Szép szavak fedik a hamis szavakat.

Erőltetett mosolyok az érzelmeket.

Az egyik, fényesre csiszolt tulajdonságokkal,

keresi mások együttérzését.

Próbálja, elhitetni a világgal, hogy

mindenki hibás, csak ő nem.

Ő, egy meg nem értett áldozat, ki

szívét, lelkét adja, de hiába,

érzelmeinek, pofon az ára.

Mellé áll a világ, mert a másik fájdalmát nem látja,

hisz, az nem kiálltja világgá, hogy lelkét mi nyomja.

Hallgat, és csendesen várja, hogy

elmúljon a rémálom, amiben a világ előtt,

ő a vesztes, de a sors, majd bizonyítja, hogy

kinek volt igaza.

Annak, aki világgá kiáltott mindent,

és ezáltal ezer barátot szerzett,

vagy annak, aki csendben tette azt, amit érzett,

és könnyeit egyedül törölte le.

Ő, mindig csendesebb volt, mert úgy gondolta

van ami csak két ember dolga.

Csendes volt akkor is mikor adott,

mikor a nehéz pillanatokban vele volt, és

vállát adta a fájó könnyeknek, mert úgy

gondolta, ez csak két ember dolga.

A múló idő, majd igazságot tesz.

A lelkiismeretével magának kell elszámolnia mindenkinek.

Lekésőbb akkor, mikor eljön az utolsó óra,

csak nehogy késő legyen,mert az utolsó mondatokra,

már nem lesz felelet.

Lassan, kinyílik az ég kapuja, és onnan, már

nincs visszaút.

Könnyeit, már csak esőként küldheti, ki oda jut,

amiről senki nem tudja majd, hogy

bocsánatkérésének fájdalmas könnyei azok.