Most kéne velem lenned,

úgy ahogyan, én ott voltam veled,

mikor könnyeidnek adtam vállam.

Lelked biztató szavakra volt éhes.

Én, ott voltam, és bátorítottalak téged.

Nevettem, hogy jó legyen a kedved, és

feledd, ami marja lelked.

Szorítottam a kezed, hogy érezd,

nem vagy egyedül, és elég erőd van, hogy

jóra fordítsd sorsodat.

Most, nekem kéne abból az erőből,

amit adtam, de nem szólok már,

hisz tudod, mi nyomja lelkem,

mitől könnyes a szemem.

Hallod, halk sóhajom, ami hív, de csak

szavakkal nyugtatsz, mert, mondod,

időd kevés, és abból, csak

pici rész lehet az enyém.