Folyamatosan havazott már napok óta. Óriási hótömeg nehezedett az öreg fenyőre. Ágai fájdalmasan sírtak és a föld felé hajoltak, így sokkal kisebbnek látszott, mint valójában volt. Szeretett volna a legszebb fenyő lenni a környéken és büszkén kihúzni magát, de a nagy hó súlya alatt ez lehetetlen volt azon a téli napon. A kis határszéli házacskák kéményei füstcsíkokat festettek és olyanok voltak, mint akik egymással versenyeznek, hogy melyikük füstcsíkja tud szebb mintát festeni az égre. Az utcák még havasan pihentek, mert itt a tavasz tisztította a havas utakat. A járdák viszont már mindenütt tisztára voltak söpörve, mert dolgos kezek, ha kellett még éjszaka is söpörték, mert annak, tisztának és csúszásmentesnek kell lennie még akkor is, ha az ott élők egész nap ki sem mozdulnak. Az aprócska házacska ajtaja lassan nyílott, mintha a télapó kukucskálna ki, felmérve, hogy esik-e még, de Józsi bácsi nézett ki, kinek ősz haja és nagy ősz szakálla volt. A gyerekek mindig csodálkozva nézték Őt, de Józsi bácsi csak kedvesen mosolygott és mindenkihez volt egy jó szava, akár gyerekkel, akár felnőttel volt dolga. Lassan a fejére húzta a már eléggé elnyűtt fekete kötött sapkát, nyaka köré tekerte a hosszú fekete sálat, amit előtte megpuszilt. Arcáról letörölte az aprócska könnycseppet, nehogy ráfagyjon és elindult a fenyő felé.

Megállt a fa előtt, hosszasan nézte, tekintetével simogatta az ágakat, majd így szólt hozzá.

- Segítened kell nekem, mert egyedül nem fog menni. - Majd elhallgatott és várt a válaszra, de nagy volt a csend, majd folytatta.

- Tudod, már csak Veled beszélgethetek, mert ki hallgatná már meg, hisz Júliám nincs már velem. Neki mindig elmondtam minden gondolatom és Ő válaszolt nekem. Nagyon szerettem és szeretem még ma is, mert akit szeret az ember, azt szereti a síron innen és túl is. Utolsó karácsonyom ez nekem és érzem, mert mióta elment az én drágám, már fáj mindenem. Lelkem fájdalma szétmarja testem és ma már az is fáj, ami eddig soha, de ez a sorsom és nem is tiltakozom ellene, mert tudom, ha menni kell, Ő vár rám és számomra az lesz a boldogság. Itt a földi életemben már kevés a boldogság. Elvisz a tél engem is, majd meglátod! Tavasszal már nem hozom ki a kis sámlit, hogy arra ülve beszélgessek Veled. Most viszont nagy feladat vár rám, mert ágaidat meg kell szabadítanom a hótól, aminek súlyától roskadozol. Óvatosan, na és már kicsit komótosan is csinálom majd, mert nem szeretném, ha ágaid megsérülnének. Miután ezzel megvagyok, majd fel is díszítelek, had örüljön az én Júliám, ha lenéz. Jó sokat vacakoltam azokkal az apró piros termésbogyókkal, mire felfűztem őket. Én nem is tudom, hogy volt az én kedvesemnek ily sok türelme. Minden évben legalább három méteresre fűzte őket. Én legszívesebben a sarokba dobtam volna az egész kosarat, csak azért nem tettem, mert Neki fűztem. Jaj, a cérna is alig találta meg a tű fokát. Nem láttam én azt, még szemüveggel sem és mikor végre úgy éreztem, sikerült, kezem megremegett és kezdhettem elölről. Ráment az egész éjszakám, de nem bánom. Olyan sokat tett Ő értem és soha nem tudtam viszonozni. Na, de lássunk munkához, mert soha nem leszünk készen.

Megsimogatta Józsi bácsi az alsó ágakat, majd elindult a kert felé a kis szerszámos házikóba. Keresett egy közepes vastagságú botot, ami talán seprűnyél volt régen, majd visszaindult a nagy fenyőhöz. Óvatosan leütögette a teherként ágakra nehezedő havat. Miután végzett, visszavitte a botot a szerszámosba, hisz rend a lelke mindennek. Majd a házba ballagott és onnan egy nagy piros tállal tért vissza a fenyőhöz. Letette a tálat, s kiemelte a fűzért.

- Na, most kéne segítened, mert nem tudom, hogy hogyan tekerjem ágaidra úgy, hogy szép legyen. Te jobban érzed, hogy jó, vagy rossz helyre teszem, így arra kérlek, rázd meg ágaidat, ha úgy gondolod, máshová tegyem. - És elkezdte felrakni a tiszta fára, beszélve folyamatosan a zöld növénynek. Volt, hogy az ág megmozdult, mikor rátette a díszt, akkor megállt kicsit és keresett másik ágat. Mikor elkészült, nézte a fát szótlanul, majd halkan, suttogva mondta: azt hiszem, sikerült. Óvatosan lehajolt és felvette a tálat. Elindult, de egyszer csak megállt, visszafordult a fenyő felé és a tálat simogatva így szólt.

- Tudod, minden évben ebben kelt a tészta, amiből a bejglit csinálta. Olyan finomat, mint Ő, nem tudott sütni senki.

 Nyelt egy nagyot és arcán végigfolyó könnyekkel visszatért a házba.