- Pistikém, csodaszép lakásod van! Megengeded, hogy körülnézzek?

- Természetesen.

- Gyors leszek, mert, tudod, dolgoznunk kell.

- Való igaz, rengeteg dolgunk van, de valahol jó is, mert így biztos a cég jövője. Addig én előkészítem a rajzokat.

- Jó lenne nekem is egy saját lakás.

- Lacikám, előtted a lehetőség. Most bizonyíthatsz. Munka van, hajrá!

- Köszönöm, hogy kezdő kollégaként a szárnyaid alá vettél.

- Nincs mit! Ha körülnéztél, akkor kezdhetjük. Ez, a két rajz akkor a tiéd, ez a három meg az enyém.

- Csinálom.

- Lacikám, ha így haladsz, akkor soha nem leszel kész.

- Bocs, de nem tudok koncentrálni.

- Mi történt?

- Nehéz erről beszélni. Tudod, nem ismerlek még, és nem is sok mindent tudok rólad, de, amit az egyik szobádban láttam, az számomra nagyon furcsa.

- Mi az, ami furcsa számodra? Mi lepett meg ennyire, egy harminc éves, egyedül élő férfi lakásában?

- A menyasszonyi ruha. Rettenetesen furcsa.

- Tudom, de annak ott kell lennie. Nem tudom elrakni. Megértem furcsa tekinteted, de talán megérted, ha elmesélem.

Nagyon szerelmes voltam az én Katicámba. Durván egy évig jártunk, mielőtt megkértem a kezét. Mikor megismertem, nyolcvan kiló körül volt a súlya. Próbált folyamatosan fogyókúrázni, vagy – talán – az egész élete arról szólt. Az a rövidke kis élete, hisz huszonnégy éves volt. Gyönyörű arca volt, de, mikor tükörbe nézett, mindig elsírta magát. Nyugtattam, hogy nekem így tetszik, hisz így ismertem meg, de nem igazán nyugodott meg.

- Nézd meg, milyen nagy hájam van. - és csipkedte a hasán lévő súlytöbbletet. Érdekes módon soha nem rejtette el testét előlem, inkább mutatta, hogy itt is, ott is súlyfeleslege van. Gyakran úgy éreztem, mintha tőlem várta volna a megoldást, de nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy nekem így tetszik.

Imádtam Őt és nem szerettem volna sokáig húzni az időt, így néhány hónap után megkértem a kezét. Nagyon boldog volt azon az estén, mikor a kis bordó bársonydobozt a kezemben tartva térdre borultam előtte. Mikor meglátta a gyűrűt, elsírta magát.

- Olyan szép ez a gyűrű, nem találok szavakat! - mondta.

Lassan elkezdtük az esküvőt is szervezni. Kerestük a megfelelő helyszínt. Listákat írtunk a meghívandó vendégekről. Katicám ragyogott, és minden reggel és este futott, hogy letudjon néhány kilót dobni az esküvőig. Nem tettek jót ezek a futások. Nagyon megviselték a szervezetét. Mindig, mikor hazaért a futásból, bő fél óra kellett, mire összeszedte magát. Nehezen vette ilyenkor a levegőt, és erősen szúrt a szíve. Kértem, hagyja abba a sportot és menjünk orvoshoz, de ő egyiket sem akarta. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy rávegyem egy orvosi kivizsgálásra. Ő továbbra is futott, sőt, még különböző tornákra is beiratkozott, az étkezési szokásait is megváltoztatta. Rengeteg salátát fogyasztott. Kerülte a tésztaféléket, és a kalória dús ételeket.

Eldöntöttük, a nagy nap időpontját is. Négy hónapunk volt arra, hogy tökéletesítsünk mindent.

Egyik délután, mikor az én drágám hazaért, repült a karjaimba. Szorosan magához ölelt, és olyan forró csókot adott, hogy még mindig érzem.

- Találtam valamit! Kérlek, gyere el velem és nézd meg!

- Természetesen szívem, de mit találtál?

- Egy gyönyörű ruhát. Azt szeretném! Olyan csodálatosan néz ki.

- Megvegyem neked? Tudod, mindent megveszek, ha ez boldogság neked!

- Nem! Ezt én akarom megvenni. Te ezt nem veheted meg.

- Már miért ne vehetném meg?

- Ez a menyasszonyi ruhám lesz, és ezt nekem kell megvenni.

- Most menyasszonyi ruhát akarsz nekem mutatni?

- Igen! Kérlek, nagyon kérlek, gyere el velem!

- Drágám, nem lehet! Tudod, nem láthatom a ruhát, csak a templomban. Rossz ómen, ha meglátom.

- Nem is tudtam, hogy ilyen babonás vagy. Butaság az egész. Valaki, valamikor kitalálta és azóta mindenki elhiszi ezt.

- Jó. Ha nagyon akarod, elmegyek veled, de tudd, nem szívesen teszem.

Egy belvárosi szalonba mentünk, ahol csodálatosabbnál, csodálatosabb ruhák sorakoztak. Ő futva ment az egyik állványhoz, és fejét elrejtette a csodálatos ruha fodrai közé, miközben keze simogatta az anyagot. Hagytam, had örüljön, majd közelebb léptem, hogy megnézzem a ruhát. Valóban csodálatos volt.

- Ez gyönyörű édes! Mindig tudtam, nagyon jó ízlésed van.

- Szerintem is csodálatos, csak...

- Mi a gond, szívem?

- A mérete. Nagyon sokat kell fogynom, hogy beleférjek, de megcsinálom!

- Szívem, biztosan van más méretben is.

- Nincs, és ez a ruha csak ebben a méretben szép. Tudod, nagyon akarom, és azt mondom, hogy belehalok a boldogságba, ha sikerül az esküvőn ebben a ruhában kimondani a boldogító igent.

- Azt szeretném, ha boldog lennél!

Teltek a napok és az én Katicám napról-napra karcsúbb lett. Sajnáltam, mert sokat szenvedett. A futások után továbbra is arca sápadt volt. Hangulata már nem volt olyan, mint rég, de annak tudtam be, hogy az izgalom miatt van. Néhányszor még megemlítettem, hogy menjünk el orvoshoz, de csak a fejét rázta. „Mosta a ruhára kell koncentrálnom”, mondta mindig. Azt, a mondatot pedig, hogy „belehalok a boldogságba, ha sikerül”, egy nap legalább százszor elmondta. Mantra volt ez számára. Csillogott a szeme a mondata közben.

Már csak két hét volt az esküvőig, mikor egyik este nagyon el volt keseredve.

- Még, két kilót kéne leadnom. Nem tudom, fog-e sikerülni, mert, ha nem sikerül, akkor nem lehetek a feleséged.

Potyogtak a könnyei, míg mesélt. Magamhoz öleltem, és biztosítottam arról, hogy ha kell, meztelenül is az oltár elé fogom vinni, mert nem tudok nélküle élni. Ez, egy kicsit enyhítette az aggodalmát, mert elnevette magát.

- Kíváncsi lennék, az Atya mit szólna hozzá! - és csak nevetett. Teste tiszta víz volt, arca sápadt.

- Jól vagy? - Kérdeztem.

- Igen, csak fáradt vagyok.

 Az, elkövetkező napokban is elég gyenge volt. Kitartóan fogyózott tovább, aminek meg is lett az eredménye. Végre belefért a ruhába.

- Belehalok a boldogságba! - Ismételgette. Buta egy mondat, gondoltam, de nem szóltam, mert nem akartam megbántani. Nem tetszett, hogy ezt ismételgeti. Zavart.

Végre eljött a várva várt nap. Olyan gyönyörű volt abban a ruhában, hogy el sem tudom neked mondani. Meghatóan szép volt az egész. Könnyek szöktek a szemembe, nem tagadom.

- Nagyon boldog vagyok! - Súgtam a fülébe szertartás közben.

- Belehalok a boldogságba! - Válaszolta. Nem szerettem ezt a mondatot.

- Önök, férj és feleség! Csókolják meg egymást! - Szólt az Atya.

Magamhoz öleltem, és örültem, hogy a feleségem, majd csókban forrtunk össze. Nehezen tudtuk abbahagyni. A csók végén, rám nézett. Furcsa volt a tekintete. Olyan, mint akinek fájdalmai vannak. Elindultunk, hogy fogadjuk a gratulációkat. Belém karolt, de két lépés után, már nem éreztem érintését és mire odafordultam, már a templom hideg padlóján pihent. Gyorsan lehajoltam hozzá. Halkan, még alig érthetően azt súgta:

- Meghalok.

Már megint ez a mondat, de nem folytatta, mert már nem tudta. Ott, véget ért élete és a házasságom. Az óta is vádolom magam, mert hagytam fogyókúrázni, és nem vittem orvoshoz, és főleg, hagytam, hogy ismételje azt a zagyva mondatot.

Tudod, nem mindegy, mit mondogat az ember. Annyiszor mondta a szavakat, hogy valóra váltak.

Az a ruha azóta ott van, és ott is marad,mert nekem soha más nem kell. Az én szerelmem csak az övé, örökre.