Szavak mögött

2021.okt.17.
Írta: J.Irén

Ilyen a házasság?

hazaspar2_1.jpg

-        Most mit vársz tőlem, hogy bálnává vált tested, ami olyan, mintha két takaróval lenne még körbetekerve, magamhoz öleljem? Ugye ezt Te sem gondolod komolyan?

-        Miket mondasz? A feleséged vagyok és szeretjük egymást, akkor mi történt?

-        Milyen szerelemről beszélsz? Ki a fene tudna téged szeretni? Nézzél már tükörbe! Tiszta szégyen vagy!  Neked nem kell kilépni az ajtón, te kifolysz magadtól.

-        Hogyan mondhatsz ilyeneket?

-        Te hozod ki belőlem! Már százszor elmondtam, hogy hagyjál békén! Mi a fenének kell neked állandóan kérdezősködni?

-        Most hova mész megint?

-        Hol a nyakkendőm?

-        Hova mész?

-        Tárgyalásom van.

-        Neked mindig tárgyalásod van és, mikor hazatérsz alapozós a gallérod.

-        Beszélsz marhaságot. Amúgy is nyár van, ilyenkor nem sminkelik magukat a nők.

-        Most, kit akarsz bolondnak nézni?

-        Erzsi, hagyjál már! Keresd meg a nyakkendőmet és csináld a dolgod! Vagy talán nincs mit csinálnod?

-        Szerinted 3 gyerek mellett lehet unatkozni?

-        Na, erről beszélek én is! Foglald már le magad!

-        Kevés a pénzem. Panninak is szandált kéne venni.

-        Vegyél, az nem az én dolgom, vagy már azt is én intézzem? Szépen, kézen fogod a leányzót és elmentek vásárolni.

-        Nincs pénzem!

-        Majd lesz! Gondolom, nem éjszaka akarsz vásárolni.

-        Holnap hazajössz?

-        Majd meglátod. Na, indulok, puszi. Na, gyere, adjál egy puszit. Tudod, hogy fontos vagy nekem, csak mindig felidegesítesz ezzel az örökös kérdezősködéseddel, meg féltékenykedéseddel. Vigyázz a gyerekekre, majd jövök.

 Hogy a fenébe jutott ide az egész házasságunk? Vagy ilyen egy házasság? Nem hiszem. A belső értékek felülírják a külsőt mondást meg feledjük már el. Hetek óta csak azon gondolkodom, mit csináljak. 3 gyerekkel nem olyan egyszerű bármilyen lépést is tenni. Meg aztán rengeteg dolgot figyelembe kell venni, de legfőképpen azt kell szem előtt tartanom, hogy a gyerekeknek Miki az apjuk és ez valahol mindig összeköt minket. Az, a gondolat, hogy az apjuk ellen neveljem a lányokat, vagy ne engedjem, hogy találkozzanak az apjukkal, ha esetleg elválnánk, hogy elszakadjanak egymástól, az számomra elképzelhetetlen. A gyereknek joga van az apjához és azt senki nem vitathatja. Tudom, mit beszélek, mert az én szüleim is elváltak. Anyám mindig csak apámat szidta. 4 éves voltam, mikor különmentek és onnantól szinte nem is láttam apámat. A gyűlölet magas lángja égett anyámban apám iránt és olyan szépen belém nevelte, hogy apám egy semmirekellő ember, hogy én már csak így gondoltam apámra. Tiniként láttam, hogy anyám próbál kapcsolatokat létesíteni kevés sikerrel. Valahogy nem találta az igazit. Sok csalódás, kudarc után azt mondta, az egész életemet neked adtam, s azért vagyok férfi nélkül. Nagyon nehéz volt ezt feldolgozni. Igazából soha nem is sikerült. Akkor, gyermekként mindig azt éreztem, rossz vagyok és felesleges, mert tönkre tette anyám életét. Elhatároztam, ha nekem egyszer családom lesz, akkor az úgy fog a boldogságtól ragyogni, mint a nap s nagyon fogok vigyázni, hogy a gyerekek soha ne érezzék azt, amit én éreztem.

Miután anyám magára maradt, mert én is saját életemet kezdtem élni, ott volt a lehetőség előtte, hogy egy új életet kezdjen egy férfi oldalán, de továbbra sem sikerült. Úgy éreztem, az élet bebizonyította, hogy még sem én vagyok magányosságának oka, de ő, akkor is lelombozott.

-        Miattad van, hidd el, elszállt az idő felettem, már nem kellek a férfiaknak, mert vagy nősek, vagy fiatalabb nőre vágynak. Más lett volna az egész életem, ha nem szülök gyereket, akkor most biztos, hogy boldog ember lennék. Egy gyerek áldozatokkal jár. Gyakran a saját boldogságunkat kell feláldozni gyerekünk boldogságáért.

 Szavaitól, lelkem tovább fájt és kegyetlen érzés volt abban a tudatban élni, hogy énmiattam van minden, sőt, még ma is ebben a tudatban élek. Gondoltam már rá, hogy jó lenne szakemberrel megbeszélni a dolgokat, de dilisnek néznének, vagy flancos dámának, ha pszichológushoz járnék. Tudom, nem azzal kéne foglalkozni, ki, mit mond és gondol, de engem mindig befolyásolt a környezetem véleménye, így marad a fájdalom

 18 éves voltam, mikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy megkeresem apámat és átbeszéljük a gyerekkoromat. Már, az időpont is megszületett a fejemben. Túl leszek az érettségin és felhívom. Akkor, már jó két éve nem láttam. A ballagásomra küldtem meghívót, de nem jött el és nem írt és nem hívott. Sikeresen túl voltam a vizsgákon, mikor görccsel a gyomromban tárcsáztam a számát. Kicsengett, majd a harmadik csengetés után a felesége vette fel a kagylót.

-        Nem tudom adni apukádat, kórházban van. Ha, gondolod, meglátogathatod.

-        Naná, hogy akarom, de miért nem szóltál, hogy beteg?

-        Nem akarta, hogy felhívjalak. Akkor, délután várlak.

Izgultam órákon át. Most mit mondjak neki, mikor beteg. Hogyan beszéljek neki arról, amiről szerettem volna? Délután kettőkor csörgött a telefonom. Pont akkor, mikor forró víz mosta le habfürdőt testemről. Had csörögjön, majd visszahívom, ha fontos, gondoltam, de az kitartóan csengett tovább. Vizes kézzel fülemhez szorítottam a telefont.

-        Igen?

-        Sajnálom, ma délben elaludt. Tudom, hogy szeretted volna látni, de a sors másképp akarta.

Nem akartam elhinni, hogy nincs apám többé. Elzártam a forró vízcsapot és hideg zuhannyal próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem szólhatok már hozzá. Vacogtam még órákkal később is, és csak azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem mentem előbb, miért vártam ennyit? Zokogtam a fájdalomtól, mert nem volt apám többé, aki igazából olyan volt, mint egy idegen, de abban a pillanatban döbbentem rá, hogy a lelkem mindig szerette őt, és ma is hiányzik és hiányozni fog, míg élek. Soha nem szeretném, ha lányaim testét úgy rázná a fájdalom, mint, ahogyan az enyémet rázta. Azt akarom, hogy boldogok legyenek és ezért mindent megteszek. Nem gondoltam, hogy azon kell majd egy napon töprengenem, hogy meddig tart még a házasságom, amiről azt hittem, örökké tart és együtt halunk meg. Előttem az élet, - gondolom – mondanák az idős bölcsek, de előre csak úgy lehet menni, ha rendben van a múlt. Nem lehet egy tollvonással lezárni a múltat. Gimi után nem tanultam tovább, mert anyám azt mondta, ideje a lábadra állni és, ha akarsz, tanulj estin. Titkárnő lettem. Nem mondom, hogy álmaim munkáját találtam meg, mert jobban kellett a kávéfőzéshez érteni, mint bármi máshoz. Gondoltam is, hogy remek kávéfőző nő lennék valami presszóban, vagy kávézóban. Egy jó volt z egészben, az, hogy volt pénzem és így egyedül élhettem a kis bérelt lakásomban. Tanulást így kicsit napoltam, gondoltam majd kialakítom az új életemet és utána belevágok.

 19 voltam, fiatal és azzal a tudattal, hogy mindenre van még időm. Minden délben kimentem a munkahelyemhez közeli parkba, s ott fogyasztottam el az otthon készített szendvicsemet. Nem mentem a többiekkel ebédelni, mert ezzel is tudtam spórolni. Igaz, szinte állandóan éhes voltam, de egy idő után már kezdtem megszokni, mert mindenre nem telt a fizetésemből. Szerettem volna új ruhákat, új cipőket is, így nagyon be kellett osztani a pénzt. Egyik nap, mikor pont majszoltam kis párizsis szendvicsemet, egyszer csak megszólított Miki. Boldogságot hozott a szívembe, mert olyan szépeket mondott, hogy elvarázsolt. Boldog voltam, hogy egy ilyen jóképű pasinak tetszek. Addig, ugyan is nem volt sok szerencsém a fiúkkal. Soha nem voltam egy nádszál alkat. 70 kiló fölött volt akkor is a súlyom, de, ahogy szokták mondani, arányosan elosztva. Próbáltam fogyókúrázni, de egy deka nem sok, annyi nem ment le rólam. Száz és száz fajta módszert kipróbáltam, volt, hogy hetekig almaecetes vizet ittam, volt, hogy csak laza leveseket ettem, míg a kolleganőm látva szenvedésemet azt mondta, hidd el, felesleges minden ilyen vacak kúra, én mondom neked, csak attól nem hízol, amit nem eszel meg. Könnyű volt neki, mert olyan sovány volt, hogy át lehetett látni rajta, de igaza volt. Nincs csoda módszer, de csodás napok következtek az életemben, mert minden délben találkoztam Mikivel. Sokat beszélgettünk és kezdtük egymást megismerni. Ő, elmondta, hogy ingatlanok értékesítésével foglalkozik, amit imád csinálni, mert sok emberrel találkozik és sikerélménye is van, mert hála az égnek, megy az üzlet. Felcsillant a szeme, mikor arról meséltem neki, hogy szeretnék továbbtanulni és pedagógusi pályán szeretnék elhelyezkedni, mert imádom a gyerekeket és én is szeretnék majd legalább három gyereket. Megkapod, felelte nevetve.

A beszélgetést követően még kedvesebb volt és már közös jövőről beszélt. Nekem kicsit gyorsnak tűnt a dolog, de napról napra szerelmesebb voltam, s annyira simogatta a lelkem, mikor minden nap elmondta, milyen gyönyörű vagyok és én el is hittem, mert valóban úgy éltem tovább, mint aki gyönyörű.  Már nem érdekelt a húsz kiló, hisz aki számomra a legfontosabb volt, az szépnek talált. Közeledett augusztus 20.-a és Miki meglepetést tartogatott számomra. „együtt töltjük majd a napot és remélem, nagyon boldog leszel” súgta a fülembe.

El sem tudtam képzelni, mire készül. Akkor már 5 hónapja ismertük egymást, hogy sok, vagy kevés, csupán nézőpont kérdése. Tiszta izgalom volt az egész hét.  Vajon mi lesz a meglepetés? Akkor péntekre esett huszadika, így valamivel kevesebbet kellett várni a meglepire. Óriási rózsacsokorral érkezett reggel 9 – kor, majd vegyél fel kényelmes ruhát, felkiáltással kirándulni vitt. Jó volt vele. Nem volt más, csak mi ketten és a gyönyörű természet. Este egy kis hangulatos vendéglőbe vitt. Vacsora előtt térden állva kérte meg a kezem. Úgy meghatódtam, hogy zokogtam, a vendégek pedig tapsoltak. Koccintottunk a pezsgővel egymás egészségére, és a közös boldogságunkra. A napot tűzijáték zárta, mikor hozzásimulva boldogan néztem a csodát. Nem volt nagy esküvő, mert ő nem akarta.

-        Nem szeretem a nagy cécót, minek a nagy felhajtás? Elég, ha mi tudjuk, hogy összetartozunk. - foglalta össze gondolatait.

 Egy szerdai napon adott össze minket az anyakönyvvezető. A két tanút nem is ismertem. Miki hozta őket, akik a szertartás után gyorsan el is tűntek. Anyám durcás volt, mert nem kapott meghívót az eseményre. Micsoda dolog az, hogy a lányom nem hív meg az esküvőjére, puffogta. Megértettem őt és sajnáltam is, de olyan szerelmes voltam, hogy egyáltalán nem akartam Mikivel ezen vitatkozni. Ha ő azt mondja, így jó, akkor így jó. Miki szülei már nem is tudtak volna eljönni, mert egy autóbalesetben vesztették életüket. Mondta is Miki, az esküvő után, hogy Te el sem tudod gondolni, hogy milyen boldog vagyok, mert lesz családom. Boldog feleség voltam és sokat voltunk együtt, de nem védekeztünk. Én kértem, ne legyen még gyerekünk, mert szeretnék még tanulni.

-        Drága szívem, tudod, hogy mit jelent számomra egy gyerek, ne fossz meg ettől a boldogságtól kérlek! Tanulhatsz, ha van kedved, majd addig vigyáz a gyerekekre egy bébiszitter.

 Én jobban szerettem volna, ha velem vannak a születendő gyermekeim és nem egy idegennel, mert tudtam, milyen sokat jelent egy gyerek első éveiben az anya jelenléte, de kompromisszumot kellett kötnöm. Gyorsan teherbe estem.

-        Édesem megszülöd a gyereket és mész iskolába! Tudod, hogy fontos számomra a boldogságod és, ha Te tanulni akarsz, akkor tanulni fogsz, de most koncentrálj a terhességre.

És én koncentráltam. Könnyű terhesség volt. Nem voltak rosszullétek és a szülés is elviselhető volt. Nagyobb volt az öröm és a boldogság, mint a fájdalom. Leírhatatlan volt, mikor Fruzsit a karomban tarthattam. Lekötött teljesen az anyaság és mire feleszméltem, már három gyerek várta apát haza. Három év alatt három gyerek. Boldog voltam, de gondolkodni sem volt időm. Minden úgy történt az életünkben, ahogyan Miki akarta és én hagytam. 3 gyönyörű lány mellett már el sem tudtam képzelni, hogy tanuljak. Nekem őket kell tanítanom és nevelnem, tisztáztam magamban életem azon szakaszát. Kezdett viszont kapcsolatunk laposodni. Egyre kevesebbet voltunk együtt és Miki egyre később jött haza. Való igaz, a három gyerek átváltoztatta testem, mert meglévő kilóimra csak rakódtak a kilók. Most is közel 100-at mutat a mérleg, de soha nem hagytam el magam. Akármilyen fáradt is voltam, arra mindig odafigyeltem, hogy nett legyek. Soha nem vettem fel kinyúlt göncöket, mert tudtam, a házasságomat dönteném romba, ha elhanyagolnám magam.

 Miki késő esti hazaérkezései idegesítettek, mert valami veszélyt éreztem. Annál is inkább, mert fáradtságra hivatkozva már beszélgetni is alig beszélgettünk. Voltak egyéb vészjelek is. A párom több időt töltött a vécében és magával vitte a telefonját is, amit addig soha nem tett. Bár a készüléket a zsebéből soha nem rakta ki. Próbáltam beszélni vele, de mindig sietett. Érdekes módon tárgyalásra hivatkozva egyre gyakrabban fordult elő, hogy napokra eltűnt. Egyre gyakrabban volt rúzsfoltos, vagy púderos az inggallér és szaporodtak a veszekedések. Tudom, hogy megcsalnak, mert érzem és kézzelfogható nyoma is van. Imádom a lányokat és imádom a férjemet is, de így ez már nem házasság.

Anyám is felugrott valamelyik nap. Nem gyakori vendég nálunk. Nem tudja elfogadni, hogy már háromszoros nagymama. Nem az a tipikus nagymamatípus. Még soha nem vigyázott a lányokra, az pedig elképzelhetetlen lenne, hogy a játszótérre vigye őket.

-        Csak nem gondolod, hogy én homokozni fogok apró gyerekekkel? Fiatal vagyok még ahhoz, hogy a nagymamák életét éljem! Én biztos, hogy nem fogok sütögetni sem azért, hogy az unokáimat kényeztessem. Remek sütiket lehet kapni, ha úgy adódik, hogy szükségem lesz rá, majd veszek. Különben is, nem kell édességre szoktatni a gyereket.

Fejtette ki véleményét a nagymama szereppel kapcsolatban, már rég. Most, mikor felugrott, elmeséltem neki, hogy gondok vannak. Most már tudom, nagy hiba volt. Szerettem volna megosztani valakivel a gondjaimat, de nem sikerült. Ahogy, belekezdtem, már le is intett.

-        Nekem ne is meséld, a te dolgod! Mi a fenének szültél három gyereket? Elhíztál, mint egy bálna és csodálkozol, hogy a férjed másfelé kacsingat? Szerinted melyik férfi fog esténként odahaza ülni és három csemete hangzavarában mosolyogni? Ugyan már! Magadnak csináltad, old meg!

Tudom, hogy sokan élnek boldogan 3 vagy több gyerekkel is és ott az asszonykán kinyúlt tréningruha van. Akkor hogy van ez? Nincs itt mit halogatni, ha Miki hazajön, tiszta vizet kell önteni a pohárba.

 

-        Szerbusztok, megjöttem! Emese, már megint az ajtóba raktad a babádat! Vidd szépen a szobádba. Hol az én kis feleségem?

-        Itt vagyok!

-        Van valami harapni való?

-        Van.

-        Akkor, jövök, csak ledobom az ingemet. Bármit is adsz, ne melegítsd túl, mert hiába kértem már ezerszer, mindig felforralsz mindent. Holnap vegyél szandált a gyerekeknek, meg ami kell.

-        Beszélni szeretnék veled!

-        Most? Fontos?

-        Igen, nagyon fontos!

-        Nem ér rá később?

-        Nem! Most akarok beszélni róla!

-        Na, mondd!

-        Úgy érzem, valamit el kéne mondanod.

-        Nincs mit elmondani!

-        Megcsalsz?

-        Ugyan már! Honnan veszed?

-        Tudom!

-        Akkor jó.

-        Ennyi?

-        Ha tudod, akkor tudod. Most, mit akarsz tenni? Sokat úgy sem tudsz.

-        Elhagylak.

-        Jót nevettem. Te, ide vagy láncolva. Ugyan mit kezdenél munka és lakás nélkül 3 gyerekkel? Nagyon naiv vagy szívem!

-        Majd keresek munkát.

-        Jó. Szerinted olyan egyszerű? Van egy érettségid és nulla munkatapasztalatod. Szerinted kapkodnak majd utánad? Rajta, próbáld meg!

-        Miért kérted meg a kezem, ha már a kezdetek óta megcsalsz?

-        Biztos, hogy akarod tudni?

-        Igen!

-        Sírni fogsz!

-        Nem baj, tudni akarom az igazságot!

-        Te akartad, de zokogni vonuljál máshová, mert nem szeretem a könnyeket és nem akarom, hogy lássák a lányok! Véleményedre nem vagyok kíváncsi és a fájdalomtól ne sikíts fel, mert megijednek a gyerekek. Ja és tudd, nincs az a női könny, ami hatna rám. Na, mondjam?

-        Igen!

-        Tudod, én okos férfi vagyok és egy okos férfi tudatosan alakítja életét. Mikor megláttalak és megszólítottalak, nem a szépséged varázsolt el. Ó, dehogy! Soha nem szerettem a telt nőket. Az anyát láttam benned, gyerekeim anyját. Azt, aki az anyaszerepen kívül rólam is gondoskodik. Aki mos, főz, takarít. Nem véletlen az sem, hogy gyorsan akartam 3 gyereket, ezzel biztosítottam be magam. Nagyon szeretem a lányokat, jó lenne, ha ezzel tisztában lennél és meg is fogok nekik adni mindent, amit kérnek. Szóval visszatérve Rád, tudtam, hogy 3 gyerek mellett már nem fogsz tanulni és velem maradsz, bármi történik is, hisz nincs más választásod. Azt, is szeretném, ha tudnád, hogy nagyon jó anya vagy. Keresve sem találhattam volna jobbat. Dicsérem magam, hogy megszólítottalak. Nem véletlen az sem, hogy bérelt lakásban élünk. Így nincs probléma, mert nincs mit osztani, ha mégis elmennél, bár tutira veszem, soha nem zárod be magad után az ajtót. Nincs választási lehetőséged. Megcsalni sem fogsz, mert lekötnek a gyerekek és azért tőlem is megkapod, mai jár neked. Nézd, vagy elfogadod, vagy nem.

-        Továbbra is megcsalsz?

-        Szükségem van rá. Azt, a boldogságot, amit máshol kapok, Te nem tudod megadni nekem. Te született családanya vagy.

-        Akkor, miért nem közülük választottál feleséget?

-        Már rég elvált férfi lennék, és családra szükségem van.

-        Értem.

-        Dehogy érted! Soha nem fogod megérteni. Te csupán elfogadod a tényt. Most menj, töröld le a könnyeidet.

 Sok éven át fogom még könnyeimet letörölni és meg tanulok befelé sírni, addig, amíg a lányok fel nem nőnek, mert számomra ők a legfontosabbak.

Címkék: házasság

Egy férfi élete és házassága

Olyan lettem, mint apám. Most, ha kívülről látnám magam, akár ő is lehetnék, és kettőnket össze is keverhetném. Soha nem akartam olyan lenni, mint ő, de mégis sikerült. Nem volt ő példakép számomra soha, az biztos, mert tetteivel mindig elkeserített, és szegény anyám síró arcát láttam minden reggelen. Próbálta rejteni könnyeit, de nem lehetett nem észrevenni. Minden nap kiabálásra ébredtem.

- Julis! Hol van már a reggeli? Meddig kell még várni? - Üvöltötte apám, hogy remegtek a falak.

- Maradj már nyugodtan, mindjárt adom! - Szólt anyám is kicsit emelkedett hangon, mert belefáradt már a mindennapos vitába, és gyakran véleményét el is mondta, ami apám haragját még tovább fokozta és akkor törtek a tányérok és a poharak, amiből napról-napra egyre kevesebb volt.

- Takaríts össze, mert, ha szilánk megy a talpamba, annak nagyon nem lesz jó vége!

- Ne járkálj mezítláb!

- Na, most már hagyjál! Úgy járkálok, ahogy akarok! Jó lenne, ha nem lenne akkora szád, mert ráfizetsz, Julis, én mondom! Ne idegesíts!

 

Sokszor mozdulni sem mertem, nemhogy apám szeme elé kerülni. Féltem, mert gyakran eljárt a keze, vagy lecsatolódott derekáról a nadrágszíj. Viselkedj, te gyerek, mondta és már lendült is a karja.

Minden este demizsonnal tért haza, ami tele volt az öreg Miska pancsolt borával. A fene se tudja, miből csinálta, de, hogy valami butító, agysejt rombolóból, abban biztos vagyok, mert okos senki nem lett tőle, aki ezt itta, csak agresszív, őrjöngő.

- Fiam, ne idegesítsd apádat, mert tudod milyen! - Mondta anyám gyakran, csak úgy, minden előzetes beszélgetés nélkül.

 

Egyke gyerek voltam és ezáltal magányos is, mert nem volt kivel megbeszélni a problémáimat. Haverjaim azok voltak, de azokkal nem lehetett beszélgetni, mert, mikor velük voltam, az másról szólt. Ott, meg kellett mutatni, mit érek.

Zsolt volt a csapat feje. Meghajolt mindenki előtte. Amúgy sem volt egy apró alkat, nem úgy, mint én, az alacsony, egy szál bélű gyerek. Kérdezték is a faluban, hogy mi van, anyád nem ad enni?  Ehettem én reggeltől estig, akkor sem látszott meg rajtam. Apám sem volt egy derék ember, és évről-évre kisebb lett, de nem csak az én szememben, de szemmel láthatóan is. Egyre pirosabb volt az orra, és teste inkább hasonlított  egy üres, összeesett liszteszsákhoz, mint életerős férfi testhez. Bizonyítani akartam a korombelieknek, és vézna gyerekként küzdöttem az elismerésért. Benne voltam minden csínyben. Parittyáztuk a cserepeket a házakról, hogy csak az enyhébbeket említsem.

Azt hittem, ettől menő leszek és más, mint apám. Tanulni csak annyit tanultam, ami az iskolában rám ragadt. Nem igazán láttam értelmét a nagy hajtásnak. Apám mindig azt mondta, semmi értelme a sok iskolának, abból nem lehet megélni. Tisztességes szakma kell, amiből meg lehet élni.

Mindig ellenségesen nézett az iskolázott emberekre. Beképzelt hólyagnak tartotta őket. Neki, nem volt még szakmája sem. Segédmunkásként dolgozott. Mint favágó, vagy sírásó, vagy ami akadt. Ezzel magyarázta az ivást is.

- Nem lehet ép ésszel sírt ásni! - mondta. - Minden nap másnak ásod a sírját. Olyannak, aki a szomszédod, a barátod, vagy akivel még tegnap kezet fogtál. Nem normális dolog ez, ezért muszáj inni.

 

Télen még többet ivott, mint nyáron és többet is volt odahaza, mert kevesebb volt a munka. Napközben, vágott kevéske fát, ami a fűtéshez kellett, de az összedarabolt fát soha nem szedte össze, csak csapkodott a baltával, majd, amikor úgy gondolta, abbahagyta, és leült a demizsonjával a nyári konyha sarkába, és locsolta torkát. A fát mindig én szedtem össze, mikor hazaértem, de abba is belekötött minden nap. Hol sokat vittem be egyszerre, hol keveset. Már unalmában kötekedett. Néha ráparancsolt anyámra:

- Süssél valamit Julis!

Akkor, anyám elővette a lisztes dobozt és az élesztőt, majd bedagasztotta a tésztát. Soha nem kérdezte meg apámat, milyen sütit szeretne. Azt sütött, amihez kedve volt. Apám meg úgy sem igazán érezte a különbséget. Néha megjegyezte, hogy tehettél volna bele még egy kis lekvárt, de ette tovább.

Szerette anyámat ölelgetni, ő így mondta, ha egymáshoz bújtak. Mindig tudtam, mikor vannak együtt, mert azokon az estéken szólt:

- Na, fiam, menj aludni, mert szeretném anyádat megölelni.

Csodálkoztam is mindig, hogy hogyan tud ez a durva ember ölelni. Egyszer ki is lestem őket a kulcslyukon keresztül. Nagyon hajtott a kíváncsiság, olyan tíz éves lehettem akkor. Szememet rátapasztottam a kulcslyukra és figyeltem.

Az ágyban is olyan volt, mint napközben. Durva. Teljes erővel csapkodta anyám fenekét és kiabálta:

- Mozogj, Julis, mozogj! Ne legyél már jégcsap!

Sokat vitatkoztak a szeretkezések után is. Néhányszor ezt is hallottam.

- Hallod Julis! Téged nem lehet szeretni! Te olyan vagy, mint egy fadarab. Ennyi erővel az egérlyukba is berakhatnám a farkam. Nem fogom én ezt sokáig csinálni! Ha nem tanulsz meg ölelni, keresek mást. Nem mondhatod, hogy nem szóltam!

Be is tartotta ígéretét. Egy idő után elkezdte csalni anyámat. Hódításait nem is titkolta. Nyíltan beszélt anyámnak arról, hogy kivel volt, és hogy ölelte.

Vacsora közben, míg a levest hűtötte, gyakran mesélt.

- Látod Julis? Ha, nem csak főzni tudnál, akkor lehetnél olyan, mint a Gizi, Sári, Kati.

A nevek változtak, de a mondanivalója nem.

- Tudod, azok tudják, hogy kell ölelni! Te már soha nem fogod megtanulni.

Anyámnak nagyon nagy fájdalom volt ez és szégyen is mindig, mikor végig ment a falun, lesütötte a fejét. Köszönt mindenkinek, de nem állt meg beszélgetni senkivel. Sokan úgy mondták, nagyon fent hordja az orrát, míg mások összesúgtak mögötte, hogy meg van szegénynek a baja, mert csalja az ura.

 

Anyám, mikor elhaladt egy falubeli nő mellett, megjegyezte magában, na, ez is megvolt, mert akkor ő már csak két csoportba osztotta a nőket. Az egyik fele meg volt az urának, a másik meg, meg lesz. Biztos volt benne, hogy minden nőt végig fog ölelni az ő ura, mert udvarolni azt tudott, ha akart.

Anyámnak csak az az egy jó volt ebben az egészben, hogy nem kellett apám testéhez érni és alkoholtól bűzlő száját csókolni.

Na, én soha nem akarok apámra hasonlítani, mondtam mindig és tessék, sikerült.

 

Az általános után asztalosnak tanultam. Na, nem mintha annyira tetszett volna a szakma, csak oda vettek fel, és szakma az is. Már, az ipariban felkeltették a lányok az érdeklődésemet. Csaptam a szelet nekik és még szerencsés is voltam, mert nem sok visszautasítást kaptam. Apám vére vitt a nők felé, és az alkohol felé is, mert igaz, ami igaz, tizenöt évesen már meg-meg ittam egy felest, vagy egy-két pohár bort. Ettől nagymenőnek, igazi felnőttnek éreztem magam, amihez még a dohányzás is társult. Úgy fújtam a füstöt, hogy, csak na.

Apám soha nem szólt, hogy miért csinálom. Igaz, nem is nagyon láttam, mert igyekeztem minél kevesebbet otthon lenni. Csajoztam, buliztam. Anyám, meg a tenyerét tördelte állandóan, mert ideges volt, hogy merre járok. Soha nem feküdt le addig, míg haza nem értem.

- Fiam, olyan leszel, mint apád! Már, azt csinálod, amit ő. Nem lesz ennek jó vége.

Nem szerettem hallgatni, ahogyan anyám kioktat. Az én életem, most mit szól bele, véltem.

 

Keveset törődtem a mondanivalójával és vele is. Soha nem kérdeztem meg, mi a gondja, pedig szerettem. Én, valahogy ilyen furcsán szerettem. Rajtam aztán nem látta senki, hogy mit érzek. Nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy arcomról leolvasható legyen, mit érzek. A szeretetről pedig szinte semmit nem tudtam. Valahogy ez nálunk hanyagolandó dolog volt. Anyám is megtett nekem és értem mindent, de egyszer sem simogatott meg, pedig tudtam, hogy szeret.

Lazán teltek a szakmunkás évek, kár, hogy hamar vége lett.

 

A közeli ládagyárba kerültem dolgozni. Nem volt nagy élmény, az biztos. Kezdtem egyre jobban hasonlítani apámra. Nekem is inni kellett, mert én meg úgy voltam vele, hogy ládát szögelni nem lehet ép ésszel.

Munka után, mindig az aktuális barátnőmmel találkoztam, majd hasonló módon tértem haza, mint apám, de én gyakrabban kértem, hogy süssön anyám, mert nagyon szerettem a süteményeket, de én mindig megmondtam, mi legyen az, ami az asztalra kerül. Én a piskóta mellett tettem le a voksot. Jó kis krémes piskóták, azok az igaziak. Anyám mondogatta abban az időben, hogy fiam, nem irigylem majd a menyemet. Nem lesz könnyű élete melletted. Tiszta apád vagy, fiam! Mondd, miért az ő útját járod? Ez jó nekem, válaszoltam, de a fenét volt jó.

Soha nem akartam apámra hasonlítani. Miért van az, hogy az ember másolja azt, amit otthon lát? Akaratlanul, de másoljuk.

Húsz éves voltam, mikor a szomszéd házat eladták, és új szomszédjaink lettek. Egyszerű, kedves emberek voltak és Zsófi, aki 18 éves volt, valahol hasonlított anyámra, már, ami a természetét illeti. Visszahúzódó, csendes lány volt. Kezdtem érdeklődni iránta. Anyám boldog volt, mert igazi kis feleségnek való kislányt látott benne.

- Fiam, a Zsófival megfogod az Isten lábát. Szeresd őt fiam, addig, amíg valaki le nem csapja a kezedről.

 

Átgondoltam anyám szavait és nem sokat vártam a lánykéréssel. Gyorsan megkértem Zsófi kezét. Volt héthatárra szóló lakodalom, mert az kellett, hisz milyen család az, aki egy tisztességes lakodalmat se tud rendezni.

Volt vagy kétszáz vendég, és dínom-dánom. Hajnal hatig mulattak a vendégek. Apám ár éjfél előtt részeg volt. Anyám gyorsan ágyba parancsolta, hogy ne lássák a vendégek és, ha valaki kereste, mindig kitalált valami magyarázatot.

Nem mondom, hogy okos nőt vettem feleségül, mert az hazugság lenne.  Sikerült úgy választanom, mint apámnak. Az esküvő napján még nem tudtam, hogy a háztartáshoz mennyire ért, de, hogy ölelése gyenge volt, az biztos.

Büszkének kellett volna lennem, mert szűzen jött hozzám. Én nem igazán örültem ennek, mert egyáltalán nem volt kedvem a nászéjszakán szűz kis testével vacakolni, meg igazán nem is tudtam, mit kezdjek vele. Soha nem volt szűz partnerem, és a vér is visszatartott. Nem tudtam menzesz idején közeledni nőhöz, mert taszított a vér.

Sok férfitől hallottam, hogy az valami csodás, de én nem vágytam rá. Gyorsan akartam végezni, mert a fejem is kótyagos volt,és álmos is voltam. Aludni akartam. Nem voltam valami kedves hozzá, mert vetkőzz, így kezdtem az egészet. Ő állt és csak nézett rám. Na, mi van? Talán anyád jön majd vetkőztetni? Nagy nehezen megszabadult a ruhájától, és én az ágyra dobtam. Elkezdtem én is vetkőzni, de túl fáradt voltam a dologhoz, így csak kicsatoltam az övemet. Lehúztam a nadrágom cipzárját, és letoltam az alsó gatyámmal együtt, de a cipővel már nem bíbelődtem. Ráestem Zsófira, és mint gyerekkoromban hallottam apámtól, üvöltöttem, hogy ölelj! Ő, egyre szorosabban ölelte a nyakamat és rémült volt az arca.

Gondolom, a szüzesség elveszése miatt is tele volt aggodalommal. Ő szorított magához, majd elkezdtem simogatni kicsit. Nem kellett sok, hogy tettre kész legyek. Ölelj-ölelj, kiáltottam egyre hangosabban, de ő csak a nyakamat szorította egyre erősebben. Úgy éreztem, megfojt. Nem figyeltem rá igazán és továbbra sem voltam tapintatos vele és akkor már a mennyekbe akartam jutni, és nem volt kedvem várni. Megpróbáltam magamévá tenni, de a szűzhártya nem engedett. Dühös kezdtem lenni, és mint részeg a kocsma ajtónak, úgy rontottam rá, de nem akart nyílni. Olyan volt az egész, mintha befelé nyílna az ajtó, de én kifelé akarom nyitni ahhoz, hogy bejussak.

Nem adtam fel. Többszöri nekifutásra sikerült, de örömöm egyből csillapodott, mert ő felsikított, és jaj, nagyon fáj, üvöltötte. Szabályosan megriadtam, és dolgoznom kellett a férfiasságomon.

Beleizzadtam rendesen, de éreztem, hamarosan jó lesz.

- Mindjárt elmegyek! - mondtam, mert mindig dumáltam ölelés közben. Erre ő:

- Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz magamra a nászéjszakánkon! Kérlek, ne menj el, mert félek egyedül a sötétben. – Na, én paff lettem. Azt hittem, ilyen buta nő csak a viccekben van. Hírtelen a hajára néztem, nem is szőke és mégis, állapítottam meg. Összeomlott bennem minden. Ilyen nincs. Lefagytam. Nem jutottam mennyországba, mert hírtelen visszahúzódtam, és szinte fájdalmat éreztem.

Soha többé nem kívántam meg a feleségem.

Nem tudom, szinte irtóztam attól is, hogy hozzá érjek. Nem is voltunk együtt közel egy évig. Ő nem hiányolta, mert gondolom, semmi jó emléke nem volt az egészről, én meg máshol kerestem a boldogságot, míg egy napon elém állt.

- Gyereket szeretnék!

- Nem akarom! - Üvöltöttem. Nem az váltotta ki indulatomat, hogy nem akartam gyereket, hanem az, hogy ölelnem kell őt. Vágytam egy utódra, így jó egy hét után odaálltam elé és azt mondtam:

- Figyelj Zsófi! Gondolkodtam. Én, is akarok gyereket, de nem lehet elkapkodni. Azt szépen meg kell tervezni. Így, arra gondoltam, jövő vasárnap este lehet róla szó.

Ragyogott az arca, de a szemében valami félelem is volt. Meg is sajnáltam kicsit, de én nem éreztem, hogy meg tudom ölelni és ez által megnyugtatni. Ideges egy hetünk volt. Én duplán dobtam be a feleseket, Zsófi pedig remegő kézzel élte napjait. Több edényt is eltört. Látható volt a feszültség rajta. Én ettől még idegesebb lettem, mert eszembe jutott a gyerekkorom és az, ahogyan törtek a tányérok.

Úgy készültem a vasárnapra, mint életem legnagyobb eseményére. Szombaton sokáig ittam a haverokkal, de a vicceken nem tudtam nevetni, mert tetőfokán volt bennem a feszültség. Elég mámoros voltam vasárnap reggel, mikor felébredtem, de úgy éreztem, innom kell, mert kutyaharapást szőrével. Nagyon nem akartam berúgni, mert nem szerettem volna, ha csütörtököt mondok, bár mondják, azt ész nélkül is lehet csinálni, de én azért csak tudni akartam, mit csinálok, és biztosra is akartam menni, mert nem volt kedvem az ismétléshez.

Délelőtt eliszogattam én is a nyári konyha sarkában, és apámra gondoltam és a gondolat felállított a sámliról, és elindultam kannás bort venni. Majd, hazaérve ott folytattam, ahol abbahagytam. Nem voltam éhes egész nap, de vacsorázni leültem. Az asszony töltött káposztát csinált. Na, még ez is, gondoltam. Nem igazán esti kaja, és ölelni sem lehet tele hassal. Ettem néhány falatot, majd eltoltam a tányért.

- Kérsz még valamit? – Kérdezte, és miután nemmel válaszoltam, újabb kérdést szegezett nekem.

- Vetkőzzek?

- Vetkőzz! – Válaszoltam, és lassan felálltam az asztaltól.

Elindultam a szoba felé, de még visszaszóltam.

- Ha elkészültél, várlak! - és becsuktam magam mögött az ajtót. Úgy éreztem magam, mint aki műtétre készül, nem ölelésre.

 

Eszembe jutott, a Pirossal, mennyivel egyszerűbb volt minden, de most ez van. Levettem magamról mindent, és elnyúltam az ágyon. Jó öt perc múlva nyílt az ajtó és megjelent az asszony. Piros melltartóban, és piros tangában. Meglepődtem. Jó teste van, és még nem is igazán láttam. A piros szerelés meg nagyon izgatott. Közelebb lépett, és elkezdte kigombolni a melltartója csatját. Nem léptem oda hozzá. Megvártam, míg ledobja magáról.

- Öleljelek?

- Ölelj! - Válaszoltam és ő szorosan magához ölelt, de az a test, ami az előbb még izgatott, most meg dermesztett. Nem esett jól bőre érintése, de vitt a vágy előre, és ennek örültem. Igaz, a lelki szemeim előtt a Pirost láttam. Ölelj, ismételtem és ő ölelt úgy, mint először.

- Szép tested van! Igazi férfi vagy! - Súgta fülembe. Jól esett a bókja, de nem tudtam bókkal viszonozni. Azt éreztem, gyorsan túl akartam rajta lenni és azon imádkoztam, csak foganjon meg az a gyerek.

Gyorsabban nyitottam ki az ajtót, mint első alkalommal, és szokásomhoz híven azt az ominózus mondatot is elmondtam, és kezdtem ledermedni, mert vártam a választ, de csak annyit mondott: ahogyan gondolod. Ez nyugtatólag hatott rám és megtettem a kötelességemet.

Ennyi volt, fejeztem be a dolgot.

 

Az, biztos, hogy nem lesz egy szerelemgyerek, de bízom benne, azért jóképű, stramm fiam lesz.

- Lehet, hogy lány lesz! - válaszolta ő, de én azt már nem akartam meghallani, mert nem volt kedvem tovább beszélgetni.

Felöltöztem, és visszaültem a nyári konyha sámlijára, ölemben a demizsonnal, és gondolkodtam. Nagyon szerettem volna gyereket, de féltem, mi lesz, ha rám hasonlít és apámra. Mit tudok tenni, hogy ne ilyen legyen? Nem voltam elég okos, mert egész életemben arra vágytam, hogy más legyek, mint apám és nem sikerült. Akkor hogyan sikerülne úgy nevelni a fiamat, hogy boldog legyen? Elkeseredett voltam, és gyűlöltem magam.

 

Kilenc hónappal később megszületett a fiam, három kiló nyolcvannal. Szép gyerek volt. Dús fekete hajjal, és mosollyal az arcán született. Ránéztem, és azt mondtam:

- Kívánom fiam, hogy őrizd meg ezt a mosolyt egész életed során. Szeretnék ebben segíteni neked, de tudom, nem vagyok rá képes.

Hazavittem a fiamat a kórházból, és próbáltam megváltozni, de nem ment.

Közben anyám agyvérzést kapott és a testvéréhez költözött. Szegény anyám! Apám felőrölte. Lebénult arccal,l és kézzel hagyta el apámat és testvére segítségére van utalva, míg él. Tudtam, ha maradok, a Zsófival is ez fog történni és a fiam életét sem akartam tönkre tenni, így összeszedtem minden cókmókom, és fiam hat hónapos korában apámhoz költöztem. Fizetem a gyerektartást, és kéthetente látogatom a fiam, aki most két éves, és még mindig ott van arcán a mosoly. Csak maradjon is úgy!

Okos, szép gyerek, és úgy tud szeretni engem, hogy nem is érdemlem meg.

- Szia, apa! Szeretlek! - Kiáltja utánam minden egyes alkalommal, és én ilyenkor gyűlölöm magam.

 

Tudom, szememben a könnyek nem oldanak meg semmit. Most, itt ülök a konyhában és apám ül velem szemben. Bámul a nagy semmibe, miközben egészségemre emeli poharát.

- Igyál fiam! - mondja és én:

- Egészségedre! - válaszolom, de magamban még  hozzáteszem:

- Igyunk az elcseszett életemre!

Címkék: férfi, sors, házasság

Anya és én

Nem mentem edzésre tegnap, mert nem találtam a tornacsukámat. Csavarogni nem volt kedvem, így inkább hazamentem. Gondoltam megnézem, a neten milyen anyagok vannak a biosz házihoz. Nem igazán tartozik a kedvenc tantárgyaim közé, de gondoltam kicsit összekapom magam és írok egy frankó dolgozatot. Nem akartam lerontani az átlagomat e tantárgy miatt. Szerettem délután odahaza lenni, mert üres volt a lakás, és ha akartam hangosan is hallgathattam zenét. Anya mindig a fejét fogta, és kérlek Kisfiam, mondta mikor kicsit rádobtam a zenére a kakaót. Ezért voltak jók a délutánok. Ketten élünk egy kis lakótelepi lakásban, már három éve, mióta Apa elhagyott minket. Anya szerint azért váltak el, mert megcsalta Őt. Nem tudom. Én, akkor még csak hat éves voltam. Én nem vettem észre semmit, mert soha nem vitatkoztak, és gondoltam én, míg nincs veszekedés addig minden rendben van. Váratlanul ért Apa elköltözése. Hiányzik. Ritkán találkozunk. Mindig, mikor megbeszéljük, hogy találkozni fogunk akkor örül, és elmeséli mit fogunk, majd csinálni, de a találkozó előtt egy órával mindig lemondja. Mindig közbejön neki valami. Nem nagyon hiányzom neki. Ő, viszont nekem nagyon. Nehezebb az életünk is nélküle. Anya fizetéséből elég nehéz kifizetni a rezsit, meg amit még kell. Tegnap is nagyon izgultam, hogy most mi lesz, mert lehet, hogy elhagytam a tornacipőmet, amit nehéz lesz Anyának elmondani, mert aggódó könnycseppek lesznek majd szemében, hogy miből veszünk másikat. Szeretek sportolni, de ha nem tudjuk megvenni a cipőt, vagy kifizetni az órát, akkor sem dől össze a világ, mondtam már neki. Akkor, majd futok itt a lakótelepen. Ő, viszont hallani sem akar erről, mert mindig azt mondja

-Egyszer vagy gyerek. Addig csináld azt, amit szeretnél, míg lehetőséged van rá. A gyerekkor hamar elszáll és felnőttként, már nem biztos, hogy azt teheted, amihez kedved van. Mindent megtenne, értem tudom. Délután négyig dolgozik egy irodában, majd még mosogat négy órát egy étteremben. Nehéz neki! Mondtam már többször, hogy kevesebbet kéne dolgoznia, mert ez sok, de ő azzal nyugtatott, hogy bírja és örüljek, hogy van munkája. Tegnap délután viszont mikor hazaértem, már semminek nem tudtam örülni. Nagyon meglepődtem, mikor beléptem a lakásba és Anyát odahaza találtam. Megijedtem, hogy beteg és azért van odahaza, de mikor megláttam a konyhaasztalon a vodkás üveget amiből, már hiányzott rendesen, akkor tudtam valami nagy baj van. Anyám, ugyanis életében nem ívott egy korty alkoholt sem, sőt még a szagát sem bírta. A konyhaszéken ült és az asztalra könyökölve tartotta kezében az arcát, amin könnyek folytak végig. Hozzáléptem és felemeltem arcát. Szeme zavaros volt és vörös.

-Mi történt Anya? – sokáig nézett rám némán, majd zokogott tovább.

-Anya, mondj már valamit! Kérlek!

-Nem tudom mi lesz fiam. Nem tudom. – ismételgette. Kicsit megráztam testét, mert kíváncsi voltam, mi is történt. Óvatosan értem hozzá, mert nem akartam durva lenni, de nem reagált.

-Mondd már el! Nekem is tudnom kell, hogy mi történt.

-Nem tudom miből fogunk megélni, mert felmondtak nekem.

-Akkor, majd találsz másik helyet.

-Addig is élni kell valamiből. A számlákat ki kell fizetni, és enni is kell.

-Minden jóra fordul, meglátod.

Megöleltem, és lefektettem. Gondoltam jót fog tenni neki, ha pihen kicsit. Nem hallgattam zenét, mert nem volt hozzá kedvem. Ültem a szobában és gondolkodtam. Nem attól féltem, hogy nem lesz mit ennünk, hanem attól, féltem, hogy Anyát megbetegíti ez a dolog. Először nem akartam, de aztán felhívtam Apámat. Lehet, hogy nem kellett volna. Segíteni akartam Anyának. Elmondtam a telefonba, hogy mi történt velünk, de Apám csak azt mondta:

-Nem tudok segíteni. Nekem is rengeteg problémám van, és az is megoldásra vár. Ügyesek vagytok, majd megoldjátok, és letette a telefont. Egész éjjel nem tudtam aludni, mert azon gondolkodtam, mit kéne tenni, de semmi okos nem jutott eszembe. Többször benéztem Anya szobájába, de mélyen aludt. Reggel sem ébredt fel. Máskor, minden kis neszre felkapta a fejét, de ma azt sem vette észre, hogy elindultam a suliba. Nem volt sikeres napom nekem sem ma, mert bioszból egyest kaptam, és a matek feleletem is, csak kettes lett. A mai edzést is kihagytam, mert a cipőmet továbbra sem találom, és most fontosabb dolgom van.  Segítenem kell Anyának, legalább azzal, hogy vele vagyok, hisz csak mi ketten vagyunk egymásnak. Remélem, minden jóra fordul, mert ő erős nő és én nagyon szeretem.

Az, én Annám és Jancsim

oszi_levelek2.jpgŐsz van újra. Színes falevelek borítják az utakat, tereket. Szivárványvarázs nekem az ősz, mert szép és fájdalmas is. Szép, mert sok boldog percet adott éveken át, de a legnagyobb fájdalmat is az ősz hozta el szívembe. Minden évben, mikor búcsúznak a falevelek az őket tartó ágtól és sírva földet érnek, elsétálok ahhoz a kapuhoz, amit szeretet kapunak hívtam és az is marad számomra. Óriási fakapu, óriási kilinccsel az ódon bérházon. Mindig így láttam, az évek kicsit mintha lejjebb hozták volna a kilincset, de az pontosan ott van, ahol gyerekkoromban volt, csak én lettem kicsit nagyobb. Nézem a kaput és zsebemben megszorítom a zsebkendőt, mert tudom, könnyek nélkül nem tudok tovább menni. Oly gyakran próbáltam kinyitni nagy mosollyal ezt a kaput, mert szeretet várt rám. Olyan, ami egész életemet meghatározta. Dédszüleimhez futottam ilyenkor. Üdvözlésük után teleraktam a zsebeimet a dédi süteményével és csendesen meghúzódva, apróra összekuporodva, hogy ne zavarjam jelenlétemmel és csodálhassam arcát és keze vonásait, figyeltem az én drága dédapámat. Az ablak előtt állt festőállványa. Pontosan ott, ahol először felállította, jó ötven éve. Mama sokat mesélt arról a pillanatról, mikor a legjobb helyet kereste a számára oly fontos eszköznek.

- Tudod, Annám, meg kell találnom azt a szöget, ahol majd a legszebben süti  a nap az arcodat, mi még ragyogóbbá tesz Téged és lágyan megsimogatja arcod, úgy, ahogyan én teszem.

Olyan alapossággal állította be a szöget, mintha profi festő lett volna, de Ő egy amatőr festő volt, ki szívvel festett oly szépet, mint amilyet kevés festő festett. Minden képre az ő Annáját festette, ki életének legszebb ajándéka volt.

- Tudod, mi a legszebb az életben, kis unokám? A szeretet. Úgy szeretni valakit, hogy szereteted által visszasugározza megsokszorozva azt, amit adsz. – mondta, egyszer nekem.

Nagyon bölcs az én dédim, mondtam gyakran, mikor ilyen mondatokat hallottam Tőle. Igazán négy évesen még nem nagyon értettem, de éreztem, valami csodálatos dologról mesél és én mindig e mesék részese szerettem volna lenni, mert úgy tudtak szeretni, hogy szavakkal nehéz elmondani. Az én Annám az én Jancsim. Így hívtam Őket, mert Ők is így szólították egymást és hangjukból oly mély érzések áradtak, hogy még a pici lelkem is dalolt, mikor hallotta. Oly simogató volt ismételgetni a nevüket, hogy, mikor szomorú voltam és sírtam, mindig csak azt mondogattam, „Annám, édes Annám és Jancsim”. És akkor csoda történt, mert, mintha egy angyal simogatott volna meg, megnyugodtam. Annám, mesélj! Jancsim, mesélj! Kértem apró, pici gyerekként. Ők, akkor megsimogatták fejem és mosollyal arcukon meséltek nekem. „Valamikor régen”, így kezdődött mindig a mese, ami csodaszép volt és igaz. Meséket hallgattam arról, hogyan éltek le több évtizedet boldogságban, szeretetben. Jancsinak mindig ragyogott a szeme, ha Annára nézett és vászonra akarta festeni Anna minden pillanatát.

- Jaj, Jancsikám! Már tele van a lakás képekkel és Te még mindig fested. Szépek és kedvesek számomra, de mindegyiken én vagyok. Fessél már virágokat is. Talán örülni fog valaki a festett virágcsokornak, ha mi már nem leszünk.

- Édes Annám! Szívemnek az a legszebb, ha Téged festhetlek. Virágot szeretnél? Nem tagadom meg Tőled, de csak úgy festem, ha a virágot a kezedben tartod. Számomra a virág magában nem ér semmit, mert a Te csillogásod kell hozzá, hogy a bimbó virágba boruljon.

- Jancsi, Jancsi! Szeretlek! – Csóválta a fejét Anna és aprócska, pici csókot lehelt Jancsi arcára.

Festett Jancsi olyan gyönyörű rózsacsokrot az egyik képre, hogy szinte takarta Anna arcát, ahogy ölelte.

- Jancsikám, ezt mikor festetted? – Kérdeztem egyszer, miközben csokis volt a szám a sok süteménytől.

Ő, rám nézett és elmosolyodott. „Meg kéne törölni a szádat”, mondta, majd megváltozott mosolya, mert még szebb volt és csillogóbb. „Ezt tudod, akkor festettem, mikor az én Annámat megismertem. Gyönyörű volt ám”. Közben pöndörített egyet a bajszán. „Olyan volt a szeme, mint az ég, gyönyörű kék és tele volt a szíve szeretettel”. Soha nem mentek egymás nélkül sehová életük során és utolsó pillanatig egy takaró takarta a két testet. Anna lábát Jancsira fonta és szorosan magához ölelte. Így aludtak Ők, sok-sok éjszakán át.

Ahogy teltek az évek, egyre betegebb lett Anna, de nem csak testét támadta meg a betegség, mert, mikor betöltötte a hetvenet, kezdett furcsán viselkedni. Kezdett dolgokat elfelejteni és ez az állapot csak romlott. Jancsi a könnyeket törölte szeméből, mikor drága felesége, szerelme már nem ismerte meg. Sokat pihent az Ő Annája napközben. Ilyenkor ,Ő az ablakhoz lépett és kitárta a nagy ablakszárnyakat, hogy friss levegő töltse meg a szobát, ahol az Ő Annája pihen, kit a puha kockás pléddel gondosan betakart előtte.

Azon, az őszi szombat délelőttön is minden úgy történet, mint minden más napon. Anna tizenegy körül ébredt, de, mikor kinyitotta a szemét, boldogan mosolygott és így szólt:

- Jancsikám! Olyan szépek a színes, hulló falevelek.

- Édes Annám, úgy szeretlek! – Nyelte könnyeit Jancsi, mert nem szerette volna, ha Anna látja, de olyan boldog volt, mert megismerte őt, ki szívének a legkedvesebb. A napját sem tudta, mikor szólította már őt így a felesége. Annát a nagy, kényelmes fotelhoz vezette, Ő pedig az ecsetet vette kezébe és kezdte a vászonra festeni az ő kedvesét. Hulló faleveleket rajzolt a napsugarak által simogatott arc köré. Sokáig dolgozott a képen, közben Anna nézte őt. Egyszer csak elindult az ecset kezében és, mintha magától festene, könnycseppet rajzolt Anna arcára. Egyetlen kép, amelyen, Anna arcán könnycsepp van. Jancsi kezéből kiesett az ecset, és gyorsan Anna felé fordította a fejét, és látta arcán azt a könnycseppet, amit a vásznon már látott. Közelebb lépett, hogy a szeretett arcról lecsókolja azt, ami nem oda való, de az a könnycsepp már ott maradt örökre, mert nem volt ereje letörölni. Magához ölelte az ő gyönyörű Annáját, és csak azt suttogta:

- Anna, szerelmem! Vigyél magaddal!

 

Véletlen

A téma az utcán hever, mondják oly sokan.  Hát, igen, az utcán oly sok minden van és vagy észrevesszük, vagy szélsebesen elrohanunk mellette. Ha észrevesszük, vagy felvesszük, vagy szélsebesen elrohanunk mellette, és, ha már felvettük, akkor mi lesz belőle, az mindig a jövő zenéje. Ennek a történetnek a témája, miről most szólok, szép muzsikává kerekedett. Dalra kelt a téma, hogy bizonyítékul szolgáljon arra, soha nem tudhatod, mi hordozza a boldogságodat.

Történt két éve egy őszi délutánon, mikor Zsike munkából tartott hazafelé. Fáradt volt, de jó volt kicsit kiszellőztetni a fejét, a napi irodai zsongás után. Gondolta, kis kerülővel megy haza és élvezi a késő tavasz hangulatát. A járdákon mindenütt szemétkupacok voltak. Lomtalanítás! Na, nem biztos, hogy jó döntés volt erre elindulni, de most már mindegy, futott át fején a gondolat. Kidobott lomok, amikre gazdájának már nincs szüksége. Azon merengett, hogy vajon mit, miért dobnak ki az emberek, míg szinte elé ugrott egy bőrkötésű valami. Lehajolt érte.  Csodálatos bőrkötéses valamit emelt fel. Igényes gazdája lehetett. Mi ez? Szétnyitotta és rengeteg névjegykártyát tartott kezében, ugyanis erre szolgált a bőrkötéses könyv. Emberek arcai villannak elé.

Először ki akarta szedni a névjegyeket, mert a borító úgy megfogta, hogy gondolta, haza viszi. De nem. "Majd kidobom őket valamikor."  Még elcsodálkozott azon, hogyan dobhatja valaki így ki ismerősei névjegykártyáit. Ő soha nem tudná csak úgy utcára dobni őket. Hazavitte és el is felejtette.

Teltek a hónapok, míg egy napon a számítógépe úgy döntött, elég volt és leállt. Nem csinált semmit. Kérte, simogatta, hogy legyen kedves és gyógyuljon meg, de a gép megmakacsolta magát. Hétvége volt. Hova rohanjak vele? Nagyon kell a gép, mert minden adat rajta van, amiből hétfőre neki beszámolót kell készíteni. Ó, gyorsan keresek valakit a neten. Lehetetlen, állapította meg gyorsan, mert, ha nincs gép, nincs net. Marad az újság.

Több újságot átlappozott és több szerelőt is felhívott, de a hétvége miatt senki nem vállalta a javítást. Majd hírtelen a névjegykártya tartón akadt meg a szeme. Próba szerencse, belelapozott. Reménytelen.  Nincs benne olyan emberke, akire szükségem lenne, állapította meg. Reményveszetten lapozta még át az utolsó néhány darabot, mikor felcsillant a szeme: "Számítógép javítás!".

Tárcsázom. De mit mondok, ha kérdi, honnan a telefonszám? Majd mondok valamit, ami hirtelen eszembe jut. Lényeg, hogy életre kelljen a gép. Tárcsázta a számot. Kicsöng. Kellemes férfihang szólt a kagylóba. Elmondta, miről lenne szó és láss csodát, a szerelő két órán belül itt van.

És láss csodát, két óra múlva csengettek és ott állt a szerelő az ajtóban. Életre keltette egy óra alatt a gépet és Zsóka nagyon boldog volt.  Örült annak, hogy azon a sétán felemelte azt a névjegytartót.

A piros csizma

csizma2.jpgÉva, egy magányos estén a szekrényét rendezgette, mondván, itt az ősz, ideje elővenni a melegebb darabokat. Szépen sorban kerültek elő a hosszú ujjú pólók és pulóverek, majd a cipőkre került a sor. Na, abból nem sok volt. Szinte kiugrott a szekrényből a piros bokacsizma, ami hosszú évekig a kedvence volt. Még Zolitól kapta. Kezébe fogta a csizmát és letörölte a kis könnycseppet a szeméről. Milyen furcsa az élet, mert a tárgyak mindent túlélnek, állapította meg. Hordani fogom, határozta el, de, miután alaposan megnézte, rájött, ez nem olyan egyszerű, mert a csizma talpa elvált a bőrtől.

Holnap elviszem a cipészhez, született meg az elhatározás. Másnap reggel megszámolta a pénzét. Hát, nem valami sok, de talán elég lesz. Gyorsan szatyorba dobta a csizmát és futott dolgozni. Egész nap arról álmodozott, hogy milyen jó lesz megint a kedvenc cipőjében tipegni. Igaz, Zoli már nem öleli át, de talán olyan boldog lesz újra, mint vele volt. Úgy érezte, ha hordhatja a piros csizmát, akkor rátalál a szerelem. Munka után gyorsan a cipész felé vette az útját. A körúton még megállt egy kéregető öreg előtt és elolvasta a kis tábláját:

Élelmet is elfogadok.

Ó, szegény, még ennie sincs mit. Megsajnálta az öreget és az összes apróját a kis tálkába öntötte.

- Nagyon köszönöm! Vigyázzon magára! Meglátja, meghálálják tettét az égiek. – szólt az öreg.

Éva nem válaszolt, csak ment tovább célja felé és azon gondolkodott, milyen nehéz az élete annak, aki utcán van. Nagy mosollyal arcán lépett be a kis cipészműhelybe, ahol egy szigorú tekintetű idősebb hölgy fogadta.

- Miben segíthetek? – kérdezte. Éva, megmutatta a csizmát, amit az idős hölgy forgatott körbe-körbe, majd közölte:

- 1800 a javítás.

- Köszönöm, akkor nem kérem, mert nincs annyi pénzem.

- Ha nincs pénze, miért tart fel?

- Nem tudtam, hogy ilyen drága. Bocsánat!

Éva megsimogatta a pulton lévő piros csodát és halkan, suttogva mondta: Mész vissza a szekrénybe és maradsz emlék. Köszönöm, szólt és elindult az ajtó felé, mikor a függöny takarásából idős férfi lépett elő.

- Várjon, kisasszony! Megragasztom önnek és még fizetnie sem kell.

- A nagy szíved fog a sírba vinni! – szólt az idős hölgy. – Már, rég a Rózsadombon lakhatnánk, ha nem lennél olyan segítőkész mindig! – Zsörtölődött tovább, majd eltűnt a függöny mögött.

- Na, adja, kisasszony!

- Meghálálják az égiek! –  szólt Éva ,és egymásra mosolyogtak az öreg cipésszel.

Szavamat adtam

- Ne lökdössön már! Igyekszem én is felszállni erre a villamosra. Higgye el, az a célom, hogy velem induljon el a szerelvény. Mondom, ne böködje a hátam!

- Had böködjem már! Valahogy, csak fel kell hívnom magamra a figyelmet, ha egy rég nem látott barát nem akar észrevenni!

- Péter, Te vagy az? Nagyon örülök neked! Olyan rég láttalak már.

- Én is örülök neked. Hiányzol ám a társaságból. Mióta Lucával vagy, minden megváltozott.

- Gyere, üljünk le, van ott két hely.

- Mi van veled, mesélj!

- Még együtt vagyunk.

- Gondoltam. Mondd, mi a fenéért nem küldöd már el?

- Megígértem neki, hogy amíg lehet, kitartok mellette.

- Ez, mind nagyon szép, de azt te is beláthatod, hogy ennek, amit csinálsz, semmi értelme. Túl gyorsan összeköltöztetek, szerintem.

- Nem volt az olyan gyors. Körülbelül két hónapig jártunk és csak utána költözött hozzám. Szerettem őt tudod, és az ígéretemet is tartani akarom. Mikor megismertem, nagyon maga alatt volt. Akkor ért véget az előző kapcsolata. A barátja egyik napról a másikra az utcára tette és nem tudta feldolgozni. Keményen inni kezdett és csak egy hajszálon múlt, hogy ne kezdjen el drogozni. Annyira szerettem volna fájdalmát enyhíteni és szeretni őt. Huszonnégy évesen nem keseredhet el egy férfi miatt, mondtam neki. Erre, ő azt válaszolta, hogy tetszem neki és talán szeretni is tudna, de nem bízik már a férfiakban és tudja, őt senki nem akarja szeretni, csak használni egy darabig, aztán eldobni. Nagyon szenvedett és próbáltam nyugtatgatni. Nem mertem neki azt mondani akkor, hogy én máris szeretem, mert féltem, csak elriasztanám, és valószínűleg úgy sem hinné el. Így inkább azt mondtam, hogy költözzön hozzám és legyen boldog, vagy legalábbis próbáljon meg az lenni és én, amíg lehet, kitartok mellette. Erre a szavamat adtam.

- Mit jelent az nálad, hogy amíg lehet?

- Azt jelenti, hogy amíg tudok, mellette állok.

- Tudom, hogy kötélből vannak az idegeid, de ez még sem állapot szerintem. Huszonnyolc vagy és egész életedben őt akarod, így, vagy úgy, támogatni? Te nem vagy normális!

- Szeretem őt és jó vele. Vannak csodálatosan szép estéink. Szép, barna szemét imádom nézni, és oly jó magamhoz ölelni őt. Igaz, egy héten egyszer legalább elkeseredik és a volt szerelmét siratja. Nem tudom, de biztosra veszem, hogy még a mai napig is bolondot csinál belőle Zoli, mert annak tudom be azt, mikor fogja magát és eltűnik egy-két napra, majd sírva csenget be újra. Én természetesen örülök, hogy visszajött, de próbálok felé kicsit morcos lenni. Erre ő mindig azt mondja, hogy megígérted, hogy kitartasz mellettem. Na, erre nem tudok mit válaszolni.

- Én tudod, mit csinálnék? Szépen fognám a cuccait, összepakolnám, majd kinyitnám az ajtót és azt mondanám, viszlát és örökre bezárnám azt az ajtót, miután kilépett rajta.

- Soha nem szerettem a drámát. Mindig úgy voltam vele, hogy szakítani gyorsan és feledni mindent, ami volt.

- Na, ezt mondom én is. Szakítani gyorsan.

- Nem tudok, mert, ha ő kilép az életemből, akkor az már számomra dráma. Még soha nem szerettem úgy senkit, mint őt. Nagyon el tudnám képzelni vele az életemet. Sokat kirándulhatnánk és rengeteg közös pont van bennünk. Vele szeretném leélni az életemet.

- Nem fogod. Ez a nő soha nem fog téged szeretni. Kedvelni kedvelhet, de az nem szerelem. Ezer szállal kötődik ahhoz a másik férfihoz és biztosra veszem, hogy, ha tíz év múlva keresi meg újra az a pasas, akkor is első szavára ugrani fog. Számára a nagy ő, az a férfi és a drámát ő most éli, de számodra is egyre nagyobb lesz a dráma, minél tovább húzod a dolgot. Na, ezeken gondolkodj egy kicsit. Én a következőnél leszállok.

- Én a végállomásig megyek.

- Örülök, hogy beszélgettünk kicsit. A számomat tudod, hívj, ha vége ennek az egésznek és lesz időd dumálni kicsit.

- Rendben, de nem szeretnék drámát és tudod, a szavamat adtam.

Címkék: remény, sors, adott szó

Piros szalag

piros_szalag2.jpg„Kösd ezt a piros szalagot a szomorú fűzfára, hogy boldog legyen lombja és ne fájdalmasan hajoljon az aszfaltra. Költözzön boldogság ágai közé és lássa, aki erre jár, hogy nagyon boldog volt az a lány, aki a szalagot magával hozta és szerelmét arra kérte, kössék a fűzfa törzsére. Azért piros, mert szerelem lángja égett abban a párban, ki egymás kezét fogva, a nyári éjszakában szalagot kötött a szomorú fűzfára.”

 

Mosolygott arca és ujjongott, mint egy boldog kisgyerek, mert olyat érzett, amit addig még soha és ez kiült arcára és beleköltözött testébe és ez által járt boldogság táncot.

Úgy tudtam szeretni Őt, mert oly boldog volt. Tele volt élettel és vidámsággal. Frissítő zápor volt lelkemnek és szerető karjával ejtett rabul.

Tisztán emlékszem minden mondatára, mert mélyen belém ivódott minden szava. Tudta az élet, hogy az érzést, a szavakat el kell raktároznom, mert ez lesz az én kapaszkodóm. Akkor még nem tudtam, hogy ezeknek a mondatoknak az életemben ily fontos szerepe lesz. Huszonkét éves ragyogó gyémánt volt. Mindig mosoly volt az arca, hát ki az, ki egy ilyen lelket ne tudna szeretni? Rákötöttük a szalagot a fűzfára és Ő gyorsan megcsókolt, majd boldogság táncot lejtett. Pörgött-forgott szoknyája, mintha körülötte forgott volna. Megsimította a fűzfaágat és az arcomat, majd azt mondta, ez a mi fánk és látod, már nem szomorú, boldog. Megigazította a szalagot, majd leültünk egy padra és ő eltűnt karjaimban. Úgy simult hozzám, hogy teljesen rám tapadt, mert ő annyira szeretett.

Zsebemben éreztem, összetörik a bonbon, amit neki vittem.

- Várj egy picit édes, hoztam neked valamit! - és kicsit, nagyon kicsit elmozdítottam testét, hogy zsebemhez odaférjek. Nagyon nem akartam távolodni tőle, mert szerettem volna örökre úgy maradni. Előhalásztam zsebemből a három szív bonbont. Lágyan kezeim közé vettem kezét, és átadtam neki. Felragyogott szeme, mikor meglátta és felkiáltott:

- Nézd, ez olyan piros, mint a mi szalagunk! - majd óvatosan, kibontott egyet. Úgy szerettem nézni, ahogy evett, mert abban is valami csoda volt. Ízlelte szájában a bonbont, miközben szája is csokis lett. Én elmosolyodtam és ő egyből tudta, hogy megint szétkente arcán a csokit. Mindig ez történt, mert úgy szerette az édességet is, mint ahogyan szeretett élni, és szeretni. Le akarta törölni a csoki maradékot, de én lágyan megfogtam kezét és az enyémhez kulcsoltam, majd szájához érintettem számat és egy idő után én is elvesztem az édes csokoládéban. Duplán volt édes a csókja.

- Ez jó volt! - mondta, mikor rám nézett és nevetett. Szeretlek! - súgta fülembe, miközben hajtincsét tekergette.

- Te nagyra nőtt gyerek! Te vagy a mindenem! - válaszoltam – és én, már nem szeretlek, én, már imádlak!

- Az jó neked? – kérdezte, és huncut mosolyával várta a választ.

- Majd meglátod, mi jó nekem! - és felkaptam. Forogtam vele és ő nevetett, míg kapaszkodott nyakamba erősen.

- Félsz, hogy leesel, igaz? - néztem szemébe, míg kimondtam a mondatot

- Igen, nagyon! – válaszolt, és még jobban magához szorított, és forogtunk boldogan gyorsan, majd lassult a tempó, de a forgás még megvolt, de már forró csókunkkal kísérve.

Hogy is tudnám feledni azt az estét?

Boldog voltam, mert az elkövetkező évek boldogságát láttam minden pillanatban. Soha nem gondoltam volna, hogy nem látom többet és nevetését felváltja könnyem. Átöleltem derekát és úgy kísértem haza. Miután elindultunk, még néhányszor visszanézett, hogy a fában gyönyörködjön, amire piros szalag van kötve.

- Holnap este érted jövök! - mondtam neki, miután ő bepörgött a liftig, boldogan mosolyogva, majd hangosan csapódott a lift ajtaja, és ott tulajdonképpen minden véget is ért, mert többé nem ölelhettem át.

Másnap reggel dolgozni indult, mikor a zebránál egy motoros elszáguldott mellette, ki a táskáját akarta elvenni tőle, de nem sikerült, mert kedvesem testén keresztbe volt vetve. Így nagyot lendített rajta, miközben már váltott a lámpa és a közeledő kocsi alá dobta az én kedvesemet. Inkább vitte volna a táskát, mint ez, hogy elvette tőlem őt, aki számomra a legfontosabb volt.

Riadt volt arca, úgy ment a halálba ő, aki mindig mosolygott.

Visszajárok a szomorúfűzhez, mert itt érzem legközelebb magamhoz és itt sírni is tudok, mert a lombok betakarják arcom, és így a külvilág nem tudja, hogy azért vagyok ott, mert nagy bánatom van.

Nehéz föld borítja koporsóját, de én a temetőben is azt várom, hogy ledobja magáról a földet és táncra perdül, és azt mondja: álom volt, rossz álom csupán. Ne sírj, itt vagyok veled és arcomról csókjaival letörli könnyeimet, míg én szorosan magamhoz ölelem és megfogadom:

- Örökre fogom a kezed, mert soha így még senkit nem szerettem!

Szeretlek anya!

        kislany_es_a_mese2.jpgAnya! Rajzoltam neked szépet. Megnézed?

  • Nem érek rá, mert ezer a gondom. A rajzodat megnézem majd, ha elvégzem a dolgom.
  • De Mama! Úgy szeretném, ha megnéznéd, hisz neked rajzoltam, mert szeretlek téged. Ha tetszik, neked adom, és a dolgozóba is elviheted, hogy mindig ott legyen veled. Ugye, örülsz neki?
  • Dolgozóba nem való a rajz. Ott, a munkával kell foglalkozni, hogy tudjak neked enni, adni.
  • Mama! Akkor megnézed?
  • Látod, hogy nem érek rá éppen!
  • Tudod mit rajzoltam? Még írtam is bele valamit.
  • Nem is tudsz írni, hisz még óvodás vagy.
  • Tudok írni, mert a Zsuzsa néni megmutatta, hogyan írjak szépet neked e lapra.
  • Rajzolj, és ne zavarj! Majd, ha ráérek, foglalkozok veled is.
  • Mama! Csak egy percet kérek, hogy tekints e rajzra és mondd, hogy ügyes vagyok, nagyon.
  • Soha nem leszel festő, az biztos, de azért csak rajzolgass, addig is csendben maradsz.
  • Mama! Én rossz vagyok? Hisz szeretlek, nagyon.
  • Láttam már tőled jobb gyereket is, ki butaságaival nem idegesíti szüleit.
  • Mama! A Dávid nem is tud rajzolni, mégis azt mondta neki az apukája, hogy ügyes, nagyon és nagy művész lesz egy napon. Mama! Én mi leszek, ha nagy leszek? Ugye, én is művész leszek?
  • Mi leszel? Feleség leszel, és anya, ki egyedül neveli majd gyerekét, mint én, és akkor megtudod, hogy mit jelent, mikor anyját nyaggatja folyton a gyerek.
  • Mama! Megnézed? Nem felelsz már, hiába kérdezlek. Más fontosabb neked, úgy érzem. Már nem akarom megmutatni, mit rajzoltam, mert nem fontos, úgy érzem.
  • Mit csinálsz? Miért szemetelsz? Takaríthatok utánad is! És akkor azt mondod, veled soha nem foglalkozok. Mit csinálsz, mondd?!
  • Most tépem szét a rajzot, mit neked készítettem és az volt ráírva: SZERETLEK ANYA!

Vegyem, vagy ne vegyem?

gyumolcsos_pult2.jpgPéntek délután, a piacon mozdulni sem lehetett. Kígyózó sorok a pultok előtt. Gyönyörű gyümölcsök mosolyognak a vásárlókra várva, hogy bele kerüljenek a kosarakba. Az, egyik pult előtt, a sort kikerülve, oldalról szemrevételezi a gyümölcsöket egy hetvenes évei közelében járó, bevásárlókocsiját maga után húzó hölgy.

  • Nem, én nem vehetem meg. - mondja, csak úgy, önmagának.
  • Én már nem eszek többet ilyet, ha....
  • Miért nem áll a sor végére? Tolakodni akar, és még azt sem tudja eldönteni, akar-e vásárolni?

Szól, egy terebélyes, negyven év körüli hölgy hangja.

  • Én csak azt mondom, ha....
  • Na, ha! Mit nem tud megvenni? Minden nyugdíjas sír, hogy nincs pénze, de látom, magának is telik fodrászra is! Szépen, be van göndörítve a haja.
  • Én, nem tudom, vegyek, vagy ne vegyek, mert jövőre már úgy sem tehetem meg.

Mondja, de ismét csak úgy, önmagának, mert nem néz senkire.

  • Jövőre, jövőre! A jelennel foglalkozzon, ne a holnappal! Én nem tudom, ezek örökké sírnak!

Harsan, ismét a hölgy hangja.

  • Nem érdekel, veszek két kilót.
  • Na, tessék! Ugye, két kilót is ki tud fizetni? - Harsog a hozzászólás.

Szemében könnyekkel, keresi gurulós kocsijában a pénztárcáját, majd miután megtalálta, felegyenesedik. Magának mondja:

  • Nem érdekel, veszek két kilót. - és egy gyors mozdulattal, lekapja fejéről a parókáját és elindul, kopasz fejével a sor végére.
  • Most jövök a kemórol, de ez sem érdekel már. - és folynak a könnyei, arcán végig. Jó egészséget mindenkinek! – mondja, és beáll a sor végére.
süti beállítások módosítása