lépett be. Sokak szemében ma is úgy gyűlnek a könnyek, mint az Ő szemében gyűltek és nem szűntek. Ha tudná, hogy mennyien szerették, most biztos boldog lenne, mert szeretet volt az élete. Most ott fentről, ha lenéz a térre, talán mosolyog, és szemében nincsenek könnyek és örül a szeretetnek. Soha nem kapta meg, amire várt, amiért imája szólt minden este. Az Úr inkább magához vette. Ő vigyáz Rá ott fent és mindenki azt kívánja, legyen boldog égi élete, ha már a földi boldogság nem adatott meg Neki.

A picinyke nő történetét soha, senki nem írta át. Mindenki szó szerint idézi történetét. Ki kíváncsi arra, hogy miért van a tér közepén állandóan egy friss, gyönyörű vörös rózsa minden nap, mert ott van, biztos lehet benne, meg tudja a történetet. Hogy ki viszi minden este a vörös rózsát, azt senki nem tudja. Sokan próbálták már meglesni, de senkinek nem sikerült még meglátnia azt, akinek a keze a virágot a földre teszi. A virágot soha, senki nem veheti fel, arra vigyáznak a környékbeliek. Cserébe kapnak egy történetet. A picinyke, apró kis nő vén, öreg bérház falai között élte életét. Mindenki ismerte Őt, de nem ismerték életének minden fejezetét. Néha, ha a környékbeliekkel szót váltott, mindig csak a hétköznapi dolgokról beszélgettek. Egyedül élt. Reggel elment dolgozni, este pedig hazatért. Ez volt az élete. Esténként sokáig égett Nála a lámpa, emlékeznek rá a lakók. Nem tudták Ők akkor, hogy ezekben az órákban szerelem születik szívében. A hálón szőtte, szíve hálóját. Napról-napra, egyre vidámabb volt. Kezdett kinyílni, mint egy rózsa. Igaz a mondás, aminek valóságát benne látták sokan, hogy a szerelemben válik nővé igazán a nő és nyílik ki. A szerelem megszépíti azt, ki ezt az érzés hordozza. Nagyon boldog volt, szinte a föld felett szállt, minden reggelen. Soha, senki nem látta azt, ki után szíve dobogott, hogy átlépte-e valaha az ódon bérház küszöbét, senki nem tudja.  A nagy boldogságot könnyek váltották fel hamarosan. Esténként zokogását hallotta a ház, mert nem voltak olyan erősek a falak, hogy a fájdalom ne hatoljon rajta át. Sírt sok-sok napon át, míg egy napon férfit láttak oldalán. Találgatták, vajon Ő az, akiért zokogott a szív, vagy nem? Soha, senkinek nem volt bátorsága megkérdezni. Hónapok teltek el. Mindenki azt hitte, megtalálta a boldogságát, de egy kora délután azt látták a falak, és az, aki akarta, hogy csomagokkal távozik az idegen. Békében, szeretetben váltak el, egy puszi volt az utolsó mozdulatuk. Attól a naptól fogva minden este kisétált a térre a picinyke nő és imádkozott hónapokon keresztül, mikor már csak az ősz volt hátra. Egyik reggelen sikító szirénázással érkezett a mentő a ház elé. Mindenki azt hitte, hogy Kovács néni lett rosszul, mert szegény elég beteges volt. De nem. A nagy rohanás, a mentő orvos szemében az aggódás a picinyke nőnek szólt. Élettelenül feküdt a lakása ajtajában.

• Meg kell mentenünk! Nem adhatja fel! - harsogta be a házat a mentő orvos hangja.

Aggódva figyelte a ház az eseményeket. "Valamit mondani akar. Nem tudja valaki, kit hív? Van valakije, vagy egyedül él? El tudjuk érni azt, akit hív?" És hasonló kérdések. Telefonjában a gyors gombokat nézve nyomtak meg egyet. Férfihang szólt a kagylóba a csörgés után.

• Nem, én csak a barátja voltam, de tudom, kit hív, indulok!

Ő volt az, aki tudta, ki nevét próbálta mondani a halál kapujában az aprócska nő. Tudta, kit kell felhívnia, igaz, soha nem beszélt azzal az emberrel. Az elérhetőségét sem tudja, miért mentette el.  Talán érezte, hogy egyszer szüksége lesz rá. Hónapokig élt együtt azzal a nővel, akiről tudta, hogy szíve máshol van. Szerették egymást, de nem szerelemmel. Ő tudta azt, amit senki más nem tudott, hogy reménytelenül szeretett e nő, ki kicsinyke volt és szerethető. Játszott a férfi Vele kegyetlenül, mert szép szavakkal ámította és a nő szerelmét akarta, de nem adott mást, csak reményt és sok átsírt napot és éjszakát. A nő érzéseit soha nem tagadta, hogy mit érzett, Neki is elmondta. Őszintén szeretett, ehhez kétség sem férhetett. Nem tudta feledni a férfit soha, így nem élhettek Ők sokáig együtt, mert a nő szerelmét nem kapta meg. Tárcsázta a számot, és teste beleremegett a történtekbe. Felvették a telefont a vonal túlsó végén. Elmesélte, mi történt, kérem, jöjjön be a kórházba, hisz Önt hívja, fejezte be a mondani valóját, míg érkezett a válasz a vonal másik végéről. Nem tehetem, sajnálom. Hogyan tudta ezt az embert szeretni? Rázta meg a tény, de gondolkodni nem volt ideje, mert rohant a kórházba, hogy legalább Ő ott legyen Vele és talán sikerül elhitetnie, hogy az Ő keze azé, akit várt. Legalább egyszer legyen boldog az életben.  Csapódó kórházi ajtó. Ó, Istenem! Hol van egy orvos és hol van Ő?

         Doktor úr!

• Igen?
• Mondja, mi van Vele?
• Ön a rokona?
• Igen! - dadogó válasz.
• Sajnálom, nem tudtuk megmenteni. Infarktusa volt, részvétem!

Nem indult nagy temetésnek, de még is sokan voltak, mert sokan akartak búcsúzni Tőle, "az imádkozó családtagtól". Még utolsó útján is csalódnia kellett, mondták sokan, mert ugyan nem ismerték, de tudták, az, akiért oly hevesen vert az a kis szív, az nincs itt. Utolsó útján is sírt a dobogó szív, mert eső mosta a búcsúzó embereket. Nehéz, fájdalmas esőcseppek nehezedtek a vállakra. A temetés óta minden nap ott van a gyönyörű vörös rózsa a téren, pont ott, ahol imára borult minden este Ő, a törékeny, picike nő.