Nézte, forgatta a kezében lévő fél szelet kenyeret, amin vastag penészréteg pihent. Lehetne ez áfonya lekvár is, merengett magában. Ó, de mikor láttam én olyat? Még, lekvárt sem. Régen, sok barackból főztünk lekvárt. Akkor még szép volt minden. Volt egy kis telkünk. Milyen jó is volt ott tölteni a hétvégéket. Jó, kis lecsót főzött az asszony. Belecsipegettem, egy kis erős paprikát. Büszke voltam arra a zöld csodára, mert én termeltem. Mindig ezek az emlékek! Korral jár. Még, nézte egy ideig a kenyeret, majd a szatyrából egy üveg bort vett elő. Azt, is forgatni kezdte. Életében, még soha nem is fogott kezében ilyen drága italt, nemhogy kóstolt volna. Na, majd most! Sírva vigadok. Húzódott mosolyra arca. Nagy meglepetés volt, mikor az üveget megtalálta, de talán még ettől is nagyobb meglepetés volt az, hogy nem vitte el senki. Szilveszter volt. A nagy ünneplésnek már vége volt. Már, csak néhány ember járt az utcán, mikor ő is álomra hajtotta fejét. Jó mélyen aludt. Arra emlékszik, hogy nagyon szép álma volt. Meg is dörzsölte a szemét, mikor felébredt, mert nem értette hogyan került ebbe a szürke világba, és miért fekszik itt a lépcsőn. Talán rosszullétem? Elég volt egy néhány pillanat, hogy helyére tegye a dolgokat, és megértse az a szépség, amiben volt az csak álom volt csupán. Nézegette az idegenbetűs címkét. Közben zsebében végre megtalálta a dugóhúzót. Parafa dugó! Ez, már döfi!

- Részeg disznó. Erre van pénzed. Ezért tartunk itt. Inkább ennél.

Nem lepődött meg a hangon, mert megszokta már. Nem látta a férfi arcát, mert a dugóval bíbelődött, de nem is volt kíváncsi rá. Ítélkeznek. Olyan könnyű kimondani a sértő, bántó szót. Miért okoz sokaknak örömet, hogy még rúgnak abba, aki már úgy is a földön van? Senki nem tudhatja, hogy ki és miért van, ott ahol van. Itt, sértő szavakkal illet, miközben otthon lehet, hogy két üveg bort iszik meg este, vagy éppen az asszonyt nevelgeti két óriás tenyerével. De, ez rendben van, mert nem látja senki. Arra, külön kíváncsi lennék, hogy ezek az emberek, hogyan viselkednének, ha utcára kerülnének. Ja, hogy soha, hallom ám, de soha ne mondd, hogy soha, mert nem tudhatod.

„ Normális emberként „is, ha valakit bánat vagy nehézség ér, gyakran kis alkohollal oldja a fájdalmat, mert kevésbe fáj egy kupica utána az élet, és talán még sírni is tud az ember, ami megkönnyebbülés a léleknek. Tudni kell persze, hol a határ. Én, még életemben soha nem voltam részeg. Még a legfagyosabb napokon is tudtam, hol a határ. Furcsák az emberek, az már biztos. Inkább egymásnak ugranak, segítő szándék helyett. Mesélhetnék én is életemről, de csak legyintenének, és ugyan kit is érdekelne? Így, már csak esténként, magamnak idézem fel a szebb napokat. Na, sikerült! A dugó megadta magát. Lássuk milyen az íze, de előtte, emelem poharam, vagyis az üvegem, hogy megköszönjem annak, aki itt hagyta nekem. Egészségedre, ismeretlen! Köszönöm! Óvatosan a szájához emelte az üveget, majd egy aprócska korttyal kényeztette magát. Ez, igen! Nagyon finom! Még, néhány kortyot elfogyasztott, majd visszazárta a palackot. Elővette a kenyeret. Lekaparta a penészréteget és elfogyasztotta. Megigazította a kis fekhelyét. Dunyhája alá rejtette minden kincsét. A nadrágja derekán is csavart egyet, mert lötyögött rajta, majd elindult.

Megyek, behúzom a kukákat és lesöpröm a lépcsőházat, de ez nem fontos, mert ezt az emberek nem látják, csak az üveget a kezemben.