Néha az élet felülír minden regényt, mert olyan dolgok történhetnek velünk, amiről azt hisszük, csak a könyvek lapjain olvashatóak. Ma, Natasa történetét olvashatjátok.

Esős hátfő reggel volt. Olyan, nehéz amúgy is a hét kezdés, de Natasának maga volt a pokol. Nem elég, hogy dolgoznia kell menni és azt tenni, amihez semmi kedve, elveszni a papírtengerben, de még a hangulata is csapnivaló. Vágyott egy jobb munkára, egy olyanra, amit szívesen csinál, ahol jól érzi magát. Olyan munkára vágyott, ahol gyerekeknek mondhat mesét, vagy foghatja a gyerek kezet, mikor tanulja a betűket, de egyelőre álom volt csupán, hisz a mai világban örül annak is, hogy dolgozni tud.

Pocsék hétvégéje volt, összegzi magában röviden, mert szeme vörösre sírva, hisz szakított vele, kit szeretett. Esernyőjét lassan összecsukja, mert érkezik a sárga kombínó, ami a kedvence volt. Mindig mosolygott, ha meglátta, mert sárga színe jókedvre derítette. Mindig, azt mondta: úgy szeretem, mert ő mindig rám mosolyog. Kedvenc színe lett a sárga. Beállt a megállóba a sárga csoda, és hiába mosolygott szélesen úgy, ahogyan mindig szokott, Natasa számára a villamos azon a hétfői reggelen feketébe öltözött. Fájdalommal szívében, szemében könnyekkel lépett fel a járműre. Csodák, csodája, volt ülőhely, így lehuppant gyorsan és utazott, de nem csak a sárga villamoson, hanem gondolataiban is. Eszébe jutottak a szerelmes ölelések, az együtt töltött pillanatok, de ez olyan fájdalmas volt, hogy nem csalt mosolyt arcára, csak könnyeket.

Miközben gondolataiban elmerült, nézte a szürke házakat, a villamos ablaknak döntve fejét, mintha támaszt, vagy simogatást remélne. Szürke volt az utca, szürke volt a város, és szürkék voltak a házfalak. Megállók sora követte egymást. Az eső fáradhatatlanul esett, lemosva a szürke falakról a rárakódott port. Hirtelen Natasa szeme óriásira kerekedett, mert miközben a villamosmegállóban állt, az ő szeme az egyik ház harmadik emeleti erkélyén pihent. Olyan volt az egész, mint valami csodálatos romantikus filmben.

Egy szerelmes pár állt ott. Olyan érzelmeket sugárzott tekintetük, hogy azt még a villamoson is érezni lehetett. A napbarnított női testet, fehér vállpántos ruha borította. Azt, hogy milyen hosszú volt, nem lehetett tudni, mert az erkély csak a vállát engedte mutatni. Ezen a napbarnított bőrön pihent egy férfikéz, ki megbabonázva, mozdulatlanul nézett a fekete hajkoronával keretezett női arcra. Milyen boldogok, motyogta magában Natasa, és a könnyek úgy törtek maguknak utat, hogy megállítani nem lehetett. Ők miért boldogok és én miért nem? Kérdezte önmagától. Könnyeit letörölni is gyenge volt, így arcát kezébe temette és sírt, közben elindult a villamos. Hirtelen, még egyszer felnézett, de a látvány csak mélyítette fájdalmát. Legyetek boldogok, mondta és tovább zokogott.

Hirtelen valaki mellette termett és finoman a vállát veregette, miközben ne sírj, mondta. Felnézett a lány és egy fiú állt mellette, kinek piros bohóc orra volt. Natasa arcán apró mosoly jelent meg, mert a piros orrú fiú olyan mókás volt. Na, látod? Tudsz Te mosolyogni is, szólt a fiú, majd valami kis fehér textil darabot húzott elő zsebéből. Natasa először azt hitte, zsebkendőt akar neki adni az idegen, de az gyorsan körözni kezdett a kis textil darabbal és élvezte a lány arcát, amire egyre nagyobb mosoly kezdett kiülni, majd a megfelelő pillanatban óvatosan megállt az anyag a keze fölött, és a lány figyelmével kísérve, óvatosan egy sárga rózsát varázsolt elő, amit átnyújtott Natasának.

• Köszönöm! De, miért kapom?
• Azért, hogy legyen egy jó napod és arcodon mosoly. Tudod, én bűvész vagyok, ki néha bohóc ruhát ölt és úgy viszi el a vidámságot az embereknek.
• Ez olyan, mint egy mese! Ha nem velem történik, soha nem hinném el.
• Ez valóság és hidd el, soha nem tudod, hol válsz egy mese szereplőjévé, mert minden nap tele van csodával.

Elköszönt a fiú gyorsan. Még visszaintegetett a megállóból Natasának, miközben a piros bohóc orrot próbálta zsebében elrejteni. A következő megállóban Natasa is leszállt, de már nem sírt, csak nevetett és ismételgette, vannak még csodák és tudom, velem is történik száz csoda, és egyszer úgy ölel valaki, mint ahogyan Tomi ölelt, mert tudom, szép az élet, csak mosolyogni kell.