Világjárvány idején, kis házat vettem, az

erdő közepén.

Nincs itt szomszéd, csak csend és béke.

Ez, a boldogság szigete.

Lassan, feledem a város, rohanó zaját,

és egyre kevésbé értem, hogy

abban a zajos városban,mit szerettem,

amihez úgy ragaszkodtam.

Itt, madárdal ébreszt reggel ,és

harmatos a fű,ami erővel tölt fel.

Ez, a béke szigete, mert nem vágyom már,a

közösségi oldalakra,a felugró üzenetekre,az,

ezért –azért küldött szívecskékre, az

álbarátokra, akik, csak

akkor kerestek, mikor valamit akartak.

Itt, csak az keres, akinek sokat jelentek,

mert azért, hogy lásson, tenni is kell, hisz a

hozzám vezető út, több kilométer, de

itt őszinte a nevetés, és szeretettel van tele,

minden ölelés.

Virágba borult az akác.

Élvezem illatát, ami álomba ringat esténként,

mikor a hold ágyamhoz kísér.

Milyen más innen a világ, mert

itt nyílik a virág,és érzem, ez a boldog világ.

A természet szépsége feltölti lelkem.

A föld ad, élelmet nekem.

Itt, nem anyáz senki, nem lépnek a lábamra.

Nem hazudnak a szemembe.

Nem emelkedik a vérnyomásom az egekbe.

Gyógyul, testem, lelkem, mióta az erdő lakója lettem.

Körül ölel a csend.

Becsukom szemem.

Meditálok éppen.

DE! Mi ez a zaj?

Fékező hang, szirénázó mentő,

csipogó telefonhang, zajos ajtócsapódás?

Miért nyomja valaki olyan őrülten a csengőt?

Valaki, éppen a kaputelefonba üvölt.

Mi ez, az ismerős dallam?

Telefonon hívnak éppen.

Mi ez, a soha véget nem érő zaj?

Kinyitom a szemem.

Felébredtem!

Semmi nem változott, mert álom volt csupán, az

a kis ház, az erdő közepén, a világjárvány idején.