Mint összekulcsolt láncszemek, úgy

kapaszkodik lelkem, lelkedbe.

Mennék már, de nem enged.

Fájdalmas szorítással még csavar,

lelkemen egyet.

Miért oly erős a kötődés, mint az acél?

Miért akarom azt, ami már semmit nem ér?

Miért táplálom a lelkemben a reményt,

hogy egyszer ölelsz még?

Szerelmem, nem kéred rég.

Nem vagyok számodra más,

csak egy név, az ismerősök listáján.

Nevemen is, talán gondolkoznod kell, ha

fényképem véletlenül a kezedbe kerül.

Ez, lett a nagy szerelemből.

Múlt minden ma már,

csak lelkem fut, lelked után.

Tépd, szét a láncot kérlek, mert amíg

lelked kis sarkában, hagyod, hogy ott legyek,

mint valami tartalék, aki egyszer  jól jöhet még,

addig nem szabadulok láncaidból én.

Engedd, hogy boldog legyek én is, úgy ahogyan

Te is az vagy.

Én, csupán, csak átutazó voltam életedben,

akire rátaláltál keserű perceidben,és

kezem erejével,szívem őszinte szerelmével,

vezettelek oda,ahol szíved hevesen dobog újra.