Szavak mögött

2021.dec.05.
Írta: J.Irén

Az öreg fenyő meséje

Volt egyszer egy fiatalember, úgy hívták, hogy Jancsi. Ne csóváld a fejed, mert ez nem az a mese, amire Te gondolsz. Ez nem Jancsi és Juliska. Az, hogy Jancsi neve annak, akiről mesélek Neked, az csak puszta véletlen és ebben a történetben nincs Juliska, mert Jancsi párját Annának hívták, édes Annának.

A történet valahol a húszas, harmincas, negyvenes években kezdődött. A dátumra már nem emlékszem, mert már kicsit én is megöregedtem, de nem is ez a fontos, hanem a történet, amit elmesélek. Derék kiállású legény volt a Jancsi, mondták faluhelyen. Sok női szív dobogott érte.

Történet egy napon, hogy meglátott egy lányt és szerelem volt első látásra. Úgy egymásba szerettek, hogy hamarosan egybe is keltek. Nagyon értett a földhöz, a növényekhez Jancsi, mert kertész vér csörgedezett ereiben. Minden olyan szép óriásira nőtt a keze alatt, hogy csodálva nézte mindenki és el nem tudták képzelni, mitől ilyen pompásak. A szeretettől voltak olyan szépek, mert Jancsi beszélgetett velük nap, mint nap.

Mikor a búzaföldre lépett, megsimogatta tekintetével a vetést és azt mondta: "köszönöm, hogy vagytok nekem és nőjetek nagyra".  Hálaként oly sok termést adtak, hogy mindig került kenyér az asztalra. Egy napon nagy fenyőerdő felé vitte Jancsinkat az útja. Ámultan nézte a zöld fenyőket. Elképzelte udvarán a kis kerti pad mögött, hogy gyönyörű fenyő köszönti nap, mint nap. Átültetett fa nem nő nagyra, vallotta, így fenyőmagot rakott a zsebébe és boldogan hazasietett vele. Piciny kis edénybe ültette és várta, hogy életre kel.

Én voltam az a mag és nem sokat vártam, mert hamarosan zöldellni kezdtem és Jancsi arcára akkora mosolyt varázsoltam, amit látva még gyorsabban nőni akartam. Hamarosan a kis pad mögé kerültem, a legszebb helyre az udvarban. Egy nap Anna könnyes szemmel nézett Jancsira és kezét szorítva mondta: "Jancsikám, oly szép ez a kis növény", na, ki is húztam magam rendesen. "Köszönöm Neked! Ez örökké zölden fog pompázni. Olyan ez, mint a mi szerelmünk, örök és én pompáztam, mert oly szép életem volt. Kaptam simogatást és szeretetet. Cserébe oly szép zöld voltam, hogy a környékbeliek nem láttak még olyat. Nem volt okom panaszra. Minden napom szép volt, de a legszebbek a karácsonyok voltak. A házban soha nem volt fa, mindig engem álltak körbe szenteste. Soha nem lett volna szívük kivágni egy fát azért, hogy néhány napig a meleg szobában pompázzon. oly sok karácsonyt megértem és oly sok szeretetet láttam, amit emberi szem ritkán lát.

Az első évben olyan picinyke voltam és csak Jancsi és Anna állt meg előtettem szenteste. Halkan a mennyből az angyalt énekelték, majd imával köszönték meg az Úrnak mindazt a szépet és jót, amit kaptak. Ez minden évben így történt. Változás csak az volt, hogy egyre többen álltak körbe. A pici Pista, a szerelemgyerek volt az, aki először rácsodálkozott a szépségemre. Aztán sok-sok év után már a felesége és az unokák is mind ott voltak. Aztán a kis családból nagycsalád lett.

Anna, minden évben szorgoskodott valamit karácsony előtt. Hol piros almát, hol diót, vagy őszi levelekből hajtogatott díszeket rakott rám. Egyik évben Luca, a kis unoka papírfüzért készített és ágaimra akasztotta és azt mondta, vigyázz rá, nagyon. Én vigyáztam is rá. Olyan hálásvoltam a szeretetért, hogy minden évben, mikor elmondták az imát és a vacsora asztalhoz indultak, letörtem egyik ágamat és az Anna lába elé raktam. Ő mindig felvette és a rajta lévő hópelyhekkel arcát végigtörölte és magával vitte a meleg szobába. Az ünnepi asztal közepére tette az ágat és csillogó szemmel nézte. Jó pár év után egyik este öregedő kezével Jancsija kezét simítva mondta, Jancsikám, olyan érdekes ez a fenyő. Egész évben egyetlen ág sem törik le róla, de így, karácsonykor mindig ad nekem pompázó szépségéből. Megérdemled, Anna, mert ő is szeret Téged úgy, ahogyan én, szeretlek. Szép, boldog évek voltak, miket töltöttünk így, együtt.

Egyik évben városi rokonok vendégeskedtek nálunk.  Tamás rácsodálkozott szépségemre, többször is.

- Jancsi! Nagyon szép ez a fa. Honnan szerezted? Nagyon szép lenne ez nálunk a nappaliban. Nekünk adod? Lejövök érte ünnepek előtt.

- Ezt a szép fácskát magról neveltem és sok-sok szeretettel ápoljuk évek óta. Drága Annám kedvence. Nem tudom Neked adni, mert abba belehalnánk.

- Na, jó. Te tudod. Annyira azért nem fontos, hogy harcoljak érte, csak gondoltam, megkérdezem.

A beszélgetés után még többször megállt előttem Tamás és azt mondta, "egyszer úgyis az enyém leszel. Az öregeknek úgysem sok van már hátra". Nem sok szeretet van ebben az emberben, gondoltam. Még azon az őszön Jancsi betegeskedni kezdett. Anna sírva ült az ágya mellett és simogatta arcát aggódva. Három hét alatt vitte el a tüdővész. Árnyat adó lombjaim alá akarták temetni, mert tudták, ott szeretne nyugodni, de faluhelyen nem volt az ilyesmi divat, így a terv nem volt más, mint egy gondolat.

Mély sírhelyet ástak a piciny temetőben és a Jancsit ott temették el, a temetőkapu közelében. Anna magába roskadt és könnyeit törölgetve simogatta ágaimat nap, mint nap. Azon a karácsonyon zokogva állt családja körében, mikor imát mondtak, körbe fogva engem. Nagyon sajnáltam Őt és szokás szerint a kis ágat akkor is a lába elé tettem, de azon az estén nem rakta vázába és nem tette az asztal közepére, hanem az ölébe fektette és könnyes szemmel egész simogatta.

Tavasszal Anna hirtelen fogyni kezdett, mert alig evett. Március huszadikán végleg lecsukta szemét és Jancsi után ment. Mikor a falubeliek a fiát kérdezték, hogy mi történt a mamával, rövid volt a válasz. Belehalt a fájdalomba. Azon a tavaszon gyorsan kis ágat növesztettem és a Pista a kis csemetémet Jancsi és Anna sírjához ültette. Ott ad árnyat és örök zöldet Nekik. Temetés után tábla került a házra, amire az volt írva, eladó.

A temetésen megígérte a Pista a városi rokonnak, hogy a fát karácsonyra elviheti. Én már nem fogok többet előtte állni, fűzte hozzá. A házat nyár végén megvették. Két idős ember lett a lakója. Csodáltak Ők is engem és mindig szerettek. Nem lehettem sokáig Velük, mert karácsony előtt jött a városi rokon, hogy elvigyen engem. Az öreg házaspár próbálta lebeszélni Tamást arról, hogy magával vigyen engem, de Tamás ragaszkodott hozzám és azt mondta, ha már ennyit utazott, akkor Ő már fenyő nélkül nem megy haza. Minden ágam tele volt hóval, sőt, törzsemet is tíz centiméteres magasságig hó borította, de ez sem szegte kedvét, mikor a baltát kezébe fogta. Ágaimról nagy bottal ütötte a havat, amibe belesajdultam, majd erősen csapkodta törzsem az óriás baltájával, míg én sírva földet értem.

Megmakacsoltam magam, mert nem akartam Vele menni, így alig tudott a kocsi tetejére felrakni. Sírva búcsúztam otthonomtól. Tudtam, nekem is hamarosan véget ér életem, mert gyökereim nélkül létezni nem tudok. Útban a nagyváros felé még intettem az én kis csemetémnek és ejtettem egy utolsó könnyet.

Több száz kilométert rázkódtam a kocsi tetején lekötözve és remegve, mert hideg havas eső hullott tűleveleimre és süvített a szél. Mikor megérkeztünk, hideg pincébe dobtak és két napig rám se néztek. A sötétben a fényre vágytam, majd értem jöttek és a nappaliba cipeltek. Nem igazán illettem a képbe, mert jó pár ágamat levágták, de nem tették vázába, mint Anna tette. Minden ágnak a kazán lett a végzete.

Nagyon nem éreztem jól magam, de szólni nem tudtam, így sorsomat elfogadtam. A törzsem túl vastag volt a tartóba és ezért Tamás csúnya szavakat ismételgetve nagy nehézségek árán befaragta. Raktak rám olyan sok díszt, hogy roskadozni kezdtem. Én még ilyen sok díszt és csecsebecsét nem láttam. Semmi természetes dolog nem volt rajtam. Biztos, ami biztos, azért a falhoz kötöttek, nehogy eldőljek.  Szenteste nem álltak körbe, csak rám néztek, sietve. Egyedül a gyerekek kapkodtak le egy-egy cukrot rólam.  Nagyon szenvedtem és szeretetre vágytam. Oly bánatos voltam, hogy kezdtem belehalni. Még zölden tündököltem, de ágaimat bánatosan lógattam.

Mikor Tamás rám nézett, a fejét csóválta és azt mondta, "ezért a fáért küzdöttem én?". Indulatosan megfogott és kidobott. Most itt fekszek valami óriás vasdarabon, amit valami kukának, vagy minek hívnak és fázok, nagyon. Didergek és már levegőt sem kapok. Érzem, lassan véget ér életem. Ágaimon még ott vannak a díszek és a cukrok. Azt sem szedték le. Mondták,akkor kezdjek majd el félni, mikor sárga autó közelít felém és egy erős kéz óriásit lendít majd rajtam és ledarál az a nagy sárga kocsi. Eggyé válok a bádogdobozokkal.  Apró, szétzúzott tüskéim beborítják majd a megmaradt ünnepi kalácsot és írva együtt megyünk a szemét tárolóba.

Ó, fékcsikorgást hallok és látom, befordul a sarkon egy nagy sárga autó. Utolsó perceim. Ágaimra akasztva van egy kis levél, amiben az én történetem van leírva. Nagyon boldog lennék, ha valaki megtalálná és elmesélné történetemet másoknak is.

Piciny, aprócska gyerek fut felém, anyja kezéből kiszabadulva és felkiált: "Anya! Nézd, milyen szép fa és ki van dobva!" Megrázom magam és elé ejtem a levelet. Egy cukrot is adok hozzá. A picinyke kéz felemeli a levelet és felkiált: "Anya! Viszik a fát, de nézd, itt hagyott valamit!"

Az, a picinyke kéz már megöregedve, remegő kézzel nyitotta szét a megsárgult levelet és szemében könnyekkel mesélte el a történetet.

Kedves Mikulás!

Én, még soha nem írtam neked levelet. Igaz, minden évben elhatároztam, hogy na, majd most, de aztán mégsem. Miért mondtam le mindig a levélírásról? Nem szerettelek volna levelemmel terhelni, mert tudom nagyon sok gyerek ír neked. Nem tartottam fontosnak, hogy cukrot, diót, mogyorót kérjek. / Amúgy sem nagyon szeretem az édességeket. Gyerekként meg nem is fogyasztottam ilyen cukros dolgokat. Most vénségemre, már egy-két falat édes csodát elfogyasztok, de ezt is hormonok játékának tartom és annak, hogy azért változunk néha. Azért egy jó csípős paprika, még most is többet ér nekem, / Tudom, kicsit meglepődsz, hogy egy ilyen vénasszony írogat neked. Látom arcodon a mosolyt, mikor levelemet olvasod, és magad előtt látod a levél íróját. Mosoly ül arcodra, mert az jut eszedbe, hogy vannak olyanok, akik még vénségükre is hisznek a mesékben. Itt jegyzem meg, te sem vagy már fiatal. Na, ezzel talán megbántottalak, pedig nem is akartam. Akartam mondani azt, hogy szép és fiatal vagy, na meg erővel teli, mert számodra nincs akadály. Te, mész mérföldeken át. Szeretlek Mikulás! Na, ezt nem bóknak szántam. Ezt, így is gondoltam, én a vén testben élő gyermeki lélek. Tudod, néha milyen gyerek vagyok? Nevetek, dúdolok és az utcán is énekelek, ha ahhoz van kedvem. Néznek is az emberek, de bolondnak. Nem lényeg. Az a fontos, amit én érzek. Lázba tud hozni egy plüss álatka is, mert gyerekkorom jut eszembe, mikor még nem volt ekkora választék. Voltam egy játékboltban is a minap és tudod, hogy rácsodálkoztam, hogy vannak már beszélő plüssök is. Na, egy ilyet én is elfogadnék. Ne, nevess!  Sokáig nézelődtem az üzletben. Minden kis plüsst, szépen sorban kézbe vettem, megsimogattam. Jó volt. Majd hozzám lépett egy kedves eladó hölgy és imigyen szólt:

-          Segíthetek valamiben? Látom tanácstalan. / Na, a látásoddal gondok vannak, véltem / Vannak nagyon jó, kis ügyességi játékaink. Gondolom, nagyobbacska gyereknek keres. / Ó, hogy ezt miből gondoltad? Egy felnőtt nem lehet gyerek? Rohadt öregnek nézhetek ki, jutott egyből eszembe. Veszek is valami jó ránctalanítót, ha itt végzek, fogalmazódott meg bennem a gondolat. Ügyességi játék? Na, az minek. Elég sokat játszok én minden nap, hogy elég legyen a pénzem hó végéig. Elég ügyességi játék az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ismeri e ezt a játékot, de inkább letettem róla. /

-          Köszönöm csak nézelődni tértem be.

-          Nézelődjön, csak nyugodtan, és szóljon, ha segíthetek. Ezek a kis plüssök nagyon aranyosak, és elég sokat el is adunk belőlük, mert a pici babák nagyon szeretik. Beszél is. Tudta? / beszél, ja mint Te, és elég sokat, de fő a bevétel /

-          Köszönöm, majd szólok.

 Kis dolgok kellenek a boldogsághoz, ezt te is nagyon jól tudod. Emlékszem, mikor még kicsi voltam és sötétedés után futottam haza, mert téged vártalak.  Gyorsan hazafutottam, és fél szemmel a tévét nézve, fél szemmel a bejárati ajtót nézve, vártam rád. Tele voltam izgalommal, mert mindig hoztál mogyorót. Volt az ajtó előtt egy nagy függöny, és oda rejtetted el az ajándékot. Sokáig vártam, míg egyszer csak valami neszezést hallottam. Rohantam ki, a szüleim utánam, majd a nagy függönyt óvatosan húztam szét, de üres volt a csizmám és egy szürke kis egérkét láttam, aki félelmében elfutott előlem. Sikítottam, de olyan élesen, hogy még a szomszédok is hallották. Csalódott voltam akkor, de reggelre mégis volt a kis csizmácskámban ajándék. Ja, ha esetleg eszedbe jutna, hogy megajándékozol egy szürke kis egérrel, akkor ne tedd! Az, az egyetlen, amire nem vágyom. Na, meg a patkányokat is mellőzheted, mert azok sem töltenének el boldogsággal. Elég volt a nyáron, az utcán látni őket. Kérdezheted, hogy akkor most mit is szeretnék? Na, ez nagy kérés és tudom nem is igazán tudod teljesíteni, de azért megpróbálom. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol szeretet van, ahol figyelnek egymásra az emberek. Ahol nincs gáncs, csak szeretet. Lehetetlen! Már hallom is, ahogyan mondod, de ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem fogunk ilyen világban élni. Most nagyon kell a jó szó, a szeretet, az ölelés. Nehéz évünk volt. Próbáljuk meg a lehetetlent, mert ezek nélkül még a legédesebb csokoládé is keserű lesz. Biztosra megyek, mert nem csak neked, de a Jézuskának is írok. Hallom a kérdést! Igen. Neki már írtam egyszer, úgy negyven éves korom körül is képzeld teljesítette. Nem semmi, mi? Egyszer nekem is lehet szerencsém. Ne okozz, nekem kérlek csalódást. Próbáljuk meg! Nagyon várlak ám!

Mézeskalács szív

- Munka után sétálunk kicsit? Olyan szép már a város és nézelődhetnénk is egy kicsit a pavilonoknál.

- Remek ötlet! Legalább kikapcsolódunk kicsit.

Lassan peregtek a percek. Az öreg óra mutatója nehezen akarta mutatni a munkaidő végét. Négy órakor a két kolléganő, akik már régóta barátnők is, elindultak, hogy belevessék magukat a város ünnepi forgatagába.

- Csodás! Nagyon szeretem ezeket a fényeket. Boldog vagyok ilyenkor.

- Én is! Érzed ezeket a fűszeres illatokat? Gyere, kóstoljuk meg, hisz a karácsonyhoz a forralt bor is hozzátartozik.

A meleg, gőzölgő bögrét kezükben tartva beszélgettek és ízlelgették az aromás italt. Halk karácsonyi dalok töltötték be a teret. Vidámak és boldogok voltak. Átjárta Őket az ünnep hangulata, majd elindultak felfedezni a pavilonok kínálta ajándékokat. Vettek is egy-két apróságot.

- Nézd, milyen gyönyörű szív!

Panni a szívre tekintett és arcáról eltűnt a mosoly. Merengve tekintett maga elé és a tavalyi szívet látta maga előtt, amit Pétertől kapott. Óriási mézeskalács szív volt és szeretlek volt ráírva. Olyan szép karácsony volt. Ő, és a kedvese együtt töltötték az ünnepeket. Halvány kis mosoly jelent meg az arcán, ahogyan felidézte az egy évvel ezelőtti ünnepet. Majd, elöntötték annak a nyári napnak az emlékei, mikor Péter mélyen a szemébe nézett és röviden csak azt mondta, ennyi volt és vége, és ő könnyes szemmel nézett Péter után, követve távolodó alakját. Az emlékek könnycseppként mosták arcát. Elhaló hangon szólt barátnőjéhez: menjünk, kérlek! Nem törölte le arcáról a könnycseppeket, hagyta végig folyni, mert úgy érezte, Péter simítja arcát végig, újra.

Az idei karácsony más lesz

 

- Szerinted a mogyorósat, vagy a diósat vegyem?

- Nem tudom. Biztosan finom mind a kettő.

- Veszek mogyorósat, olyan még úgy sem volt a fán. Te megvetted már a szaloncukrot?  Én vettem már zseléset és epreset is. Nagy fánk lesz az idén is. Kell rá a cukor, bár szerintem ezzel a mogyoróssal együtt már elég lesz. Na, nem gondoltad meg? Nem veszel?

- Nem.

- Mi a baj, Lina? Olyan furcsa vagy mostanában. Hova tűnt az az örök mosoly, mondd? Mi történt?

- Mosoly? Már nem nagyon tudok mosolyogni. Egy éve, meg főleg nem.

- Miért?

- Mert nincs min. Tudod, mióta a Laci munkanélküli, most már több mint egy éve, csak a gondok vannak. Egy fizetés, két gyerek, számlák és számlák. Tartozások és kilátástalan utak. Karácsony! Tudod, nagyon vegyes érzések vannak bennem.

- Szép az ünnep, varázslatos. A szeretet, a béke, a megnyugvás, a megpihenés. A rohanó világban lesz időnk egy kicsit a másikra. Beszélgetésekre, egy simogatásra, egy csókra.

- Na, látod? Ezért vannak bennem vegyes érzések. Közel húsz éve vagyunk házasok. Végig küzdöttük az éveket. A gyerekek lassan nőttek.  Évike nyolcadikos, Tibi most kezdte a gimnáziumot. Tudod, miről szólt az elmúlt húsz év? Arról, hogy lakásunk legyen és tisztességesen felneveljük a gyerekeket. Ünnepek? Karácsony? Beleestünk abba, amibe sokan mások. Nagy fenyőfa, plafonig érő. Mindenféle szines díszek, aminek mennyisége évről évre csak nőtt. Ajándékok? Természetesen a legdrágább, a legszebb. Ennivaló, legalább egy hétre való. Süteményből legalább nyolc féle, hogy mindenki kedvére válogathasson. Egész decemberem az ünnepről szólt, de nem a lélek ráhangolódásáról, hanem a rohanásról, a stresszről. A szentestei vacsoráról, mert szinte minden évben szüleink is velünk vacsoráztak. Nem emlékszem olyan karácsonyra, mikor nem fáradtan, veszekedésmentesen ültünk volna le az ünnepi asztalhoz. Takarítás, sütés, főzés, faállítás. Minden évben Laci morogva faragta a talpba a törzset és segített feldíszíteni a fát. Az üveggömbök törtek sorban és egymást hibáztattuk. Te nem raktad jól fel, Te nem kötötted meg rendesen és hasonló mondatok oda-vissza. Mire megjöttek a szülők, már elegem lett az egész ünnepből. Egyet szerettem volna mindig, azt, hogy minél előbb vége legyen. Szívünkben nehezteléssel álltunk a fa előtt mindig, mert a napközbeni sebek estére nem gyógyultak be. A vacsoránál csak fokozódott a fájdalom, mert anyósomnak vagy sós, vagy sótlan volt minden.  A pulykát tovább kellett volna sütni, a saláta nem elég ecetes. Simogató szavak. Apámnak a borral volt gondja, ha szárazat vettünk, akkor ő inkább édeset ivott volna. Szóval, nyugodt, békés karácsony. Minden évben a január másodikát vártam, hogy végre dolgozhassak. Az utóbbi egy évben meg szinte minden nap ilyen a hangulat. Tudod, egy fizetésből nehezen jövünk ki és a gyerekek sem akarják elfogadni, hogy nem tudunk mindent megvenni nekik, amit szeretnének, és a tökfőzelék sem igazán ízlik. Este már nem beszélgetünk, és miután becsukjuk magunk mögött a hálószobaajtót, a párom a blonder keretes velencei csendéletet nézi, én meg az öreg falióra mutatóját bámulom a másik falon. Nincsenek szavak, simogatások és még kezünk sem ér össze, nemhogy a testünk. Ez az idei karácsony és a december egészen más. Most nem kell görcsölnöm és nem jönnek a szülők sem, mert kétszáz kilométerre laknak és nem hogy benzinre nem telik, de azt sem tudom, mi lesz az ünnepi vacsora. A fa díszítésén sem fogunk összeveszni, mert nem tudunk venni. Ez, az ünnep vagy valóban arról fog szólni, amiről mindig is szólnia kellett volna, a szeretetről, vagy megerősödünk, vagy örökre véget ér kapcsolatunk. Most, minden kiderül. Tudod, a lelkem mélyén örülök, hogy így alakult, még akkor is, ha nagyon fáj, hogy közel sem kerül annyi minden az asztalra, mint rég. Most fény derül arra, hogy van-e még bennünk igazi szeretet. Időnk az most bőven lesz, így minden adott, hogy ápoljuk egymás lelkét. Talán sikerül. Mindig, minden évben azt hallottam, hogy a legfontosabb a szeretet, csak ez számít és semmi más. Számunkra és egymás számára ezen kívül, még ha akarnánk, sem tudnánk adni mást. Szeretném, tudod, ha összeérne testünk és nem csak a kezünk. Szeretném, ha lelkünk szeretet mámorban élne.  Talán, akkor sikerülne túlélni a nehéz napokat. Meglátjuk.

- Segíthetek valamiben?

- Kedves Tőled! Ezt, az ünnepet nekünk így kell végigélni. Tudod, nincsenek, véletlenek azt mondom, próbatétel elé állított az élet és meg kell mutatnunk, hogy győzünk, vagy elbukunk. Elárulom neked, még egy évben sem izgultam úgy, mint most.

- Én kívánom, hogy békésen szép ünneped legyen, és sok szeretetet kapj és tudj adni. Vágyad váljon valósággá!

- Köszönöm! És legyen áldott szép ünneped! Nem vettél cukrot?

- Nem. Felesleges szerintem. Nem az a fontos, hogy cukortól és dísztől roskadozzon a fa.

Címkék: ünnep, karácsony

Levente és a naplemente

naplemente_kep2.jpgMa oly szép volt a naplemente.

Néztem, és ragyogott a lelkem tőle.

Közben eszembe jutott Levente,

kinek kedvence volt a naplemente.

Duna parton állt ő minden este,

és várta a nap lenyugvó sugarát.

Arca ragyogott, mint a nap,

és vidáman futott végig a Duna parton,

miközben mosolygó arccal mondta,

„ Kisérj haza, drága napocska.”

Kezeit az ég felé tartotta,

és mint aki erőre kap ettől,

egyre gyorsabban szedte lábát,

de teste olyan volt,

mint egy kitekeredett nyolcas,

hisz háta mögött volt a nap,

aki őt hazakísérte.

Bolondos gyerek, mondták rá sokan,

pedig már rég, nem volt kétéves.

A húszat is betöltötte már,

de kicsit más volt ő, mint az átlag ember.

Valóban, valami más világban élt ő.

Olyan világban, ahol boldog volt,

mert számára a naplemente is olyan kincs volt,

mint másnak egy igazi gyémánt,

és nem érdekelte, hogy mit mondanak mások.

Mikor bolondnak titulálták, még akkor is mosolygott,

és az ég felé mutatott. „ Látod, ott a nap!”

Nem is sokat foglalkoztak vele a rohanó emberek.

Csupán egy villanás volt életükben az, amit láttak,

és gyorsan feledték is.

Ma, az jutott eszembe, a naplementét nézve,

hogy ki is a boldogabb?

Levente, vagy az, aki fut, rohan, és elfeled élni?

Ó, pedig a naplementében oly sok szépet lehet felfedezni.

Nem csak a színe varázslatos, de lelkünkig ér,

a lenyugvó sugara, ha hagyjuk,

és ott, oly sok, szép érzést találunk.

Ma, én is arra kértem a napot, hogy kísérjen haza,

és boldog voltam, egy pillanatra.

 

 

 

 

 

Vigyél magaddal

kapolna2.jpgSzeretlek Anna.

Ne hagyj magamra.

Veled tudtam csak élni,a

reménytelen időkben is remélni,

mert megtanítottál szeretni.

Az, nem lehet, hogy már nem foghatom kicsiny,

remegő kezed, mi a betegségtől

napról napra jobban remegett, de

én még jobban szerettelek.

Elesett voltál és gyenge, de

szemedben égett a szerelem tüze.

Az, nem halványult el soha.

Öregebb lettél és tested marta a kór,

mi számomra szívszorító fájdalom volt.

Ó édes Anna, ne hagyj magamra!

Szemed örök fényben égett.

Azzal, a betegség sem birkózott meg.

Most, e kis kápolna falai között,

suttogva mondom, köszönöm.

Nem akarom, hogy égi utakon haladj,

bár tudom, lelked már rég fent van.

Angyalok között vagy, mert Te is az vagy.

Hiányozni fogsz Anna!

Utánad akarok menni,

és örökre Veled lenni.

Nem tudok várni, Veled akarok menni!

Vigyél magaddal kérlek,

oda, hol Veled lehetek.

Mondd, mit ér az életem, ha nem

vagy már velem?

Most, nekem remeg a kezem, és az egész

testem, mert Nélküled élni lehetetlen.

Ne hagyd, hogy sírjak Anna.

Vigyél magadhoz a mennyországba.

Fess ragyogó világot!

Álmodtam egy szép világot Neked, s nekem, kedvesem.

Színesre álmodtam benne mindent, hogy

boldogan élhessünk benne ketten, édesen.

Boldogságot, gyönyört álmodtam.

Imádatot, szeretetet, sokmilliónyi boldog-boldog pillanatot.

Szeretném megfesteni e világot, de az kevés, ha csak álmodok.

Kezedbe adom az ecsetet, hogy

fesd színesre az álmodott világunkat nekem!

Kérlek, fess! Ragyogó, ölelő fénnyel teli boldog életet!

Köszönöm, hogy vagy nekem!

Mondd, miért nem figyelünk egymásra?

Békésen sétált az öreg a futó-rohanó emberek között. Lábait lassan emelte, mert a járás már nehezére esett, de a séta számára és hű társa számára minden nap fontos volt. Az öreg mesélt kutyájának, a fekete, nagy testű keverék ebnek. Nap, mint nap körbesétálták a teret, miközben az öreg mesélt. Emlékszem és majd meglátod. Általában ezekkel a szavakkal kezdte a mondatokat. Mikor mondandójának fontos részéhez ért, akkor megállt és úgy mesélte tovább a történetet. Na, menjünk, komám, szólt, mikor befejezte a mondanivalóját és sétáltak tovább.

Nyári napokon lehozott egy kis labdát is magával, ami alig volt nagyobb egy teniszlabdánál és látszott már rajta, hogy jó pár éve vásárolták. Így játszottak Ők, majd hazasétáltak. Nevén soha nem szólította, mert talán soha nem is adott neki nevet. Max gyere komám volt az egyetlen megszólítása.

Ködös télvégi nap volt, mikor délelőtt sétáltak. Az öreg mesélt úgy, mint szokott. Néhányan egy-egy pillanatra meg is álltak, majd körülnéztek gyorsan, hogy kihez is beszélhet, de miután rájöttek, hogy a kutyájához beszél, siettek tovább. Magányos lehet az öreg nagyon, jegyezte meg egy nő a párjának, miután ők is siettek tovább.

Süvített a szél, mikor a házak védte járdáról a tér közelébe értek. Nem is gondoltam, hogy ilyen hideg van, szólt az öreg és összefogta magán a kabátot az egyik kezével, a másikkal a kalapját tartotta. Gyere, gyorsan körbejárjuk a teret, ha már eddig eljöttünk, szólt és lépteit próbálta szaporázni, miközben didergett. A szél erősebbnek bizonyult a kezénél és lekapta fejéről a kalapot. Megfordult, hogy kalapja után nézzen, hogy merre is viszi a szél. Hű társa már futásnak is eredt, hogy visszahozza. Még látta, hogy gyorsan fut valami fekete folt a szürke folt után, mert már csak ezt látta, majd elsötétedett előtte minden és teste a járdára zuhant.

Még érezte, hogy kalapja a testére esik és halvány foltként áll mellette az, aki számára az egyetlen volt és ki visszahozta. Halkan köszönöm komámat suttogott, majd megszűnt számára a külvilág. Teste nem mozdult, szó nem hagyta el ajkát.

A fekete keverék kutya megpróbálta szóra és mozgásra bírni, de hiába való volt. Majd körbefutotta az öreget, mint egy mérgezett egér, néhányszor, miután leült mellé és fejét a mellkasára hajtotta. Sokan elmentek mellettük és nézték a fekvő testet. Na, ez is jó korán berúgott. Vagy kevesebbet kellett volna inni mondatok, de volt, aki úgy vélte, részeg hajléktalannak minek kutya.

Az öreg kabátja nem volt az utolsó divat szerinti, az biztos, de tiszta, ápolt emberke volt. Közel sem hasonlított piszkos, ápolatlan emberre. Sokan, nagyon sokan elmentek mellette és senki nem hajolt le, hogy megnézze, mi is van vele. Segítségnyújtás nélkül feküdt ott sokáig, míg egy húsz év körüli pár hívta a mentőket, de már életét nem tudták megmenteni.

-          Sajnos, ha előbb érkezünk, akkor sem tudtunk volna már segíteni. - mondta a mentőorvos. Ez a fiatal párt egy kicsit megnyugtatta, de a lány még hozzátette, biztosan sok ilyen történik nap, mint nap, de mi van akkor, ha még van esély arra, hogy életben maradjon, csak mi nem járunk arra, vagy későn érünk oda?

-          Mondd, miért nem figyelnek az emberek egymásra?

Váratlan ajándék

 

Sírjak, vagy nevessek? Könnyeim a fájdalom, vagy az öröm könnyei legyenek? Vegyesen keverednek bennem az érzések. Boldogtalan vagyok, de valahol a legboldogabb. Soha nem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló érzéseket át fogok élni. Teljesült hihetetlennek tűnő álmom. De hogyan? Rejtély az élet és soha nem tudjuk, mit hoz. Én már tudom.

Katit, az egyetemen ismertem meg. Fülig szerelmes lettem belé. Mióta megláttam, csak ő létezik számomra. Minden szabad percüket együtt töltöttük. Nagyon furcsa volt, mikor végeztünk és már nem lehettünk annyit együtt. Kati egy Kft-hez került, én egy multinál kezdtem dogozni. Szerettünk volna eredményeket elérni és felmutatni, így mindketten belevetettük magunkat a munkába, de este, mikor hazaértünk és végre átöleltük egymást, miénk volt a világ. Sokakkal ellentétben minket még jobban összehozott az, hogy kevesebb időt voltunk együtt. Szép estéink voltak. Úgy is mondhatnám, megadtuk a módját.

Kati nagyon kedvelte a gyertyalángot nézni. Mindig elvarázsolta a fénye és merengve ült sokszor kezemet szorítva. Néha erősebb volt a szorítása, mi kicsit megrémített, mert nem tudtam elképzelni, hol járnak a gondolatai. Valamitől fél ilyenkor, mikor erősebb a szorítása? Merengtem én is. Nem szeretném, ha félne bármitől is, mert azt akarom, hogy boldog legyen.

Gyakran eszembe jutott az is, hogy talán arra gondol, mikor kérem meg a kezét. Éreztem, nagyon szeretné, ha a kérdést feltenném neki. Nagyon szerettem, de úgy voltam vele, minek siettetni a papírt, hiszen együtt vagyunk ugyan úgy, mintha házasok lennénk. Tudom, valami miatt a nőknek fontosabb, hogy a kapcsolatról papírjuk legyen. Talán a biztonságérzés miatt. Nem tudom. Biztonságban van mellettem, mert szeretem, és soha nem hagynám el. Azt szerettem volna, hogy gondolatait a papír hiánya ne árnyékolja be és ezért a tettek mezejére léptem.

Karácsonykor szépen ünneplőbe öltöztettük a bérelt kis lakásunkat, mert saját még nincs, de egyszer az is lesz. Óriási fenyőfát vásároltam. Azt, akartam, hogy csillogjon csodálatos barna szeme, ha meglátja. Nagyon tetszett neki. Hosszú percekig simogatta a fenyőágakat. Rengeteg apró kis díszeket készített rá, még én is leültem esténként filcet vágni, amiből készültek a harangok, fenyők. Bevallom, tetszett. Gyereknek éreztem magam, és az ünnepi készülődés izgalma csak fokozódott bennem napról-napra, egyre jobban. Közösen készítettük a vacsorát, ami maga volt a csoda. Bontottunk egy üveg vörösbort és kóstolgattuk kavargatás közben. Olyan meghitt volt minden. Mikor a bejglit betöltöttük a sütőbe, mert azt is készítettünk, és közben jókat nevettünk, mert nem nagyon akart sikerülni, de végül is összeállt, és már csak a sütés volt hátra, megkérdeztem Katát, mennyi ideig fog sülni. Kb. fél óra, mondta, és én éreztem, nem tudok már tovább várni és vágyaimnak szerettem volna utat engedni. Annál is inkább, mert a vacsora elkészítését sem akadályoztam vele.

Így, lágyan magamhoz öleltem és a hálószoba felé vezettem. Csodálatos volt. Testünk, lelkünk táncolt már akkor, mikor a bejglit kivettük a sütőből. Az asztalon égett a gyertya, halk karácsonyi dallamok szóltak és mi lelkesen fogyasztottuk első közös ünnepi menünk falatjait. Majd, felbontottam egy üveg pezsgőt és két poharat tettem egy tálcára és az egyikbe beledobtam azt a kis aranygolyót, ami az ajándékomat rejtette. A pohár szélére és a pohárba is epret raktam. A pohár szélén lévőket még csokiba is mártottam, mert tudtam, úgy szereti. A tálcával a szoba felé indultam. Óriási szemekkel nézett, hol a pohárra, hol rám, az én szerelmem, mikor beléptem. Kezembe vettem a két poharat és Kati szemébe nézve mondtam, légy a feleségem. Remegett a lábam és vártam a választ. Nem volt kétségem a választ illetően, de nagy csend telepedett ránk hirtelen. Hangja lassan ért el. Igen, mondta ki végre, de nem láttam azt a nagy boldogságot, amit vártam. Úgy gondoltam, körbe repüli a szobát, mint valami fénylő angyal, de nem, csak egyszerűen azt mondta: igen.

Csalódás volt ez nekem, de emeltem poharamat. Éreztem, valami gond van, de nem akartam kérdéseimmel elrontani az estét. Majd, megkérdezed ünnepek után, nyugtattam magam. Mikor kiemelte az aranygolyót a pohárból, könnycseppek jelentek meg szeme sarkában, majd, miután kiemelte belőle a gyűrűt, elindultak arcán a könnyek és köszönöm, súgta a fülembe, csókomat kérve.

Békés, nyugodt volt az este és fergeteges az éjszaka. Soha nem éreztem még vele olyan jól magam, mint akkor. Sokkal felszabadultabb volt és kezdeményezőbb, mint előtte. Éreztem, mélyül a kapcsolatunk. Bársonyos haja, betakarta mellkasomat, mikor fejét ráhajtva aludt el.

Reggel már, mint jegyesek, ébredtünk és gondoltam, ennél nincs szebb és örültem, hogy megkértem kezét, mert így már nem lehet boldogságának akadálya semmi sem, de az ő arcán nem láttam visszatükröződni a boldogságomat. Ült az ágy közepén, térdeit felhúzva és fejét tenyerébe temetve. Mikor bevittem a kávét, nem mosolygott vissza, mint szokott, csak unottan megkeverte, és mint aki álmodozik közben, kortyolgatta.

Megvan, villant át fejemben. Tudom, mi lehet a baj. És eszembe jutott, mikor elmeséltem neki, mitől félek. Hűvös őszi délután volt. Az egyetem parkjában sétáltunk és lábunkkal rugdostuk a sárgult faleveleket. Hosszú csókokat váltottunk és nagyon erősen szorítottam magamhoz, mert nagyon féltem, hogy, ha felfedem titkom, elveszítem őt. Próbáltam megnyugodni és gondolataimat összeszedni.

- Drága! Valamit el kell mondanom neked. Nagyon, mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Szeretlek úgy, ahogy vagy. Imádom a lelked és a tested. Veled szeretném leélni az életemet, de nem tudom, boldog lennél-e velem, hisz van, amit nem tudok neked megadni soha és ez bánt. Számomra is sok időt vett igénybe, míg próbáltam elfogadni a tényt, sőt, őszinte leszek, még ma sem békéltem meg vele. Talán ezzel nem is lehet, mert egy élet is kevés hozzá.

- Szeretlek, de mi a gond? Olyan sápadt vagy! Beteg vagy?

- Tudod, nem lehet gyerekem. - Mondtam ki gyorsan, mert féltem, ha akkor nem mondom ki, akkor soha nem leszek képes.

- Nem értem, hisz akkor eddig miért védekeztünk?

- Megértelek, hogy furcsállod, hogy ennek ellenére ragaszkodtam a védekezéshez és az sem véletlen, hogy kértelek, ne a gyógyszeres védekezést válasszuk. Nem szerettem volna, ha szervezeted hormonokkal terheled. Addig, pedig nem szerettem volna felfedni titkom, míg nem voltam tisztában érzéseimmel. Megkell értened, és bocsájts meg nekem, hogy eddig nem szóltam.

- Értem! Biztosan szörnyű lehetett, lehet azzal a tudattal élni, hogy soha nem lehet gyereked. Őszinteségre őszinteséggel szerettem volna válaszolni. Én, nem tudnám elképzelni, hogy babakocsit tologassak és éjszakánként felkeljek, mert sír a gyerek. Tudom, ezzel összetörtem benned a rólam alkotott képet. Annyira féltem a terhességtől, hogy gyógyszert is szedtem, de most már abbahagyhatom. Ismét rendszertelenné fog válni a menzeszem, de örülök, mert már nincs mitől félnem.

- Én, szeretlek! Igaz, gondolataimban az volt, hogy majd örökbe fogadunk egy gyereket, mert nagyon imádom az apróságokat, de, ha Te nem akarod, akkor elfogadom a döntésedet.

Ez jutott eszembe azon a reggelen, mikor nem értettem lehangoltságát. Biztosan meggondolta magát, véltem, és még is csak szeretne gyereket. Talán, ezért rettent meg a házasság gondolatától. Sokáig gondolkoztam még ezen, de nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy elmúljanak az ünnepek. Kata kedve kezdett visszatérni és egyre jobban ölelt. A szilvesztert baráti körben töltöttük. Fergeteges buli volt.  Mindenki gratulált és osztozott örömünkben. Na, és mikor jön a trónörökös? Vagy már úton is van? Kérdezték. Fájdalomnyíl volt ez nekem. Erőltetett mosollyal válaszoltam, majd jön, ha jönnie kell.

Lassan visszazökkentünk a hétköznapokba. Mindketten szépen haladtunk a ranglétrán. Esténként külföldi utazásokat tervezgettünk és saját lakásról álmodoztunk. Kata már rég abbahagyta a gyógyszert és kínok kínját élte át, mikor menstruált. Emiatt örültem annak, hogy csak két-három havonta került erre sor. Többször megkérdeztem, hogy nem lehetne-e ez ellen tenni valamit, mire az volt a válasz, voltam orvosnál és minden rendben van. Olyan jól alakultak a dolgaink, hogy ez magával hozta a nyugalmat. Nem volt miért aggódnunk. Az esküvő időpontját még nem döntöttük el. Igazából nem is nagyon beszéltünk róla. Esténként csipszet ropogtattunk tévénézés közben. Olyan meghitt volt minden. A fejét ölembe hajtotta, és én szerettem az arcát simogatni.  Ennek a nyugodt életnek tudtam be, na és a sok csipsznek, hogy Katára kezdtek rakódni a kilók. Jól állt neki a plusz súly. Sokszor csaptam finoman a popsijára, és mondtam, jó áll neked ez a plusz kiló.

- Tudod, fogalmam nincs, miért rakódnak rám a kilók. Valószínű, hogy azért, mert a gyógyszert abbahagytam. Valahol örülök annak, hogy szedtem, mert a plusz kilóknak tudom be azt, hogy a havi ciklusom nem visel úgy meg. Tudod, milyen jó, hogy nincsenek görcsök és néhány csepp vér az egész? Leírhatatlanul jó érzés. Rengeteget szenvedtem már miatta.

- Tudom, kicsim! Szeretlek!

Ennek ellenére Kata fogyókúrába kezdett. De tele volt aggodalommal is, hogy mi lesz, ha visszatér a régi súlya ismét. Akkor jönnek a görcsök? Aggodalma feleslegesnek bizonyult, mert az a felszedett öt-hat kiló maradt. Annak ellenére, hogy futott minden reggel, amire engem is rá akart venni, de nem sikerült. Nem az én világom futkározni. A csipszeket visszautasította, de a súly maradt.

Egyik este későn értem haza, mert határidős munkám volt és adódtak problémák, de végül sikerült befejezni és éjfél körül értem haza. A nappaliban ült az én Katám, nagy plédbe csavarva testét és valami könyvet próbált olvasni. Abból tudom, hogy csak próbált, mert, mikor odaléptem hozzá, hogy megcsókoljam, még mindig azon az oldalon volt nyitva a könyv, ahol egy hete abbahagyta.

- Szia, drágám! Miért nem alszol? Pihenned kéne. Ne haragudj, de nem tudtam előbb jönni.

- Vártalak!

- Fázol szívem? Beteg vagy?

- Miért kérdezed ezt?

- Azért kicsim, mert szerintem egyáltalán nincs hideg itt. Gyere, bújj hozzám, megmelegítelek. Rég beszélgettünk már arról, hogy mikor legyen az esküvőnk, és hogy hova menjünk nászútra. Mit szeretnél?

- Nem tudom.

- Olyan határozott szoktál lenni és most olyan bizonytalan vagy! Mi van veled kicsim?

- Valamit el kell mondanom. Úgy érzem, tudnod kell róla, mert így fer a dolog. Megcsaltalak.

- Mikor? Kivel? És hol? - Nem akartam elhinni, amit mond. Ez nem lehet az én Katám. Nem tehetett ilyet.

- Még az előtt, mielőtt megkérted a kezem. Botlás volt részemről. Egyszer történt csak meg.

- Kivel?

- A főnökömmel.

- Miért? Nem vagyok jó neked? Mi történt veled?

- Nem tudom. Elveszítettem a fejem. Meghívott ebédelni és nem tudom, onnan magától jöttek a dolgok.

- Hol?

- Egy közeli panzióban.

- Nem féltél attól, hogy terhes leszel? Hisz, mindig ettől rettegtél és egyáltalán hogyan tudtad ezt tenni velem? Ezért voltál olyan furcsa akkor. Most már értem a viselkedésedet.

- Védekeztünk. Tudod, hogy nem szeretnék gyereket soha. Veled szeretnék élni, mert téged szeretlek és nagyon szeretném, ha megbocsájtanál.

- Nehéz.

- Miért, hisz őszinte voltam hozzád. Nem értékeled?

- Nem tudom, mit értékeljek és mit ne, ne haragudj, de időre van szükségem, hogy a dolgokat átgondoljam.

- Már nem szeretsz?

- Mindig szeretni foglak, de ez most egy váratlan helyzet számomra, és nem tudom, mit tegyek. Meg tudom-e bocsájtani, vagy nem, még nem tudom. Kérlek, adj időt!

Azt hittem, beleőrülök a fájdalomba.  Az én Katám, akit mindennél jobban szeretek, megcsalt.  Vége van egyáltalán, vagy bármikor folytatódhat? Ezért volt a jutalom, az előléptetés, vagy valóban tehetséges? Ezer, és ezer kérdés kavargott bennem. Minden nap azt gondoltam, hogy könnyebb lesz, de nem, egyszerűen nem tudtam megbocsájtani. Az elkövetkező két hónapban nem nagyon beszélgettünk, és elmaradtak az ölelések is, ami nagyon hiányzott, de egyszerűen képtelen voltam megérinteni. Még mindig haragszol, kérdezte meg reggel és este, amire csend volt a válasz. Más módon ő sem közeledett hozzám. Korán lefeküdt minden este és a hétvégeket is szinte végig aludta. Nagyon fáradt vagyok, mondta, így szinte én csináltam mindent. Mostam, főztem, bevásároltam.

- Ma, nem megyek dolgozni, mert nem érzem jól magam! - szólt azon a hétfői reggelen.

- Hívjak orvost, vagy vigyelek inkább orvoshoz?

- Nem, nincs rá szükség. Pihenek és elmúlik.

Olyan elesettnek és gyengének tűnt, így magamhoz húztam és megcsókoltam, mielőtt elindultam. Napközben többször felhívtam, hogy mi van vele, de hallottam a hangjából a választ. Kettő körül hazamentem, mert már nem bírtam tovább. Mellette akartam lenni. Mikor hazaértem, sápadt volt és a hasát fogta, miközben arca meg-megrándult a fájdalomtól.

- Megint visszatérnek a régi görcsök. – mondta, és görcsoldót kért. Hatott a gyógyszer, mert elaludt. Ott, ültem mellette és simogattam arcát, és itattam fel az izzadtság cseppeket a homlokáról. Álmában is meg-meg rándult teste. El is határoztam, hogy miután felébred, nem tűrök ellentmondást, orvoshoz viszem. Nem tudom tovább nézni szenvedését és aggódtam is, nagyon. Egyenletesen vette a levegőt, nyugodtan kezdett aludni, így gondoltam, gyorsan lezuhanyozok. Jól esett a vízsugár alatt állni. Kezdtem felfrissülni, mikor sikítás hangja törte meg a vízsugár hangját. Gyorsan ki ugrottam a zuhany alól és a szobába futottam.

Kata arca teljesen eltorzult, amin az izzadtság és a fájdalom könnyei csordultak végig. Egész teste görcsben volt. Gyorsan tárcsáztam a mentőket, közben a fájdalom csillapodott, majd újra erősödött.

- Azonnal küldök kocsit! - Hallottam még a telefonban a hangot, de én már Katámhoz siettem, hogy átölelhessem.

- Nyugi kicsim! Mindjárt jobb lesz! Hamarosan itt a mentő.

Tíz perc múlva meg is érkeztek. A mentő orvos látva kedvesemet, első kérdésként azt tette fel, hogy terhes-e. Nemet válaszoltam, nem lehet gyerekünk. A mentőorvos rám nézett, majd Katának is feltette a kérdést, aki fájdalmai közepette válaszolta : nem. Hirtelen eszembe jutott a főnöke.

- Csak nem Kata? És mikor?- kérdeztem

- Tudod, hogy védekeztünk és a teszt is negatív volt.

Megnyugodtam és rájöttem, buta kérdést tettem fel, hisz semmi jele nem volt a terhességnek. Nem nőtt a pocakja, nem voltak rosszul létek. Nem, egy terhes nő nem így néz ki. Míg én elmerültem gondolataimban, addig az orvos Katát vizsgálta. Az, zökkentett vissza a valóságba, amikor azt hallottam: nyomjon! Még! Látom a fejét! Na, még! Mindjárt kint van!

Mi van? Mit nyomjon, és mi van kint?  Csak néztem és nem értettem semmit. Mozdulni nem tudtam.

- Gratulálok! Kisfiú! – Hallottam, egyszerre az orvos hangját és a gyerek sírását.

- Ez hogy lehet? - dadogtam.

- Nem tudom! - válaszolta Kata.

Gyönyörű kisfiú. Az én fiam, vagyis nem. Boldog vagyok, mert mégis van gyerekem. Boldogtalan, mert nem az enyém. Egy félrelépés eredménye.  Aggódom, hogy Kata elfogadja-e, hogy anya, ami soha nem akart lenni. Velem marad, vagy nem? Szeretném, ha velem maradna, és igazi család lennénk, de mi van, ha a gyerek apját választja? Akkor elveszik tőlem a boldogságot.

Ezer és ezer megválaszolatlan kérdés. Akarom őket, de most egyik szeme sír, a másik nevet.

Mit érek én?

noi_kep2.jpgMit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.

 – Anya, a macit nem akarom, hogy elvidd!

– Tudod kicsim, hogy a csoportba nem viheted be, de délután mikor jövök érted, akkor hozom. Vigyázni fogok rá, ígérem.

– Jó.

 A gyerekek, Ők boldogságom forrásai és Ők azok, kik megváltoztattak mindent. – állapította meg Éva, kinek hónapok óta csak egy kérdés motoszkált fejében az, hogy „ Mit érek én? „

Valaki tanácsolta neki, hogy vegyen egy füzetet és írja le mi az ami nyomja lelkét és az segít és ha szerencséje van, akkor mire a története végére ér, talán a megoldás is világossá válik számára. Kicsit hitetlenkedve kezdett bele ebbe az egészbe. Őrültségnek tartotta az egészet, de hosszas töprengés után mégis nekilátott, és írt és írt.

Mit érek én? – kérdezem, de nincs válasz. Talán semmit. Vagyok, de csak létezem. Mitől változott meg minden? Akkor ,ért véget a boldogságom mikor terhes lettem Lacikával.

Addig felszabadult, boldog fiatal házasok voltunk. Sokat sétáltunk. Néha elmentünk vacsorázni, hétvégén kirándulni. Szerettünk volna gyereket, de nem szőttünk olyan terveket, hogy majd ekkor, meg akkor lenne jó. Úgy döntöttünk, hogy akkor foganjon meg mikor a sors úgy akarja. Két év házasság után, egy őszi estén nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Először nem gondoltam terhességre. Igaz, a menzeszem késett, de az máskor is előfordult. Émelygés, fáradság és valami olyan különleges érzés volt rajtam amit addig soha nem éreztem. Nem sokat vártam annak kiderítésével, hogy mi okozhatja a tüneteket. A terhességi teszt hamarosan megadta a választ. Boldog voltam, és Péter is boldog volt. Hosszú estéket átbeszélgettünk, egymáshoz bújva, hogy hogyan fog megváltozni az életünk. Tudtam, hogy minden más lesz, mint addig volt, de ekkora változásra nem számítottam. Kezdtem szépen hízni és hisztizni is. Én, a mindig csendes, visszahúzódó kislány hisztiztem mint egy gyerek. Utáltam magam ezért, mert nem akartam ilyen lenni. Azt, hogy mi váltotta ezt ki nálam, nem tudom. Talán a félelem az aggódás, hogy jó anya leszek e és jó feleségként is helyt akartam állni. Tökéletes akartam lenni, de egyre rosszabb lettem. A harmadik hónaptól veszélyeztetett terhes lettem, és már kezdtem gurulni, mint egy labda, mert a kilók úgy rakódtak rám, mint bútorra a por. Először, Péter nem szólt semmit, de egyik este, hosszas torokköszörülés után megkérdezte:

– Mondd, ez természetes, hogy ilyen sok kiló rakódik rád? Mit mond az orvosod?

– Nem, egyáltalán nem természetes. – fakadtam ki.

– Talán, ezért is vagy veszélyeztetett terhes, és ezért vagy eltiltva a szeretkezésektől is.

Nem szóltam semmit, mert tudtam, ha bármit is mondok az csak olaj lesz a tűzre, hisz rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem bújhattunk úgy össze ahogyan régen tettük. Lelkem mélyén viszont örültem, mert szégyelltem testem. Kezdtem egy delfinre hasonlítani. A karcsúságom, rég odavolt már. Mikor, a tükörbe néztem elszörnyülködtem, de tudat alatt még mindig azt hittem, hogy az a karcsú nő vagyok aki voltam. Milyen őrült dolog az, hogy látod, mert a tükör nem hazudik, hogy lassan nem fogsz már az ajtón beférni, de agyad még mindig abban a kis csinos miniszoknyában lát amiben meghódítottad a szerelmedet. Egyből kiírtak táppénzre miután kiderült, hogy terhes vagyok, így rengeteg időm volt. Első időkben még be-be sétáltam a munkahelyemre, egy héten egyszer, mert hiányzott a munka, de lassan leszoktam erről is, mert csak azt hallottam ott is, hogy nagyon megváltoztatott a terhesség. Így, csak álmodoztam arról, hogy hamarosan dolgozni fogok és gyógyszerész leszek újra. Imádtam a munkámat és szerettem az embereket is nagyon. Otthon is felborult minden, mert nem csak szeretkezés nem volt, de a simogatás is elmaradt. Úgy éreztem undorodik tőlem a férjem és nem sokat tévedtem. Sehol nem volt szerencsém. Egy nap mikor vásárolni indultam, gondoltam betérek egy fehérnemű boltba és veszek valami szexi darabot, amitől talán jobb kedvre derülök. Tanácstalanul nézelődtem mert nem igazán tudtam mit is akarok és tulajdonképpen minek is, hisz semmi értelme az egésznek. Tanácstalanságomat látva egy eladó a segítségemre sietett és megkérdezte, miben segíthetne?

– Szeretnék melltartót venni.

– Tudja a méretet?

– Igen, 75-ös.

– Kell oda a 90-es is legalább.

– Mit beszél? 90-es? Soha életemben nem kellett.

– Most viszont kicsi is lesz.

Hiába az agyam becsapott. Sírva mentem haza. Kudarc és fájdalom. Ez, volt bennem. Jó lett volna valakivel beszélni, de nem volt kivel. Úgy éreztem valami boldogság faktorra szükségem van, és így mielőtt hazamentem, még betértem egy cukrászdába és addig nem álltam fel míg 5 franciakrémest meg nem ettem. Hazaérve, próbáltam erősnek tűnni, mert nem akartam, hogy Péter észrevegye rajtam, hogy sírtam. Szerencsém volt, mert ahogy beléptem a lakásba hallottam, hogy Laci telefonál. Nem is vette észre, hogy hazaértem. Megpróbáltam levenni a cipőmet, de a fűző nem engedett. Lehajolni elég nehezemre esett volna, így a konyhába mentem, mert ott le tudtam ülni és könnyebben elértem így a cipőmet. Talán jobb lett volna, ha haza sem mentem volna, mert a konyhában ülve tisztán hallottam mit mond Péter a hívónak.

– Édes kincsem, tudod, hogy Téged szeretlek, de nem hagyhatom most itt Évát, mert Te is tudod, hogy terhes. Azt, is mondtam már, hogy csak te vagy nekem. Vele, már nem bújok ágyba. Nem is tudnám megtenni, mert undorodom tőle.

 

Ekkor, kiesett a kezemből a pohár és apró darabokra tört., pedig a vízre nagy szükségem lett volna, hisz alig kaptam levegőt.

Péter, gyorsan kiszaladt a konyhába és meglepődve tapasztalta, hogy odahaza vagyok. Nem szólt egy szót sem és én nem kérdeztem semmit. Mit is kérdezhettem volna, hisz már mindent tudtam. Még, azon az estén kiköltöztem a hálószobából és átköltöztem a nappaliba. Keserves hónapok következtek. Egész nap egyedül voltam és este sem volt kivel beszélgetnem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét az életemnek. Negatív gondolataimat azzal próbáltam pozitívra változtatni, hogy minden csodás lesz ha megszületik a gyermekem, mert Ő lesz a boldogságom. Boldog voltam azon a reggelen mikor megindultak a fájásaim. Egy, szebb életben reménykedve tűrtem a néha már elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Harmincnyolc kilót szedtem magamra kilenc hónap alatt. Hiába intett óvatosságra az orvosom én csak ettem és ettem. Több órás vajúdás után végre magamhoz ölelhettem Lacikát. Péternek, fülig ért a szája mikor meglátta a fiát. Velem is olyan kedves volt, mint már hónapok óta nem. Megsimogatta a fejem és megpuszilta az arcom, miközben azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál egy ilyen szép fiúval.” Olyan boldog voltam, mert úgy éreztem minden rendbe jön. Tévedtem. Minden olyan volt mint szülés előtt, csak volt egy gyerekem aki gondozást és szeretetet igényelt. Szerettem is nagyon, de igazán csak az tud bárkit is szeretni akit szeretnek. Engem, viszont senki nem szeretett. Péter ugyanúgy élte a napjait mint szülés előtt. Csupán annyi változott, hogy minden este legalább egy órát játszott a fiával. Úgy kezdtem érezni magam mint dédanyáink az őskorban. Tettek, vettek a ház körül, de közel sem hasonlított az életük házasságra. Inkább hasonlított egymás mellett élésre. Lacika jó gyerek volt, és hála égnek szépen fejlődött. Egy éves születésnapja előtt néhány nappal, egyik este Péter részegen jött haza. Soha nem ívott, így nem tudtam mi miatt nyúlt a pohár után. Próbáltam lefektetni, de Ő nem akarta.

– Nem akarok aludni! Megakarlak dugni!

Te jóságos ég, sikítottam, mert én soha nem dugni hanem szeretkezni szerettem volna. A kettő pedig nem ugyanaz ugye? Nem volt kedvem ágyba bújni vele, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Rám vetette magát és öt perc alatt végzett. Még a nadrágját sem vette le csak lazán letolta. Mikor végzett, tántorogva elindult a hálószoba felé, miközben mondta „Többet nem akarlak megdugni! Szar volt veled!

Míg, élek nem fogom elfelejteni azt az estét. Nem volt elég, hogy megalázottnak éreztem magam, de akkora fájdalom hasított a szívembe amit feldolgozni soha nem tudok. Sírva készültem Lacika születésnapjára, miközben próbáltam erős maradni, hogy legalább a gyerek nyugalmát ne törjem meg. Próbáltam sokat játszani vele, két okból is. Egyik ok az volt, hogy talán a gondolataimat kicsit sikerül elterelnem. A másik ok pedig az volt, hogy imádtam mikor Lacika rakosgatta az építőkockákat és mikor sikerült neki valamit építenie akkor nagyokat nevetett és tapsolt. Próbáltam feledni a történteket de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. Sírtam mert nem akartam gyereket és főleg így nem. Hogyan fogok majd a gyerekre nézni ha megszületik, gyötört a gondolat. Tudtam mikor ránézek majd, akkor mindig az-az este fog eszembe jutni amikor Apja részegen nekem esett. Hogyan teltek napjaim? Egyik gyerek a karomban a másik a pocakomban. A háztartás vezetésében sem sikerült nagy eredményeket elérnem. A takarítás olyan szinten idegesített, hogy üvölteni lett volna kedvem. Az őrületbe kergetett a porrongy. Nincs annál unalmasabb dolog, mint minden egyes apró darabot letörölgetni. Nem voltam praktikák tudója sem, mert nem tartoztam azok táborába, kik apró kis füzetecskébe írogatják a hasznosnál, hasznosabb dolgokat. Szerettem volna kicsit kimozdulni, de nem tudtam. Péter csak este volt odahaza, még hétvégéket sem töltötte odahaza. Nem volt titok, hogy hol és kivel van. Bár soha nem beszéltünk erről, de tudtam és éreztem, hogy az a kapcsolat még nem ért véget, sőt egyre mélyebb talán. Talán ezért is bukott ki Péter mikor megtudta, hogy jön a második baba.

– Nem akarom! Nem akarok több gyereket. Nem akarom egyre jobban hozzád kötni az életemet. Szeretnék inkább minél távolabb kerülni tőled, de egyszerűen nincs lelkem megtenni, hisz a gyermekeimért felelős vagyok. Te, pedig még így is képtelen vagy betölteni anyai szerepedet, hogy itt vagyok veled, hát mi lenne akkor ha nem lennék veled. Romba döntöd az életemet. Miért nem vigyáztál jobban? Nem szedsz Te fogamzásgátlót?

– Nem. Miért szednék?

– Talán azért mert az lenne a dolgod.

– Nem gondoltam, hogy valaha is együtt leszünk még, hisz már régóta megszűnt közöttünk minden testi kapcsolat.

– Szerinted, én vagyok ennek az oka? Nézz már magadra! Mi lett belőled? Ne akard, hogy megmondjam mire hasonlítasz. Utálom a kövér nőket és, ha tudni akarod elmondom, hogy szörnyű volt veled lenni.

Címkék: mit érek én?
süti beállítások módosítása