Mikor tested egyensúlyát veszti és forogni kezd körülötted minden. Mikor észleled, de nem hallod a körülötted lévő élet ritmusát. Mikor a fájdalomtól a szívedhez kapsz, közben egy ócska villanyoszlopba próbálsz kapaszkodni, de hiába mert tested egy pillanat alatt a szürke aszfalton pihen. Levegőért kapkodsz, mert úgy érzed, megfulladsz. Közben szívednél erős csavarást érzel és az életedért az Úrhoz imát intézel. Kéred, hogy maradhass. Mondod, dolgom van, még de mintha egyedül volnál, mert még Ő sem hallgat meg. Óráknak tűnő másodpercek. Vajon lesz, ki segít? - kérdezed. Kétségbe esett, reménytelen kiáltás, de nem hallja senki, mert hangod oly gyenge, mint Te magad és körülötted mindenki rohan. Néhányan feléd fordítják tekintetüket, de gyorsan már más felé tekintenek, csak segíteni ne kelljen. Olyan is akad, ki szó nélkül látványod nem hagyja, mert azt mondja, kevesebbet kellett volna innia és már rohan is tova úgy mintha ott sem lett volna. Közben előtted kezd leperegni életed és halkan mondod, maradnék még. Tested izzadságban fürdőzik, mert nem kapsz levegőt és a fájdalom erősödik. Valaki, valaki segítsen már! - ez az egyetlen vágyad, de senki nem akar mentőt hívni, vagy talán mégis akad egy jó lélek, mert sziréna hangja üti meg füled. Aprócska mosoly arcodon, de már az sem az igazi, mert a fájdalom hatalmába kerít és kezd körülötted az élet megszűnni. Szürke foltokat lát szemed és távoli homályos képeket, majd valami furcsa morajlás és egy határozott hang utasításokat ad: Kérem, menjenek távolabb! Adjanak szabad utat! Siessünk, mert feladja! Kezdesz megnyugodni, mert meghallgatott az Úr és küldött segítőket neked. Néhány perc után már némi levegőhöz is jutsz, bár még nem dőlt el semmi, mert kegyetlenül rosszul érzed magad, de talán lesz esélyed. Karodban tű és csepegő infúzió. Tested már hordágyon pihen és néhány perc múlva már szirénázva szeli át a várost egy mentő veled. Te reménykedsz. Kórházba érve, tolnak ide-oda, majd gépekre kapcsolnak. Szemed a fáradtságtól már nyitva tartani nem tudod és talán álomba is szenderülsz kicsit, mert magadat látod egy zöld rét közepén. Kezed imára kulcsolva intézed szavaidat az úr felé.

Jaj Uram, mi lett velünk?

Elrejtjük segítő kezünk.

Szívünk mintha nem is volna.

Szerető szavunk pedig olyan ritka, hogy

néha azt hisszük körülöttünk mindenki néma.

Nem figyelünk egymásra csak rohanunk, mert

egyre többet akarunk, pénzt és posztot de

közben nem vagyunk boldogok, de hogyan is lehetnénk

ha szeretni elfeledtünk már rég.

Nincs idő semmire, mondjuk rohanva és nem ölelünk

már magunkhoz senkit, mert futni kell tova, és még azt

sem mondjuk futva, rohanva, hogy szeretlek, vigyázz magadra,

pedig de jó is volna.

Majd holnap, majd holnap szakítunk rá időt, mondjuk,

hogy magunkat megnyugtassuk, de

Uram, egyszer eljön a pillanat mikor nem lesz már holnap,

és hiába szólnánk, hiába ölelnénk, már nincs tovább,

mert vár egy másik világ.

Uram kérlek, taníts meg minket újra szeretni,

mert elmagányosodunk ha így haladunk,

 és az élet  szépségét soha nem ismerjük meg, pedig

létünknek a boldogság lenne a célja,

és ennek egyetlen titka a szeretetben van.

Másnap reggel mikor kinyitod szemed, fehér falak vesznek körbe és monitorok mutatják, hogyan dolgozik tested motorja. A szoba barátságtalan és rideg, de Te a takaróra teszed kezed, lelked mélyén azt várva, talán akad, valaki ki a nagy rohanásban mégis megsimogatja, és akinek viszonzásként azt mondhatod:                                                               Köszönöm, szeretlek, vigyázz magadra!