Kezében gyűrött ötszázast szorongatva, arcán mosollyal mélyen alszik. A régi kopott szürkés, felismerhetetlen mintájú takarója fehérre cserelve, öleli körbe testét.

Valami szépről álmodik Ő. Ő, akinek az utca az otthona és aki tegnap még boldog, boldogtalannak, kellemes ünnepeket kívánt.

Furcsa volt hallani hangját mert soha nem szólított Ő meg senkit és nem is kéregetett soha, de tegnap beszédes volt. Talán a bornak köszönhető, amit reggel talált maga mellett mikor felébredt.

Csodálkozott is nagyon hogy ki tehette oda mert nem akármilyen bor volt az. Drága nemes nedűt rejtett a palack. Először csak forgatta és talán azon gondolkodott, hogy mit is kezdjen vele, miközben remegett a keze a hidegtől és az Ő lelke is ajándékra vágyott.

Egyszer van ünnep, győzhette meg magát mert felbontotta a palackot és élvezte a szájában a testes bor ízét.

Nem kellett sok hogy a fejébe száljon mert nem igazán fogyasztott alkoholt de ez a nap más volt.

Így történhetett meg, hogy boldog ünnepeket kívánt minden arra járó idegennek.

Arca furcsa érzelmek játékát tükrözte vissza mert volt rajta mosoly és látszott az alkohol vonásokat megváltoztató rajza is de tagadhatatlanul ott voltak arcán a könnycseppek is.

Míg mint valami mantrát mondva ismételgette a köszöntő szavakat, addig gondolatai valahol máshol voltak.

Talán a szebb, boldogabb napokra gondolt és azokra kiket szíve mélyén őriz és szeret örökre.

Sokan megálltak és kis aprót adtak neki de olyan is akadt ki papírba csomagolva élelmet hozott.

Volt mandarin és banán is. Öreg nénike is táskájában keresett valamit mikor arra jártam és biztosra veszem , hogy az Ő ajándéka volt az a fehér huzat ami még békebeli módon van keményítve.

Más volt ez a nap mint a többi hisz sokan észrevették Őt és nem siettek el előtte.

Ma még mélyen alszik Ő, kezében az ötszázast szorongatva, arcán mosollyal.

Most talán boldog álmában mert tele a pocakja és gazdag is mert van ötszáz forintja.

Nem zajonganak körülötte. Mindenki csendben halad el mellette, mert talán azt szeretnék had legyen még boldog kicsit, így őrzik álmát, mert lassan elmúlik az ünnep és szembe találja magát a szürke hétköznapok valóságával.

Azzal a valósággal mikor az emberek már csak elrohannak mellette és észre sem veszik és jó ha életmódját meg nem vetik.

Véget ér lassan az ünnep és halványul a szeretet fénye és talán egy évet kell várnia arra, hogy újra összegyűrt ötszázas legyen a kezében.

Idős néni szólít meg, miközben leteszem a szatyromat amiben van kis ez-az amit adni tudok.

- Tudja kedves, hogy tegnap ott volt az éjféli misén is. Ott állt a templom kapuban és halkan imádkozott.

Vajon mit kérhetett az Úrtól az kinek nincs már senkije és az utca az otthona?

Vajon mindenki ilyen szerencsés volt aki az utcán él?

Tudom sok magányos lélek várta azt, hogy valaki beköszönjön hozzá az ünnepek alatt. Mondhatnánk Ők szerencsésebbek mint azok kik az utcán élnek mert van fedél a fejük felett de az Ő lelkük is úgy vár egy szóra egy kis szeretetre mint kiszáradt sivatagi homok az esőre.

Talán még nem késő, hogy környezetünkben megtaláljuk azokat kiknek széppé varázsolhatjuk az ünnepét egy szívből jövő kedves szóval.

Én csak azt szeretném hogy ne halványuljon a szeretet fénye és szeressünk egész évben, mert a szeretet gyógyszer, ajándék és csak rajtunk múlik, hogy mennyit adunk belőle hisz végtelen forrása a szívünkben van.