A szeretet kunyhója

haziko.jpg

Kis kunyhó a falu szélén.

Ott éltek dédszüleim, réges, régen.

Ma, már hiába keresném a barátságos lakot,

már nem találnám ott.

Nagy és pompázó ház fogadja az arra járót.

Egyedül, a vén diófa ismerős, mert

nem öregedett semmit, csak nőtt.

Ágai, az ég felé mutatnak.

Ott vannak Ők, akik engem nagyon szerettek.

Milyen sokat tudna ez a vén diófa mesélni.

Leveléhez érve, édes csókok ízét adja át ölelve,

mert e levelek egy boldog szerelem ízét őrzik.

Terveket szőttek lombjai alatt és mamika vásznat.

Vesszőből kosarat is fontak.

Tarka tyúkok tojtak óriási tojásokat.

Ebből készült a finom kalács

A diófa termése adta a töltelékét.

Ó, de szerettem!

Ízét, már régóta nem érzem, de

hiányát míg élek érzem.

Daloltak is néha a fa alatt, ha

ahhoz volt kedvük, és a diófa ágai,

vidáman lengedeztek.

Karmesterei voltak az öröméneknek.

Ó, az a kis kunyhó, de nagyon hiányzik, ahol

mindig pattogott a tűz, de ha nem fűtöttek volna,

akkor is, a két ember szeretete,

befűtötte volna az egész kunyhót, ahol

két ember mindig boldog volt.

Szeretetet adtak ajándékba annak, aki

hozzájuk betért, és meleg kalácsot.

Ez volt a legnagyobb ajándék,

amit csak ember kaphat.

Ma is, sok ilyen kunyhó kéne,

mert kevés a szeretet, és sok ember fázik.