Vársz egy szót, egy mondatot,

mert olyan jó lenne, ha jönne,

de, hiába mert nagy a csend.

A szó, a mondat, nem simogatja lelked, mert

nem szól az, ki számodra a legfontosabb.

 Furcsa az élet, mert régen oly sok volt a szó és a mondat,

hogy válasszal alig győzted.

Régen mindenre volt idő, és te voltál a legfontosabb számára,

de elég egy apró, pici változás az életedben, és

már érzed, nem is vagy olyan fontos, és a szó nem hallható.

Körül vesz a csend és gondolkodásra késztet.

Hogyan is van ez?

Nincs válasz, nincs magyarázat.

Egy van csupán, a csend.

Majd, szürke napok váltják egymást, és

egy nap arra ébredsz, hogy kisütött a nap, és csodás az élet.

Boldog vagy, hogy élsz és körül vesz sok szép.

Akkor, már nem várod a szót, mert tudod, ki

nem keres, annak fontos nem lehetsz.

Ezt, megtanította veled a csend.

Arcodra kiül a mosoly, mert lelkedbe visszatért az egyensúly.

Milyen furcsa az élet, mert mosolyod meglátja Ő is,

kitől a szavakat vártad hajdanán, és ír és hív,

 de bármit is mond, már nem olyan édes.

Szíved megdobban egy pillanatra,

de lelked már eljátszotta a búcsú keringőt és

a szavakra egyetlen szóval válaszolsz: KÉSŐ