A szeretet kunyhója
Kis kunyhó a falu szélén.
Ott éltek dédszüleim, réges, régen.
Ma, már hiába keresném a barátságos lakot,
már nem találnám ott.
Nagy és pompázó ház fogadja az arra járót.
Egyedül, a vén diófa ismerős, mert
nem öregedett semmit, csak nőtt.
Ágai, az ég felé mutatnak.
Ott vannak Ők, akik engem nagyon szerettek.
Milyen sokat tudna ez a vén diófa mesélni.
Leveléhez érve, édes csókok ízét adja át ölelve,
mert e levelek egy boldog szerelem ízét őrzik.
Terveket szőttek lombjai alatt és mamika vásznat.
Vesszőből kosarat is fontak.
Tarka tyúkok tojtak óriási tojásokat.
Ebből készült a finom kalács
A diófa termése adta a töltelékét.
Ó, de szerettem!
Ízét, már régóta nem érzem, de
hiányát míg élek érzem.
Daloltak is néha a fa alatt, ha
ahhoz volt kedvük, és a diófa ágai,
vidáman lengedeztek.
Karmesterei voltak az öröméneknek.
Ó, az a kis kunyhó, de nagyon hiányzik, ahol
mindig pattogott a tűz, de ha nem fűtöttek volna,
akkor is, a két ember szeretete,
befűtötte volna az egész kunyhót, ahol
két ember mindig boldog volt.
Szeretetet adtak ajándékba annak, aki
hozzájuk betért, és meleg kalácsot.
Ez volt a legnagyobb ajándék,
amit csak ember kaphat.
Ma is, sok ilyen kunyhó kéne,
mert kevés a szeretet, és sok ember fázik.