Kisétálok a térre, hogy

könnyeimet rábízzam a szélre,

mert kezem már letörölni gyenge.

Felhő szélére ültetem bánatom,

had vigye messze.

Lelkem tovább ne eméssze.

Itt nyugalom van és béke,

mert fák ölelnek körbe.

Fájó lelkemnek ez gyógyír,

mert itt elhiszem, hogy

boldog is lehetek még.

Összetört lelkemnek ajándék a tavasz,

mert a felhők mögül előbukkan a nap,

ami mosolyra fakaszt.

Ó, milyen régen nevettem már!

De, ma fordul a kocka,

mert könnyeimet szélnek eresztem, és

feledem, ki összetörte lelkemet, mert

nem érdemli meg könnyeimet az,

akiben a legjobban bíztam, és

 úgy hagyott magamra, mikor

a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy

még, azt sem mondta, szia, viszlát.